KÍSÉRTET
1. fejezet

Vannak titkok, melyeket ki kell mondani, hogy változásokat hozzon, és van, amit a feledés ködösít, hogy a világ egész maradjon.
Létezik hatalom, mely felvirágoztatja a földet, az eget, az életet. Testvére annak az erőnek, mi gyilkosát nemzi, s halálát hozza mindennek.
Született már isteni megváltó. Csodákat tevő, kígyón taposó fény a sötétségben. Ám ő előtte már lábnyomát hagyta e föld porában az ördög, ki benépesítette gyermekeivel az igazak hazáját. Legalábbis ezt mondják.
Amos hitt a régi legendákban. Ám bízni, csak a saját tetteiben bízott, és makacsul védett igazságérzetében. Az életét nem irányíthatta rajta kívül senki és semmi. Démon volt. Az emberek által féktelen őrültnek nevezett. Egy férfi bőrében rejtőző, több száz esztendős bölcs, és a világot, korokat látott, tévelygő utazó. Lázadó és a démonok elfogadásának kíméletlen támogatója.
Most azonban valami remegni kezdett a bensőjében.
A New yorki kétszobás lakás hálójában ült az ágyon. A redőnyöket leeresztette, mégis világosság árasztotta el a kis helyiséget. Vörös, táncoló fény, mely a falakra nyughatatlan árnyékokat vetett. Forrása nem volt nagyobb a falon függő, sportteljesítményt dicsérő érmeknél. Egy ékkő darabja, egy hosszúkás üvegszilánk? Bármi lehetett. Szabálytalan ék alakjába zárta a benne gomolygó, füstszerű, fénylő csodát. Jobb szó nem létezett erre. Csoda, melyben eddig nem remélt, mégis ott hevert most előtte. Szinte könyörgött. Nem szavakkal, nem tettekkel. Érintés nélkül keltette fel a férfi legsötétebb vágyait, melyek eddig jól elrejtőztek, vagy tán nem is léteztek. Ám most fejében saját hangja ordított, ismeretlen célok elérését követelve, melyben segíthet az újonnan szerzett kincs.
Amos a homlokára szorította bal tenyerét. Hollófekete haja kócos tincsekben tekergőzött ki ujjai közül, míg a többi, félhosszú copfban feküdt a nyakán. Lehunyta sötétbarna szemét, és mély lélegzetet vett. A szájába szökő levegő csiklandozta rövidke bajszát, így borostás arcán lecsúsztatta tenyerét, hogy megvakarhassa.
Újra a darabra nézett, mely továbbra is őt hívta, akár rá figyelt, akár nem. Lemászott mellé a földre, és tenyerét ráfektette a kristálynak gondolt darabra. Forró volt, és reszketett érintésétől. Ő pedig képtelen volt elengedni. Érezte, amint saját, átlagosnak mondható hatalma új erőre kap. Ami eddig csak parázslott a bensőjében, az oszlopos lánggá nőtte ki magát egyetlen pillanat alatt. Csak az visszhangzott a fejében, hogy bármit megtehet. Mostantól mindenre képes.
Egy pillanat!
Hiszen eddig is mindent elért, amit céljául tűzött ki. Miért folyamodjon most egy idegen erőhöz, ami ily különös képzeteket ébreszt benne.
Vagy, talán lehetnének új tervei? Sokkal nagyobbak, eddig elérhetetlennek tetszők!
Soha nem vágyott még hasonló tettekre.
Öklébe zárta a fejében suttogó kísértet törékenynek látszó testét, majd talpra ugrott. Kutató pillantása körbefutott a szobán, ám nem lelte a tökéletes rejtekhelyet kincsének. Hirtelen ötlete támad, ami nagyon is sajátosnak tűnt, így megragadta, mielőtt ezt is elveszítette volna józan eszével együtt. Lekapta egyik zokniját hófehér lábfejéről, és abba tekerte bele a kristályt, majd a konyhába rohant. Kitárta a kamra ajtaját, és a legfelső polc oldalába vágta öklét. A régi falap azonnal megrogyott, és egy ujjnyi résen át látni engedte az alatta porosodó zugot, mely a szekrény tartóoszlopai közt rejtőzött. Ide helyezte a puhán becsomagolt titkot, és elé csúsztatott pár lisztes zacskót.
