DACHES
5. fejezet

- Mégis mi a fene ütött beléd?! - Cole hangja bezengte a winterhorti kórház sebészete előtt kialakított várót. - Hogy gondoltad, hogy odamész egyedül, és Mike kezébe adod a követ? Ráadásul fegyver nélkül?
- Tss! - csitította Madison, majd suttogva folytatta. - Éppen te nem támogattad, hogy kürtöljük szét, mink van.
- Tartozom neki. Nem volt választásom! - felelt Max.
- Már hogy ne lett volna? Nem kell, hogy mindig mások kedvére tegyél. Az kell, hogy erős maradj, és kiállj a döntésünk mellett! Meghalhattál volna! - folytatta Cole.
- Élek! Ellenben Mike haldoklik! - vágott vissza a fiatalabb testvér.
- Na, és az kinek hála? A te gyengeséged vitt titeket az ellenség markába.
- Kérlek, hagyd! Még a végén rendőrt hívnak, úgy üvöltesz! - Madison fojtott hangon, mégis ellenkezést nem tűrve szólt az idősebb testvérre.
- Én jót akartam. - lehelte Max. - Mike nem tudott volna megnyugodni. Olyan lett volna megint, mint régen. Nem tudtuk volna úgy kezelni, mint…
Madison lehunyta szemét, és nem felelt. A ki nem mondott név így is elhangzott fejében a mondat befejezéseként. Ő maga is kevés volt barátja féken tartására, ám abban sem bízott, hogy a kő érintése visszatereli Mike-ot a nehezen meglelt nyugalom útjára.
- Oda is adtad a darabot, vagy előbb lépett közbe az, az alak? - kérdezte halkan a lány.
- Mad, ne tégy úgy, mintha eredményt hozhatna ez a lépés! - kezdte ismét Cole.
- Na, ebből elég lesz! - A folyosón közeledő biztonsági őr hangja betöltötte a termet. - Maga, velem jön! - azonnal Cole-ra mutatott, akinek feszült testtartása, maga is elárulta volna, melyikük a hangoskodó. - Itt betegek vannak, akiknek pihenésre van szüksége. Majd értesítjük a megadott telefonszámon, amint a barátja műtétje véget ért. - Azzal karon ragadta a fiút, és a kijárat felé terelte. Cole egy szót sem szólt. Nem tiltakozott, ellenben megdolgoztatta a férfit, hisz csak az ő ereje tartotta mozgásban a fiút.
Max követte volna, ha Madison nem emeli kezét a mellkasára, hogy féken tartsa.
- Nekünk még beszélnünk kell. - suttogta, majd fejével a székek felé intett.
Max engedelmesen leült, és mély lélegzetet vett, hogy tüdejét oxigénnel és elégedettséggel töltse el.
- Oda… odaadtam a darabot és… - úgy tűnt, az előbbi sóhaj nem tette meg hatását. Max egyre szaporábban vette a levegőt, ahogy a pánik újra eluralkodott rajta. - Valami él a kőben! Megfertőzte Mike agyát. Azt mondta, segíteni akar a démonoknak. Hogy az ember csak élő…. élősködik. Egy átkot kezdett mormolni. Lá… láttam, ahogy az orrából vér kezd folyni, úgyhogy megütöttem! Felismerte az alakot. Zacknek szólította. A… a kőben gondolkozik valami! Ismer démonokat! Erős démonokat! - egyre gyorsabban hadart, mígnem újabb hullám csapott össze a fiú feje felett, s a felismerés zokogásban tört fel belőle. - Amost is megmenthettem volna! Ott volt még, csak elnyomta a kő! Ott volt, és tudta, hogy én vagyok, aki megöli! Nem egy ellensége, nem egy idegen támadó… én voltam az, aki végzett vele, és ezt nem fogja megbocsájtani! A pokolban égek majd el, és Amos tapossa a fejem a tűzbe, én pedig megérdemlem! Érted?! Nem akarom, de ezt érdemlem. Csakis ezt!
