ÚJRAKEZDÉS
3. fejezet

Felszállt egy utasszállító gép a sötét New yorki reptérről. Elrepült, és hátrahagyott egy várost. Sokak számára csak egy kalandot, vagy látogatást. Néhányan azonban, megszokott életüket látták távolodni az ablakon kitekintve. A felhők percek alatt elnyelték a bűn városának fényeit, s nem hagytak mást a szemnek, csupán a lemenő holdat, csillagokból álló családja előtt.
Madison lehunyta szemét, hogy felidézze szülei nyugtalan pillantását. Mennyire meg lesznek majd rémülve, amikor rájönnek, hogy egyetlen lányuk eltűnt! Biztosan hónapokig keresik, és aggódnak érte. Vagy örülni fognak, hogy elszökött? Ha látták az arcát a hírekben, valószínűleg a második opció nyer. Amikor rájönnek, hogy démon, talán még a létezését is megtagadják. Ezért is nem mert hazamenni a cuccaiért, vagy telefonálni, hogy ne féltsék. Egyszerűen csak köddé vált, hátrahagyva a rá váró gyűlöletet.
Az elhatározást követően, nem tudott Mike szemébe nézni. A fiú ugyanis, minden utálata ellenére hazatért összepakolni, és valamilyen visszautasíthatatlan állás lehetőségét emlegetve, feltárta családja előtt, távozásának tényét.
Cole, kevésbé volt lelkiismeretes. A maradásra ítélt komornyik, Alfred lett megbízva az üzenet átadásával, mely szerint a Davis fiúk Winterhortba költöztek. Úgy saccolta, ha a lakájnak derogál felemelni a telefont, arctalanul közölni ezt, felmenői úgy húsvét környékén értesülhetnek a dologról. Ünnepekkor szívesen tértek haza az elfoglalt szülők, színlelve a családi békét a világ felé. Az idősebb fiú remélte, így legalább észreveszik, mennyire törékeny is volt ez az idilli kép. Kíváncsian várta, felkeresik-e őket, vagy ugyanúgy nem érdekli egyiküket sem, ahogy bármi más, ami a fiaikhoz köthető.
- Hol kezdjük? - kérdezte Max, hogy kicsit elterelhesse a gondolatait.
- Foglaltam szobát egy emberibb hotelben. - felelte Cole. - Lepakolunk, és mihamarabb keresünk lakást.
- Én addig körbenézek a környéken. - jelentette Madison.
- Nem kellene azonnal szétválnunk. - rázta a fejét Cole.
- Nem lesz gond. Csak az archívumot nézem meg, esetleg a könyvtárban a városi legendákat. Csupa veszélytelen hely. Ha valahol lesznek feljegyzések erről a valamiről, akkor azt Winterhortban találjuk meg. Egy percet sem vesztegethetünk el. Tudni akarom, mi történt Amossal.
Max lélegzete egy másodpercre elakadt a név hallatán. Nem tudta, túl jut-e valaha a halálos csapáson, melyet ő mért a férfira. Mégsem másította volna meg a döntését. Újra megtette volna, ha ezzel megmenti a testvérét, vagy épeszű barátait. Ez olyasvalami, amivel együtt kellett élnie ezen túl. A lénye egy ismeretlen része mutatkozott meg, ám egyelőre nagyon is idegennek tűnt. A fiú titkon attól tartott, hogy amibe belecsöppentek Amos miatt, kihozza belőle újra és újra ezt a fajta gondolkodásmódot, míg nem egyé válik vele. De az már nem ő lesz.
Mindenki hallgatott.
Mike legszívesebben kimondhatatlanná tette volna a nevet, hogy többé ne emlékeztesse senki, mestere és saját árulására. Amikor először találkoztak, Amos még segíteni akart mindegyik faj elnyomottjain, szembeszállva bármilyen ellenféllel. Ehhez kérte Michael segítségét, nem máshoz. Ő pedig csakis erre mondott igent. Becsapva érezte magát, és jobban haragudott a férfira, mint amennyire hiányolta. Ettől azonban csak még inkább bűnben érezte magát.
- Biztosat kell tudnom. - szólt hirtelen, és felugrott üléséből, hogy kézipoggyászáért nyúljon.
Cole, szeme sarkából látta, amint a gép utasai közt minimum húsz démon merevedik meg az ülésében, feszült figyelmét Mike felé irányítva.