Ám ezután mihez kezdjen vele? A hatalom, hívogató hangját még így, elrejtve is ugyanolyan erősnek érezte. A lelke ketté látszott szakadni, míg egyik fele a józanészbe, a másik az újonnan születő álmokba kapaszkodott. Ki hitte volna, hogy az ilyesmi is fizikai fájdalommal járhat? Mihamarabb távol akart kerülni okozójától, így leakasztotta a fogasról fekete bőrkabátját, amit siettében csak a lépcsőházban kapott magára. Kihúzta alóla sötét pulóvere kapucniját, és a fejére fordította, hogy elrejtse kétségeit tükröző arcát.
A tízemeletes előtt az utca aszfaltja fekete lucsok és víz keverékén osztozott, melyet az emberek jártak ki a fehér hótakaróból. Az ég szürke volt, akárcsak a levegőt szennyező, füsttel keveredő köd a házak között. Az útpadka mellé húzódó autóbusz felverte a pocsolyába gyűlő latyakot, mire dühös szitok hangzott, több szájból is. A fel-, és leszállók lökdösődve torlódtak össze a járdán, ezért Amos inkább a metró aluljáró irányába indult. Ahogy távolodott az épülettől, mintha a lelkét szorító kínt is kezdte volna hátrahagyni. Minden egyes lépés könnyebbséget hozott, így megszaporázva azokat, kocogva fordult a lépcsőre, és mint aki az életéért teszi, futva ugrott be a földalatti ajtaján, mielőtt az bezárult volna. Azután a távolság másodpercek alatt elnyelte a hívogató szót, a férfi pedig újra önmaga lehetett. Csupán erősen élő emlékként gondolt a lakásán rejtőző dologra.
Azonban ez az este nagy odafigyelést igényelt, így lassan ideje lett volna ráhangolódnia. Mintha az olyan könnyű volna. Próbált csak a férfira gondolni. A démonra, akit le kellett küzdenie. Annak áldozatára, aki vérében fuldokolva dobálta magát a mentőautóban. S gondolt a barátaira is, akik vállalták a kockázatot minden egyes alkalommal, amikor vele tartottak. A nehéz egyetemi évek alatt, és most, hogy kimaradtak is számíthatott rájuk a férfi.
Ezen az estén is feketébe öltözve vártak rá a parkban, amit csak úgy neveztek, az erdő. Sűrűn nőtt fái közt tömött bokrok burjánzottak. A kevéske ösvény nagy közökkel szabdalta, így sok rejtekhelyet kínált a park. Tényleg, mint egy igazi erdő. Akárhányszor útnak indultak, azt innen tették, és sokszor ellenfeleiket is ide terelték. Így láthatatlanok lehettek.
Madison Prett volt közöttük az egyetlen lány, mellette pedig az egyik démon. Kalandvágyó lelke szinte szárnyalt, hiába hasonlították bűnözőkéhez cselekedeteit. Tökéletesen tisztában volt a jó és a rossz fogalmával, a saját korlátaival, és azzal, hogy a legcsekélyebb próbálkozás is menthet életeket. Elszántan vágott neki új-, és újabb feladataiknak. Derekáig érő, dús, barna haját hátrafonta, arra húzta csuklyáját a bő pulóvernek. Feszes nadrágja praktikus, a lábfejénél két számmal nagyobb, kitömött bakancs azonban hátráltató tényezőnek számított. Ujjlenyomatait vékony kesztyű szövete alá rejtette. Aki ismerte sem figyelt volna fel rá, noha jelmeze nagyon is vonzotta a pillantásokat. Kapucniján két hegyesedő fül meredt az ég felé, melyet sokszor érintett, vakargatott, mintha sajátja volna. A szemét füstösre festette, ajkát rózsaszín szájfénnyel emelte ki hófehér arcán.
Amos elmosolyodott, amikor meglátta, hogyan pördül-fordul a fiúk között, magyarázva, mutogatva valamit. Amikor pedig észrevette, jobb tenyerére csókot nyomott, és a férfi felé fújta. Azután felkiáltott:
- Végre, valahára!