- Hallgass! - Madison a fogai közt szűrte a felszólítást. - Max, ha Amos felfogott még bármit, akkor azt is tudta, milyen rosszat tesz. Hogy ő akarja megölni a barátait, és bár nem hallhattad, de biztosan azért könyörgött, hogy fékezzük meg. Ha én lennék ilyen helyzetben, elvárnám, hogy akárhogy is, de állíts meg. Ha meg kell ölnöd, tedd meg, és ezt a jövőben is tartsd észben. Rendben?
- De…
- Nincs de. Valami szörnyű dolog szabadult el a kővel, mi pedig nem tehetjük meg azt, hogy hátat fordítunk a problémának, vagy a könnyebb utat választjuk és meghalunk a titokkal együtt. Kell, aki tudja, aki látta mit tesz, és kell, aki tovább keresi a megoldást. Felelősség, Max. Most csak ez a fontos!
- Mike nem állta ki a próbát, amit magának állított. A kő irányította. Így nem akarja majd folytatni. Túlságosan is fél a következményektől. Cole-ról meg ne is beszéljünk. Szerintem a kolostornál történtek után, rövid úton el akar majd költözni innen, és elfelejteni az egészet.
- Cole-t bízd rám. Te inkább azt derítsd ki, Mike emlékszik-e mindenre. Ha nem, ne is mesélj neki semmit az egészről. Rendben?
- Ez nem tetszik.
- Mike a saját erejétől tartott mindig is. Szüksége lesz egy kis önbizalomra, mielőtt megmondjuk neki, hogyan használta ki a kőben élő szellem. Nem azt kérem, hogy haljon veled a titok, de még nem áll készen rá, hogy megtudja. Ennyi.
- Rendben. - sóhajtott Max. - Te hogyan győzöd meg Cole-t?
- Még nem tudom. Majd improvizálok. - Madison rámosolygott a fiúra, majd egy csókot nyomott a homlokára. - Hívj, ha kint van! - azzal távozott.
Max sokáig ült mozdulatlanul, Madison után meredve, az üres várót kémlelve, s közben belül teljesen elsüllyedt a bűntudatban.
Mozgásra lett figyelmes a folyosó végén, ami végül kizökkentette mélázásából.
A fehérköpenyes alak, akit a szeme sarkából látott, éppen a műtő felé tartott. Fejét lehorgasztva egy páciens kartonját tanulmányozta, ahogy elhaladt Max mellett, az ajtóban azonban megtorpant. Visszafordította a már fellapozott oldalakat a kemény táblára, majd a fiúra pillantott. Szája gúnyos mosolyra húzódott, ahogy teljesen feléje fordult, látni engedve az ismerős arcot.
Max tekintete először a köpeny zsebére akasztott táblácskán akadt meg, melyen a ki sem olvasott név alatt az állt: Patológia. Azután felpillantott Zack arcára.
- Itt van a barátod? - nevette a férfi. - Kellemetlen. De lassan majd megtanulod, mikor nem érdemes nemet mondani.
Max felugrott a székből, Zack azonban nem várta meg, hogy milyen nevetséges lépéssel próbálja megállítani a fiú. Belökte az ajtót, és eltűnt a műtő előterében.
A fiatalabb Davis képtelen volt reálisan gondolkodni. Zack arca minden mást kiszorított a fejéből. Csak arra tudott koncentrálni, hogy odabent van, ahol a barátját éppen megmenteni próbálják, és orvosként bármit megtehet, hogy ne sikerüljön. Azonnal utána ment, át a kétszárnyú ajtón, ám csak egy meglepett nővérrel találta szemben magát.
- Itt nem tartózkodhat! - szólt rá a nő, Max azonban, mintha nem is hallotta volna, a plexihez lépett, és a műtőbe tekintett át rajta. Mike körül három orvos sürgölődött, de egyik sem Zack volt. Körbekémlelt, de távolabb tőlük sem látott mást.
- Bejött egy férfi! Hol van? - fordult vissza a nőhöz.
- Tessék? Nem jött be senki!
- Ne nézzen bolondnak! Láttam!
- Talán jó lenne, ha felnézne a pszichiátriára, míg a barátjára vár. - javasolta a nő, veszélyesen közel húzódva a pánikgombhoz. Max nem várta meg, hogy őt is kitoloncolják. Kirohant az ajtón, át a várótermen, majd végig a folyosón, egyenesen az épület elé.