- Eszednél vagy? - pattant fel az idősebb iker is, megragadva társa csuklóját. - Mégis mit akarsz kezdeni vele?
- Semmit. Csak érinteni akarom. Tudni, hogy a saját sötét oldalam erősödik-e, vagy valami ismeretlen növekszik bennem?
- Ez a legalkalmatlanabb hely a próbálgatásra. - sziszegte Cole. Suttogva folytatta, közelebb hajolva a démonhoz. - Rengetegen utaznak velünk jelenleg, és úgy látom, sokan kíváncsiak erre az erőre. Hadd higgyék, hogy te árasztod magadból, és nem valami, amit elvehetnek tőled. Most pedig ülj le, és felejtsd el azt a képtelen ötletet, amit az előbb jónak hittél.
Michael helyet foglalt, a fogai közt szűrve:
- Rendben. Hajlandó vagyok várni, de le nem beszélhetsz erről. Megöltük a barátunkat. Ha nem tudom biztosan, kit hibáztassak, meg fogok őrülni.
- Csak engem hibáztathatsz. - szólt halkan Max.
- Nem. Ha Amos hitt abban, amit a lakásán mondott nekem, akkor egyedül magának köszönheti, ami történt.
- Mi lesz, ha olyanná válsz te is? - kérdezte Madison.
- Nem fogok. Ti vigyáztok rám. - Mike mosolya gyenge volt ugyan, de őszintének tűnt. - Bízom bennetek.
- Nem szeretném, ha éppen te ölnél meg minket. - hörögte Cole.
- Biztosítjuk a helyet. Végső esetre pedig, szerzünk fegyvert. - ötletelt Mike.
- Nem. - fújtatott Max. - Azt hiszed, ha kiderül, hogy a kő műve, le tudnánk lőni?
- Ha választanod kell a saját és az én életem közt, megteszed.
- Inkább hagyjuk ezt az eszement ötletet! - Max hangja elcsuklott, ez mégsem ingatta meg a démont. Mike, Madisonhoz fordult:
- Kérlek, Mad! Engedj megnyugodnom!
- Ha a kristály műve, nem megnyugodni fogsz. - suttogta a lány. Ajkát beharapva nézett farkasszemet a fiúval. - Nem engedhetem. Ha leszálltunk, elrejtjük valahol.
- Mike, téged máris szólít. - mutatott rá Max. - Veszélyes lenne megérintened. Gondold helyes válasznak azt, ami megnyugtat. Rendben?
- Önmagamat is csapjam be?
- Ha ez kell ahhoz, hogy önmagad is maradj… - Cole lezártnak tekintette a vitát. Három, egy ellen, egyértelmű válasz. Mike lelki békéje nem ért többet az életénél. Egyikük életénél sem.
A fiú talán megértette. Nem szólt erről többet az út folyamán. Sőt, egyáltalán nem beszélt egyikükhöz sem. Harag, és dac mardosta fáradt tudatát. Amos, utódjának akarta őt, de vajon mire? Már soha nem derülhet ki?

♦

Winterhort látványa a magasból sokkal lenyűgözőbb volt, mint amit New York valaha is adhatott. A démonok önálló városállamként növekvő otthonának tucatnyi felhőkarcolója modernebb volt a Nagy alma bármelyikénél. Köztük lakóparkok húzódtak, terekkel, parkokkal, üzletházakkal szabdalva, körülöttük kertvárosi rész gyűrűje húzódott. Azon túl, észak felől sűrű erdő ölelte, délre autópályák indultak, szerteágazóan kötve össze a nagyvárost, európai testvéreivel. - Köztük az autóval nagyjából kétórányira elterülő Londonnal. - A koraesti fények egységes, fehér megvilágítást adtak az egyre közeledő házaknak, és a gép érkezésére váró kifutónak egyaránt.
A földet érés sima volt, és gyors. Mintha meg sem történt volna, ahogy az utána következő néhány hét sem. A zilált falka tagjait burokként vonta körbe a gyász, a jövőbetekintés vágya, s a múltban való kutatás.
Madison zombiként járta a könyvtárakat, archívumokat, levéltárakat, egyre távolabbi időpontok feljegyzésein futva át, elméjét pedig csak az olvasottak töltötték ki. Lázasan kereste a jelet, mely csakis neki szól.