Az ikrek összesúgtak Madison mögött. Cole arca grimaszba torzult, amikor takarásba fordult fivére mellé, Max vékony alakja azonban nem fedett el sokat. Amos még éppen látta a fegyvermarkolatra csúszó pulóvert. Szemöldöke az orrnyerge fölé süllyedt hirtelen gerjedt haragjában, és azonnal közöttük termett:
- Mi az? - kérdezte, ámbár a válasszal tisztában volt. - Mike, miért engedted, hogy elhozza?
Michael Wood aranybarna szeme, a semmibe meredt. Rövid szőke haját a szél borzolta. A pad támláján ült, könyökét a térdén nyugtatva, ujjait összekulcsolva, mintha imádkozna. Merengő pillantásába élet szökött Amos korholása hallatán, és kérdőn fordult a férfi felé.
- Miért én?
- Felelősséggel tartozol értük. Ha a helyemre akarsz lépni, már most mindent tudnod kellene.
Mike, nem volt biztos benne, hogy Amos helyébe akar lépni. Mindaz, amit tettek, a férfi megelégedését szolgálta. Mike, saját elhatározásból sosem próbált volna démontársai lelkére beszélni, átkokat használni ellenük pedig végképp nem, csupán azért, hogy az embereknek kedvezzen. Lehet, hogy Amos hitt abban, hogy ha ártalmatlanítja az embereket kínzó vagy elnyomó démonokat, akkor rá majd másképpen néz a gyengébb faj, de Mike ezt naivitásnak gondolta. A válaszadástól viszont megmentette a fiú, aki szintén ember volt, és akit Mike éppúgy megvetett, mint az összes többit.
- Démonnal készülünk összecsapni. - közölte Cole, és jobb kezét a háta mögé rejtette, ujjait a markolatra zárva, hogy ne vehesse el tőle senki. - Nem gondolod, hogy védtelenül jövünk! Max és én nem tudunk másképp védekezni.
- Ha lelövöd, a semmiért harcolunk. - sziszegte Amos.
- Úgysem fogja használni. - csitította a társait Madison, Amos figyelme azonban Max felé fordult:
- Nálad is van? - A fiú, a fejét rázva távolabb húzódott, a kérdező pedig Mike-hoz lépett. - A Te felelősséged lesz, ha meghúzza a ravaszt. Figyelj rájuk! Megértettél?
- Igen. - felelt a fiú fintorogva.
Madison felsóhajtott. Az indulás, soha nem volt zökkenőmentes, de Amosnak meg kellett értenie, hogy az ikrek, emberként sebezhetőbbek. Az, hogy ennek ellenére soha nem maradtak távol az önjelölt feladatoktól, jobban kellett volna értékelni. Ilyenkor azonban mindenki feszülten nézett elébe az estének, így éppen elég volt, ha nem szóltak többet. A néma csend is előnyösebb a vitáknál.
- Menjünk! - kérte a lány, Amos pedig bólintással adott igazat.
Gyalogosan vágtak át az erdőn, keresve a megfelelő helyet, ahol nyomást gyakorolhatnak ellenfelükre. Legutóbb egy manhattani sikátorban szökött meg tőlük, miután úgy gyomorszájon rúgta Max-et, hogy napokig rossz irányba dolgozott a sava. Azelőtt egy diszkóban keveredett verekedésbe Amossal, amikor először figyeltek fel rá, mit is művel voltaképpen. Most viszont nem futnak utána. Ideje volt változtatni a felálláson.
- Ez jó lesz. - szólt a férfi, végigtekintve a kis tisztáson. A holdfényben szinte világított a hóval fedett folt a fák ölelésében. - Várjatok itt! - azzal eltűnt a szemük elől.