A városi kórház előtt csak egy keskeny út húzódott, melynek túloldalán egy nagyobb park terült el. A friss levegőről megannyi fa gondoskodott, kialakított kis fenyvessel, gesztenyéssel. Köztük szűk ösvények tekergőztek, zöldre festett padokkal szegélyezve, ahol néhány köntösbe bújt beteg is üldögélt, ki a jó levegő, ki a legyűrhetetlen cigaretta utáni vágya okán. Max a nyugalmat kereste, amikor helyet foglalt egy termetes vörösfenyő alatt, és egy tobozt vett fel a földről. Egyesével törte le róla apró szárnyait, míg a bent történteken gondolkozott. Talán csak a túlforrósodó események, és a felfokozott izgalmi állapota miatt hitte, hogy látta a démont belépni azon az ajtón. Vagy a nővér volt annyira figyelmetlen, hogy a férfi anélkül vágott át az előtermen, hogy észrevette volna. Bármilyen válasz jobb lett volna annál, minthogy rémképeket lát. A bokrok fölött visszanézett a fehérre festett, robosztus létesítményre, mely jóval a körülötte épült társasházak fölé emelkedett. Talán nem is lett volna értelmetlen dolog egy pszichiáter. Azonban, ha az lenyúl a gyökerekig, egy életre elegendő munkát kap, valami olyasmi mellett, amiről a saját érdekében jobb, ha nem tud. Max titkai hamar túlnőtték egy átlagos fiú problémáit, aki éppen férfivá érne, nem pedig gyilkossá. Amikor visszafordult a park nyugalmat árasztó zöldjéhez, világító, kék szemekkel találkozott össze tekintete. A lélegzete elakadt, izmai pedig megmerevedtek, míg farkasszemet nézett a férfival. Attól tartott, ha pislog, Zack nekitámad, mire újra felnézhetne. A kezén remegés lett úrrá, lábaiból pedig elszökött minden erő, míg pillantásától kísérve a férfi megindult feléje. Léptei nyugodtságról árulkodtak, ahogy a kolostorban is, amikor Mike és Max után eredt.
A fiú rémülten próbált parancsolni a testének, a fejébe szökő adrenalin pedig feloldotta végül a gátakat. Max felugrott a padról, és annak támlája körül megfordulva az ülőalkalmatosság védelmébe bújt. Ahogy azonban visszanézett, a férfit már nem látta sehol. Több se kellett.
Rohanvást indult vissza a kórházba. Leblokkolt agya csak egy valamit tudott megoldásként felmutatni, a biztonsági őrt.
Max cipője csikorgott lépteitől a csúszós járólapon, amikor az épületbe ért. Szíve vadul kalapált, szapora légzése olyan hangos volt, hogy egymagában elárulta volna a fiú helyzetét. Minden sarkon támadóját kutatta, túlterhelt tudata pedig néhol mintha látni vélte volna a sötétben. Max erősen saját hajába markolt, hogy a fájdalom okán visszacsalogassa fejébe a józanészt, ám e pánik fölött már semmi nem vehette át az irányítás. Mivel a kórházban még nem ismert más helyet, behúzódott a sebészeti váró sarkába, szemben a folyosóval, hogy jól láthassa. Halántékát a hideg falnak nyomta. Úgy érezte, végtagjaira ólomsúly nehezedik. Képtelen lett volna újra felállni a szék mellől, melynek jótékony takarásában bízott. Egy pillanatra lehunyta elnehezült szemhéját, ám kinyitni már nem bírta. Ellazította görcsös izmait, majd rémálmok közé rántotta az ájulás.

♦

Amikor Madison hazaért, Cole-t a kanapén találta. Félig ülő helyzetben nyomta el az álom. A lány leguggolt elé, majd óvatosan megrázta a kezét.
- Cole, beszélnünk kell!
A fiú azonnal talpra ugrott, kis híján felborítva a lányt.
- Mi történt? Hol van Max?
- Sss! A váróban, ahol hagytad. Nekünk viszont beszélnünk kell!
- Azt hittem baja esett. Mi nem várhatott?