Az ikrek feladata, de főleg Cole-é volt a lakáskeresés. A hirdetéseket bújta, és egyedül ment megnézni a lehetőségeket. Nem engedte másnak ezt a döntést, ha már a városba kellett jönnie.
Max hol ingatlanközvetítő weboldalakat böngészett, hol az internetes adatbázisban kutatott olyan démonok után, akiknek a megszokottnál kicsit több hatalma volt, ám bármennyire is bízott Winterhort különleges működésében, az ilyenekről még itt sem készítettek listát. Így aztán Mike a saját érzékeire támaszkodva rótta az utcákat, és kereste a démonokat, akikbe minden reményét fektette.
Egy burokban mozogtak oda-vissza. Újra és újra elérték falait, mely visszafordította őket. Naponta indultak portyára ugyanazon az elven, amin előző nap elbuktak, s minden este Amosra gondoltak elalvás előtt. Kínzó álmaik visszakényszerítették őket páncéljukba, mely már igencsak szűkké vált négy ember számára.
Azután egy nap, a sorsuk elért arra a vágányra, melyre odafent szánták.
Max laptopjának kijelzőjén egy biztonsági cég honlapja vibrált, szemrontóan cirkalmas betűkkel hirdetve: "A biztonságod legyen az első! A legerősebb és legképzettebb démonok védelmétől egyetlen kattintás választ el!". Daches volt a cégnév, a vélemények rovatában pedig csakis dicséret szerepelt. A hozzászólók által leírt Winterhort kicsit sötétebb volt, mint a Max képzeletében szereplő, emberléte pedig kimondottan oltalom után kiáltott. Vajon az ő védelmüket is vállalnák? Cole biztosan kiakadt volna, ha megtudja, mi jár fivére fejében. Csakhogy fogalma sem volt róla, ahogy azt sem látta, miként siklik az egér kurzora a "Fogadj fel minket!" feliratra. Azután egy kattintás, és egy megjelenő cím bíztatta személyes találkozóra a fiút.
- Megvan! - Madison hangja betöltötte a kétszobás lakosztályt.
Max rémülten csapta le a laptop fedelét, amikor Cole kilépett a fiús hálóból.
- Halljuk! - kiáltott fel lelkesen, elterelve testvére figyelmét a hirtelen pihenőre ítélt gépről.
- Mike még nem ért vissza. - szólt Cole, Madison azonban legyintett.
- Majd megmutatom neki is, ha megjött. Egy naplórészlet. Négyszáz éve találták a füzetet egy srác holtteste mellett. Démonok általi gyilkosságok részletes leírásait szerepeltette a kéziratban, ezért sokáig bizonyítékként tartották számon. Később kiadták egy rövid időre, remélve, hogy akad, aki felismer belőle gyanúsítottakat. - azzal előhúzott farmerja zsebéből egy fehér lapot, melynek csak az egyik oldalán volt pár sor. Hangosan olvasni kezdte: - Owen néven mutatkozott be a férfi, egyszersmind követelni kezdte, amit magáénak gondolt, bár jog szerint sosem illette. A vérvörös drágakő, melyet úgy áhított, még apámtól maradt rám, s bár jól tudtam, hogy veszélyes, soha nem állt szándékomban megválni tőle. Ám Owen beszélni kezdett, s én rájöttem, hogy a kincsem, számára mégiscsak többet jelent. Öt testvére van, öt helyütt a világban elrejtve, ám egyik a másik nélkül nem lelhető meg. Hogy apám miként bukkant erre a darabra mégis, talány a számomra. Ahogy az is, miként használná fel a férfi. Hosszú elbeszélése egy olyan világot festett elém, melyben nem akarnék élni, majd gondolkodási időt hagyva nekem, magamra hagyott történetével. Azt nem tudom, mi volna helyes döntés, azonban egy dologban bizonyos vagyok. Aki ismeri e kincset, s a történelmet, melyből hátra maradt, az nem kaparinthatja meg.
A lány színpadiasan meghajolt, felmutatva szerzeményét, míg az ikrek tátott szájjal meredtek rá. Végül Cole törte meg a döbbent csendet.
- Hogy segít ez nekünk?
- Nem figyeltél? Owen sokat tud a dologról. Őt kell megtalálnunk!