A teleportáció volt a démonok egyik olyan képessége, melyet mind birtokoltak. Sokaknak ez olyan ösztönös volt, mintha csak sétálnának, vagy lélegzetet vennének. Egyszerűen eltűntek az egyik helyen, mintha ott se lettek volna, és megjelentek a másikon, ahogy azt akarták. Akadt viszont, akin még ez is könnyedén kifogott, ugyanis nagy koncentrációt igényelt. Madison gondolatai pedig sűrűn kalandoztak el. Volt, hogy egészen máshol jelent meg, mint szeretett volna. A hozzá hasonlókat gondolták a leggyengébbnek. Dühítette ugyan, hogy míg ő, rengeteg odafigyelése ellenére is képtelen a célnál kikötni, társai látszólag gond nélkül közlekednek, de soha nem mutatta ki. Ő volt a csapat ragasztója. Összetartotta, békítette, irányítgatta a többieket, ebbe a képbe pedig nem illett volna bele egyetlen tőle származó panaszszó sem.
- Rossz előérzetem van. - súgta Mike-nak.
- Tudom. Ma nem önmaga. - felelt a fiú. Tekintetét a földre szegezte, és egy darabon lerugdosta a havat a gyenge fűről. - Még soha nem éreztem ekkora bizonytalanságot rajta.
- Akkor talán nem most kellene éppen Eric-kel kikezdenünk. - fújta Cole.
- Mind tudjuk Eric hogyan viszonyul az emberekhez. - szólt Max szelíden.
- Mint Cole hozzánk. - vetette a fiú szemére Mike. Madison erősen vállon bokszolta:
- Hallgass!
- A legtöbb démonnak nem csak a szavai meggondolatlanok, Michael. - szűrte a fogai közt az idősebb iker. - Eric veszélyes, és nem kellene idehoznunk őt, ha nem vagyunk a helyzet magaslatán. - Cole nem szívlelte az erősebb faj tagjait. Jelenlegi társait is inkább megtűrte maga mellett, mint kedvelte. Főleg Max miatt adott újabb és újabb esélyt nekik, hogy bebizonyíthassák azt, amit fivére már nagyon régóta látni vél. Ám hogy miért ilyen ellenséges, azt nem tudta volna megmagyarázni, valószínű okát pedig nyilván nem ismerte volna be, de félt. A tény, hogy olyan lények élnek körülöttük, akik bár küllemre ugyanolyanok, különleges képességekkel rendelkeznek, hatalmas fizikai erőt birtokolnak, valamint jóval lassabban idősödnek és gyengülnek, ellenben gyorsabban regenerálódnak, mint az egyszerű emberek, sokakban keltett bizalmatlanságot. Lehettek volna akár angyalok is, akik a jó érdekében használják erejüket, ám az emberi irigység nem szereti, ha valakinek többet adott a sors. Így kapták a gúnynevet, a gonoszság bélyegét, azok is, akik nem szolgáltak rá. Démonok lettek, és bár létezésük kezdetét egy időre számolják az ember megjelenésével, soha nem váltak egyenrangúvá. Talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy sokan hűvé is váljanak bélyegükhöz, és akként viselve jegyeiket, tetteikben igazolják az emberek félelmének alapjait.
Amos pedig ezeket az eltévelyedett angyalokat próbálta jobb belátásra bírni, több-kevesebb sikerrel. Először egymaga, de hamar be kellett látnia, hogy kevés a feladatra.
Magányos vadászatai egyikén hozta össze a véletlen Michael-el. A démonfiú, emberszülőkkel élt együtt, akiknek talán volt sejtésük róla, de nem lehettek biztosak gyermekük faji hovatartozásában. Anyja a démoni gonoszság történeteivel tömte a fejét, míg apja gyanakodva tesztelgette. Ezzel olyan dühöt generáltak, amit Mike, saját otthonán kívül szinte bárhol levezetett. Rá még hatottak Amos bíztató szavai. A férfi pedig saját magát látta benne, így maga mellé vette, mint társat és barátot. Megtanította elkülöníteni az emberei megvetést a félelmüktől, majd együtt harcoltak tovább az igazságtalanság mocskában fuldokló démonok lelkéért.
Mike megfeszített izmokkal állt a tisztás közepén. Kezét hol zsebre tette, hol elővette, készen a kiszámíthatatlanra. Sötétszőke haját kócolva kerülgette a hideg, hódarával játszadozó szél. Mindig sápadt arcát pirosra csípte a fagy és a düh, míg összepréselt szája lassan lilás színt öltött.
- Sokáig tart. - jegyezte meg Max, hogy elterelje a fiúk figyelmét egymásról.