Madison mély levegőt vett, készen a vitára, majd belevágott:
- Cole, nem mehetünk el innen. Tudom, hogy megrémít, ami most történik, de nem tehetjük meg a világgal, hogy…
- Hallgass! - a fiú hangja élesen szólt, ám hamar megenyhült, amint visszaroskadt a kanapéra. - Nem érdekel a világ, Mad. Csakis az öcsém érdekeit nézem. De sajnos már késő lenne lelépni. Túl hamar belekeveredett a sűrűjébe. Biztosra veszem, hogy az, az alak követné, bármilyen messze vinném is. De fogalmam sincs, hogyan védjem meg.
- Vigyázunk rá. - Madison felült Cole mellé, és magához vonva átölelte.
- Itt nem a szavak segítenek Mad. Mégis hogyan védjük meg az ellen az őrült ellen? Láttad mit tett Mike-al. Ha Max került volna a keze közé, már halott lenne.
- Amíg nem kapja meg, amit akar, Maxet nem ölné meg.
- Hamar rábírja, hogy beszéljen. Főleg, ha így folytatja.
- Szerzünk szövetségeseket.
- Nincs szükség még több megbízhatatlan démon jelenlétére. Fegyverek kellenek.
- Akkor szerzünk fegyvereket. Csak nyugodj meg!
- Képtelen vagyok. Semmi nem elég garancia ebben a helyzetben.
- Kitalálunk valamit. Ígérem. - suttogta a lány. Erősen törte a fejét, mi biztosíthatná tökéletesen Max, és az ő életben maradásukat is, ám csak olyasmi jutott eszébe, ami az idősebb testvérnek nem tetszene. Bár még ez sem jelentett volna teljes bizonyosságot.
Telt az idő, a fáradtság pedig jótékonyan visszataszította Cole-t álmai közé, így Madison magára hagyta a kanapén. Őt azonban egyáltalán nem akarta magába vonni egyetlen jóleső fantáziavilág sem. Helyette saját szobája ablakpárkányán ült az éjszaka fennmaradó részében, a park fáinak lengő ágait figyelve, és várt. Várt a hajnalra, az új lehetőségekre, válaszokra.

♦

Max arra ébredt, hogy elfelejtett lélegzetet venni. Hosszan, hörögve pótolta a hiányzó oxigénmennyiséget, majd körbenézett. Egyedül feküdt egy háromágyas kórteremben. Alkarjába infúziót vezettek, mely még javában csöpögött.
A fehér falak valamelyest megnyugtatták, s kiragadták az emlék-álom maradványai közül. Az ablak nappali fényt engedett a szobába.
Lassan és fájdalmasan kúszott gondolatai közé a felismerés, miért is vesztegelt a kórház épületében, előző este. Felemelte jobb kezét, mely a stressz hatás okozta jótékony feledés miatt, ismeretlen okból remegett, majd kihúzta baljából a tűt. Felült, fejére tette az éjjeliszekrényen pihenő szemüvegét, s lábait lelógatva az ágyról, próbálta összeszedni gondolatait.
Mit látott tegnap utoljára?
- Mike? - A hangosan kimondott név Max tudatába vont egy addig félve elkerült arcot is. - Zack! - Hiszen a férfi ott járt! Bent a váróban. A műtőben!
Max lelépett mezítelen talpával a hideg járólapra, és ügyet sem vetve a szeme előtt cikázó fényfoltokra, elindult. Lassan, a falnak támaszkodva, hogy vérnyomása követni tudja a szintemelkedést. Miután eltűntek szeme elől az erre-arra cikázó fénypöttyök, ellökte magát a fürdőszobaajtó mellől, és a folyosóra lépett. Majdnem szemben vele, a nővérpult írt le terjedelmes félkört. Mögötte két nő csiripelve, hahotázva ásta bele magát egyikük magánéletébe. Míg nem figyeltek, Max elosont a jobb oldali folyosón, minden szoba nyitott ajtaján bepillantva. Az ötödik, vagy talán a hatodik szobában talált rá barátjára, miután kétszer is elkeveredett az osztályok között.
Mike, az ágy sarkán ülve próbálgatta bal lábát. Arcán fájdalom tükröződött, keveredve a dühvel.
- Mit csinálsz? Ne kelj fel! - szólt rá Max. Belépett a kórterembe, és belökte maga mögött az ajtót. Gyorsan körbenézett ki láthatja még őket, de csak egy férfi volt rajtuk kívül a szobában. A Mike-al szembeni ágyon aludt, meglehetősen rossz bőrben. Nem úgy tűnt, mint aki bármit is hall, vagy felfog.