- Te magad mondtad, hogy a napló négyszáz éves. Mi van, ha már ő is halott? - rázta a fejét Cole.
- Mi van, ha nem az? Itt élnek a legidősebb, és a leghatalmasabb démonok. Egyedül ebben a városban vannak úgymond biztonságban a te fajtádtól. - bökött Madison, mutatóujjával Cole felé. - Távol a megvetéstől, összekovácsolódva saját fajtársaikkal.
- Úgy beszélsz róluk, mint az állatokról. - jegyezte meg gúnyosan Max. - Te is az vagy. Rémlik?
- Én csak azt mondom, igenis van esély rá, hogy Owen ebben a közegben túlélte az elmúlt négyszáz évet.
- Én azt mondom, a srác, aki a naplódat írta démon lehetett, mivel nem beszél róla, hogy megégette a köve. Ha pedig az, előbb-utóbb biztosan a hatása alá került. Talán amikor Owen visszament azért a vacakért, megölte őt. Ezt nem gondolod elképzelhetőnek? Mert, ahogy lezárta ezt a kis részt, biztosnak tűnt a dolgában. - folytatta Cole a gondolatmenetet.
- Ez a napló utolsó oldala. Ha Owen visszament, nem gondolod, hogy inkább ő végzett a sráccal, aki nem akarta átadni a kristályt?
- Ezen a vonalon elindulva, soha nem akarok összefutni a taggal. - hördült Cole.
- Beszélhetnénk vele. Köthetnénk alkut. Azért jöttünk, hogy minél többet megtudjunk. Nem fordulhatunk vissza az első akadály láttán! - erősködött a lány.
- Végül is a srác is megkapta a választás lehetőségét, egy kis fejtágítás kíséretében. Owen elmondja, amit tud, cserébe átadjuk azt, ami nálunk van. Úgysem szeretném, ha a közeletekben lenne. - vette át a szót Max.
- Azért ne nevezzük szimplán akadálynak a halál lehetőségét. - folytatta Cole. - Ami pedig még fontosabb, nem adjuk oda egy eszelősnek, egy őrült meséért cserébe. Mi van, ha úgy használná, ahogy Amos kezdte? Legyetek eszeteknél!
Madison és Max elszégyellve magát meghunyászkodott.
- Igazad van. Akkor mit javasolsz? - kérdezte Max.
- Adjatok időt, hogy átgondoljam.
Ennyiben maradtak. Úgy folytatták a napot, ahogyan eddig is tették. Max feljegyezte a honlapon kapott címet, Cole pedig lakásokat szortírozott első benyomás alapján. Csak Madisonnak nem maradt dolga. Megvárta, amíg Mike este hazaesett, és csendben a kezébe nyomta a papírlapot. Nem szavalta el, nem büszkélkedett a teljesítményével. Megvárta, míg a fiú végigolvassa, aztán neki is megsúgta, mit tud a részletről.
- Megtalálom. - jelentette Michael azonnal.
- Halkan. Cole nem rajong az ötletért.
- Miért rajong? Legszívesebben fülét-farkát behúzva menekülne haza.
- Mindenesetre abban igaza van, hogy a darabról egyelőre nem szólhatunk senkinek. Legalábbis míg kiderül, kiben bízhatunk.
- Még nincs is kiben megkérdőjeleznünk a bizalmunkat. Ne szaladj előre. - Mike fáradtan mosolygott, majd meglengette a részletet rejtő lapot. - Hogy szerezted meg?
- Nos, van, akit régebb óta érdekel ez a dolog, mint miket. Találtam sok utalást a kőre, de mind nagyon homályos. Csak ebben a részletben szerepelt név. A naplóból gépelte fel egy fanatikus, és nagyjából az összes hasonló témájú dokumentumot is ő rendelte a címszavakhoz. Sok kulcsra kerestem az adattárban, és rengeteget kellet olvasgatnom a sok értelmetlen katyvasz között, mire megtaláltam. De itt van!
- Ügyes vagy. - Mike újabb mosolya volt a jutalom. - Ezen elindulhatunk. Nem érdekel Cole véleménye. Holnap körbekérdezek, ismeri-e valaki a városban.
- Hosszú kör lesz. - kuncogott Madison. Mike lesújtó pillantással díjazta a közbeszólást, de nem fűzött hozzá mást.