- Adjunk neki még egy kis időt! - bíztatta őket Madison, és összekulcsolt ujjai közé lehelt, hogy felmelegítse végtagjait.
- Eric nem fog behódolni Amosnak. Erősebb, mint akikkel eddig összetűzésbe keveredtünk.
- Cole, beléd aztán sok optimizmus szorult. - emelte fel a hangját Mike.
Cole soha nem látta a világot kellemes helynek. A fiúk mindegyik szülője sztár ügyvéd volt, rengeteg megbízatással, sok utazással, aminek hála nagy pénzeket halmoztak fel, ám ez a szülő-gyerek kapcsolat kialakulását is megakadályozta. Az ikrek nevelése egyikük karrierjébe került volna, amit nem vállaltak, így a fiúk a személyzet kezét fogva cseperedtek fel. Max mélyen magába temette a dühét, és igyekezett pozitívumokat keresni mindenben. Cole azonban nem tudott szó nélkül együtt élni a szülői szeretet hiányával.
Úgy különböztek egymástól, mint tűz a víztől. Míg az idősebb testvérnek fizikai adottságai, addig öccsének lelki egyensúlya dominált.
Max a legvégsőkig kedves, előzékeny és megbízható. A világot négy szemmel látta, ahogy Cole fogalmazott. Szemüvegén keresztül, mintha olyasmit is észrevett volna, ami egyébként láthatatlan. Sötét haja majdnem fekete volt, oldalt rövidebbre vágva, feje tetején hosszabbra hagyva, és hátrafésülve. Koromszínű kabátján szürke terepminta húzódott alig észrevehetően. Testalkata azonban nem támasztotta alá képzeletét. A vékony, és a kórosan sovány között ingadozó súlya, kidolgozatlan izmai, és mindig sápadt bőre könnyen sajnálhatóvá tették, vagy éppen gúny célpontjává.
Cole agresszív viselkedése elsősorban öccse védelmében alakult ki. Az ehhez párosuló szarkazmus és passzivitás már saját álarcához kapcsolódott. Fizikai terhelés ellenére is fél fejjel magasabb volt testvérénél. Kimunkált izmai, aranybarna, mindig kócos haja a lányok bálványává tette. Sötétben bujkáló lelke azonban nem érett még meg a női logika fejtegetésére. Egyedül Max volt neki, aki viszont családjának nevezte az Amos féle farkas falkát. Az újságok előszeretettel jelenítették meg őket vérszomjas ragadozók módján portyázó fenevadakként, címlapjaikon.
Cole kezdetben azért csatlakozott a vadászathoz, hogy megvédje édestestvérét, akit visszatartani képtelen volt. Később már azért, hogy a Max-hez hasonló, elesett embereket is megvédhesse az őket sanyargató démonoktól. Például Erictől.
- Az a mocsok sok emberrel végzett már. Minket tesztek ki veszélynek. Te könnyen vagy bátor!
- Vigyázok rátok. - felelt Mike megenyhülve.
- Hogyan?
A démonfiú tett egy lépést az ikrek felé, előtte azonban két alak jelent meg a semmiből. Körülöttük felkavarodott a porszerű hó, és ködöt idéző fehérrel szennyezte be a levegőt. Egyikük imbolyogva lépett távolabb a másiktól, majd térdre rogyott. Jobb kezét a jeges takaró alá süllyesztette. Ujjai a mélyen alvó fűszálakat kutatták, míg bal tenyere, saját szívének egyenetlen dobbanásaiba próbált kapaszkodni. Éjfekete haja, a tarkójánál apró copfba fogva bújt a bőrkabát gallérja alá. Elszabadult tincsei az arcába hulltak, és mintha vörös cseppek ültek volna meg a végeiken.
- Amos! - sikoltott Madison, a férfi azonban mintha meg sem hallotta volna.
Eric nevetve nézett végig az őt körülálló fiatalokon. Hangja betöltötte a teret, és a fák közt visszhangozva szökött tova. Homlokán vérző vonal húzódott, mely a koncentrációját volt hivatott megakadályozni, ám úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja. Talán túl nagy volt a seb, így az adrenalin jótékony zsibbadással kímélte viselőjét.