- Nem maradok itt. Halálszag van. - duzzogott a démonfiú, majd felszisszent egy újabb próbálkozás után.
- Keresztbeszúrták a lábad egy tőrrel. Ne merj rá állni! Csak rosszabb lesz utána.
Mike nem felelt. Helyette inkább másik lábára helyezte súlyát, úgy szállt le az ágy mellé.
- Így jobb? Keríts egy mankót, vagy valamit!
- Mike, pihenned kell. - Max pillantása a fiú jobb felkarjára tévedt, melynek kötésén már kezdett átszivárogni a vér. - Szólok valakinek.
- Nem kell! - mordult rá Mike. Bal tenyerét a gézre fektette, hogy eltakarja a vöröslő foltot. - Mankót keress!
Max mélyet sóhajtott, igyekezvén kitalálni egy mindegyikük számára elfogadható megoldást.
- Ha hazaviszlek, pihensz? - Mike bólintott. - Előbb beszélgessünk kicsit.
Mike reményvesztetten ült vissza az ágy szélére.
- Parancsolj!
Max helyet foglalt mellette, és felhúzta lábait a hideg kőről.
- Mire emlékszel?
- Képekre. - lehelte Mike. - A kőben élő valami erősebb nálam.
- Dehogy! Hiszen ellenálltál neki! - vágta rá Max.
- Aztán látod mit tett velem. Tényleg! Hogy jutottunk ki?
- Cole és Madison magukkal hozták Vanessa bátyját. - Mike értetlenségét látva folytatta. - Egy cégnél dolgozik, ahol testőrt bérelhetsz magadnak. Gondolom, sok mindenre felkészítik őket. A szeme se rebbent Zack láttán.
- Ó! Zack…
Max megbánta a kiejtett nevet. Talán e nélkül, nem is jutott volna barátja eszébe a démon. Másfelől viszont nem szerette volna ő elmesélni, mi is történt a fiú karjával és combjával.
- Olyan, mintha emlékeznék rá.
- Pedig elég nagy traumát éltél át. Az ilyesmit szereti kiszorítani az ember tudata.
- Nem. Régebbről. Mintha nem is az én emlékem lenne. - Mike elgondolkozva meredt maga elé, a hófehér fugát méregetve. - A neve ismerős, de az arca nem. - suttogta. Azután szipogott egyet-kettőt, mintha sírni készülne, vonásai azonban megkeményedtek. - Az a vers… - Újra hangosat szippantott, majd ujjával megdörzsölte orrát.
- Vérzik. - állapította meg Max idegesen. - Tényleg szólnom kell valakinek.
- Ne! - Mike elkapta a kezét, hogy visszatartsa. - Segíts megfejteni!
- Csak egy vers.
- Egy átok.
- Akkor főleg békén kellene hagynunk.
- Démonok, emberek. Sok értéktelen lélek. - idézte fel újra a mondóka szövegét, miközben orrát törölgetve egyre több vért kent el az arcán. - Mit jelenthet?
- Inkább mit művelhet? Nem kellene ismételgetned. Mi van, ha így is működik? Amos szerint… - A két fiú megmerevedett. A név visszhangot vert a fejükben. Emlékeket ébresztve borzolta fel idegeiket. - Szerinte fogékony vagy az ilyesmire. - fejezte be halkan Max.
Mike nem felelt. Elengedte a Davis fiú karját, véres foltot hagyva a bőrén. Ő nem mozdult el a helyéről. Meredten nézett a fél tenyér formájú foltra. Mike vére. Ez is az ő kezéhez tapad. Kis híja, hogy nem sodort a halálba egy újabb barátot.
- Szeretet és erőszak. Kíméletlen mérgek. - suttogta Mike, mintha szándékosan büntetné e sorokkal a fiatalabb testvért. Azonban a vers rajta is fogást talált. Jobb kezét remegve emelte halántékához, még inkább elmaszálva orra vérét.
- Mike, kérlek!
A fiú mély lélegzetet vett, majd újra lecsúszott jobb lábával a padlóra.
- Menjünk haza.