- Mit művelt? - suttogott Cole. Ujjai elfehéredtek a pisztolymarkolaton.
Mike meredten állt, farkasszemet nézve a jövevénnyel, akit bár vártak, most mégis jobb szerette volna azonmód eltávolítani a tisztásról.
- Ez lehetetlen! - jajdult fel Madison.
- Hallgass kérlek! - szólt Mike. - Már nincs visszalépés. Csináljuk! - hátrapillantott a lányra. Madison kihúzta magát, és felhőt lehelt maga elé a fagyos levegőbe, majd bólintott.
- Ne koptasd a szádat a kölyök. Még emlékszem a múltkori szövegre. Jaj, még van esély megjavulni, másként nézni a világra! De emlékszel még, hogy jártatok akkor? - nevette Eric.
- Csend legyen! - rivallt rá Michael.
- Ugyan! A hatalmad édeskevés ellenem. Hadd mutassam meg neked! - azzal Eric széttárta ujjait, és tenyerét Max felé fordította. - Minden ember ezt érdemli. - suttogta, mire Cole fegyvert rántott, és a férfi felé célzott vele.
- Meg ne próbáld! - kiáltott rá, Eric azonban felkacagott. Kezét a fiúra irányította, aki egy western hős bátorságával fogta rá, az egyébként kibiztosítatlan pisztolyt.
Cole keze megremegetett. Mutatóujja görcsösen rándult meg a ravaszon, üres kattanást hallatva, majd elejtette. Két karját saját teste köré zárva tántorodott meg, barátai rémült tekintetétől kísérve, és fél térdre ereszkedett. Arcára torz grimaszt festett a fájdalom, melynek semmilyen külső hatása nem mutatkozott. Eric ujjai úgy görbültek a tenyere felé, ahogy Cole egyre kisebbnek tűnt, a földön elterülve, térdeit a hasáig felhúzva.
- Elég! - szakadt a szó Max szájából, és azonnal fivére elé vetette magát. Hiába, Eric nem eresztette. - Elég! Elég!
Eric erőnek erejével hajlította tovább ujjait, akár ha követ szorítana, Cole pedig keservesen felkiáltott, hanyatt vetve magát a friss hóban.
Mike magára eszmélt a döbbenetből. Mély lélegzetet vett, majd bent tartva nekilendült ellenének, és erős karját egy kígyó gyorsaságával Eric torka köré fogta, majd megfeszítette. A férfi elveszítette a kontrolt, Cole pedig hörögve lélegzett fel, immár testvére karjaiban.
Madison is előre szökött, és éppen amikor a férfi levetette magáról Mike kezét, ő egy gyors fordulattal ágyékon rúgta.
- Ma nem beszélgetni jöttünk. - sziszegte, a görnyedő férfialak előtt állva, kezét a csípőjén nyugtatva.
Michael, ujjai köré fogta tarkójánál a démon ősz haját, és maga felé húzta, hogy az rá kényszerüljön nézni. Arca még mindig fiatal volt, évei ellenére, teste pedig erőtől dagadó. Csupán karikás szemei árulkodtak rég megkezdett létezéséről. Éppen olyan volt, mint Amos. Mindössze az akarata bizonyult gyengébbnek.
- Elpazaroljátok az életeteket. - nevette. Azután megragadta Mike csuklóját, míg kiszakadt a szorításából, a fiú ujjai közt hagyva néhány tincsét. - Érezd, amit Ő! - súgta a fülébe Eric.
Max eleresztette testvére megnyugvó testét, és a fegyverért kapott. Kezébe vette, és kibiztosította az ütőszeget. Bár megegyeztek fivérével, hogy nem fogják használni soha, most komolyan eldöntötte, megteszi. Elsüti a pisztolyt, hogy Mike éljen a férfi helyett, aki embereket öl, csupán mert felsőbbrendűnek érzi magát. Ám gyávasága erősebbnek bizonyult akaratánál.
Madison megkerülte a két démont és Amos mellé sietett. Lerogyott a hóba, és átkarolva a nyakát a nevén szólongatta.
- Itt az idő! - tette hozzá remegő hangon. - Megérett rá.
Amos ködös tekintete a lány arcára siklott.
- Meg tudod csinálni! - felelt Madison a fel nem tett kérdésre. - Könyörgök!
A férfi megtámaszkodva saját térdén, talpra küzdötte magát, és Eric felé fordul.
Mike erős fiú volt. Erősebb, mint azt magáról sejtette. Amos azonban már az első találkozásukkor tudta, kire szeretné bízni az álmait. Most sem csalódott a kínokkal és ellenfelükkel egyszerre viaskodó jobb kezében, aki egyedül tartotta a frontot, míg az ikrek egymással, Madison pedig vele volt elfoglalva. Michael tudta hol a helye, mi a feladata, és hogy mindez mennyire fontos. Vagy éppen, hogy mit kap azért, ha most elengedi Ericet.
Míg a démon a csuklóját szorította, ő annak torkára kapaszkodott, és húzta magával a föld felé. Lényegében Eric miatt volt még talpon, dacára a férfi hatalmának, mely mintha a tüdejét szorította volna, megfosztva a számára oly fontos oxigéntől. Egyre liluló arccal, homályos tekintettel meredt ellenfelére, majd bosszantóan elmosolyodott.
Ekkor Amos, Eric halántékához érintette mutató, és középső ujját.
- Immemores! - mormolta.
Eric azonnal elengedte Mike csuklóját, és félrelökte őt, egyszer s mind Amos kezét is.
- Nem! - ordította dühtől tajtékozva. Összerándult alakja esetlennek tűnt, görcsösen reszketőnek, majd a gerince megfeszült. Teste - mintha egy külső erő próbálná széttépni -, egészen megnyúlt. Ám a jelenségnek semmi köze nem volt Amos gyenge átkához. Eric körül vibrálva táncolt a levegő, egyre nagyobb köröket írva, majd a démonból származó, fizikai valót nyert, nyers erő szétcsapott a tisztáson. A kis falka tagjait hanyatt vágta a fájdalomból táplálkozó, kínból burjánzó energia, majd eloszlott a fák közt. Eric pedig eltűnt, épp oly hirtelen, mint a belőle támadt őrület.

Percekig, órákig feküdtek a hóban?

Amos a tudatát rettentően távol érezte magától, amikor kinyitotta szemét. Csak meredt az ég felé. A lassan hulló hópelyhek megtapadtak a ruháján, az arcához érve vízcseppekké váltak, a szemében könnyekké lettek. Tudta, hogy fel kellene kelnie. Emlékezett a mozdulatsorra, mellyel megtehetné, mégsem bírta rávenni magát. Így feküdt még jó darabig, míg a tudat és a test újra egy csapattá váltak. Akkor felült végre, és végignézett a tisztáson heverő barátokon. Mintha holtakra tekintett volna. Egyikük sem mozdult, vagy szólt. Lélegzetük halk hangját elsodorta a fütyülő szél.
Menni kell. Teleportálni! Eltűnni innen!
Koncentrálni. A házra. A lakásra. Vagy inkább…
Felelevenedett az emlék. A kincs a kamra szekrényébe rejtve, megadhatja, amit most oly mohón akar az ő szíve. Segíthet elérni, amit a maga erejéből képtelen.
Erre összpontosított, és mintha már most, hogy elfogadta, kapott volna a segítségből. Társaival együtt a nappalijában találta magát. A meleg csendben sokkal barátságosabbnak hatott minden. Szuszogásuk megnyugtatóan ütemes volt, és erős. Aludtak csupán.
Amos hallgatta őket, míg vadul vergődő szíve megnyugodott egy percre, hogy aztán újult erővel verhesse kamráinak falát, midőn elhatározása megszilárdult.
Felegyenesedett, és a konyhába osont, majd kitárta a szekrény ajtaját. Félrelökte a zsákokat, hogy a résbe nyúlhasson, kezébe vehesse kincsét, és láthassa a benne gomolygó hatalom kivetülését.
- Segíts nekem. - suttogta, majd öklébe zárta, és hagyta, hadd járja át az a titokzatos erő, mely máris cselekvésre késztette. Teleportált újra, magára hagyva éledező társait a sötét lakásban.