Max nem szólt. Engedelmesen felállt, és átvéve barátja bal karját saját nyakán, Mike mankójává szegődött. Kibicegtek a folyosóra, ahol minden sarkon vezetékes telefon lógott, hogy a betegek elérhessék az otthoniakat. Max leültette barátját egy székre, míg ő Madison számát tárcsázta.
- Szia! Mike rendben van. Értünk jönnél?
Madison nem mondott sok mindent. Max rövid időn belül letetette a kagylót, majd helyet foglalt a másik széken. Némán ültek egy darabig, majd kibukott a kérdés, melyet egy Davis sem tartott volna magában:
- Ki akarsz szállni?
Mike újra csak sóhajtott. Mintha nem is akarna felelni, lehorgasztott fejjel ült, és elmélkedett. Azután így felelt:
- Nem tudom.
Max tudta, hogy semmit nem szabadna mondania, ami a valószínűsíthető halál útja felé tereli a démont, mégis kibukott az a bizonyos mondat a száján.
- Én már nem tudok.
Mike feléje pillantott.
- Akkor én sem fogok.
Maxnek erre is kellett volna, hogy válasza legyen. Mondhatta volna, hogy ettől még neki nem kell mindezzel szembenéznie. Rávilágíthatott volna, hogy bizonyos válaszokat már így is megkapott, amire kíváncsi volt, és hogy talán többet nem is kellene tudnia. De nem tette. Lassan bólintott, és titkon örült, hogy a démon mellette marad. Azonban rögtön rémület követte a megnyugvást. Elvégre Mike nem volt az a kiszámítható fajta srác. Sokkal inkább a forrófejű, lobbanékony őrült, aki bevállal egy kis orrvérzést, hogy átokkal bosszantsa azt, aki felidegesíti. Max arra a következtetésre jutott, hogy talán mégis jobb lenne megszólalni. Az ehhez szükséges lélegzetet is magába szívta, azután Madison megjelent a nővérpult mellett.
Max szökni engedte a levegőt, míg a lány végigszaladt a folyosón.
- Veled meg mi történt? - faggatta bosszúsan az őrségben hagyott fiút. Max végignézett saját kórházi pizsamáján, majd legyintett egyet, mintha ezzel elkergethetné a kérdést.
- Hosszú. Inkább menjünk haza. Mike-nak pihennie kell.
Madison rosszallóan ingatta fejét, ám be kellett látnia, jobb helyszínt is találhat a kérdés megvitatására. Megfogta a két fiú vállát, majd lehunyta szemét, hogy koncentrálni tudjon. Azután teleportált.

♦

Kop-kop…
Max öklének elhaló hangja, mintha nem is létezett volna, az üres folyosó sem ismételte meg.
Miután Madison, saját szobájába repítette a fiúkat, és Mike-ot azonnal az ágyába kényszerítette, hogy a régi idők emlékére babusgathassa, Max könnyedén megszökött előle. Átcserélte fehér pizsamáját egy farmerra és egy fekete pólóra, majd rávette Amos bőrkabátját, és kiosont a folyosóra.
Kop-kop…
Remélte, hogy nem Vanessa nyit ajtót tucatnyi kérdéssel és tudatlan csevegéssel, amire most nem állt volna rá az agya. Kérése azonban nem talált meghallgatásra.
- Szia! - a lány arcán kelletlen mosoly ült, Max pedig elszégyellte magát.
- Szia! Én ő…
- Már vár téged. - azzal oldalra lépett az ajtóból, hogy átengedje a fiút. Max bement a folyosóra, és kérdőn a lányra nézett. Vanessa, ahelyett, hogy a megfelelő szobára mutatott volna, belökte az ajtót, és karon ragadva a fiút, magához húzta. Szája egészen közel volt Max füléhez, úgy suttogta:
- Kérlek, ne rángasd bele semmi rosszba!
Max csak bólogatni mert, így a lány útnak indította a legtávolabbi szoba felé. Az ajtó a nélkül nyílt ki, hogy a fiú megérinthette volna. Belépett, Wyatt pedig bezárt utána.
- Tudtad, hogy jövök. - hebegett Max.
- Nem csak a démonok energiáit érzem. Engem senki nem lephet meg. - Wyatt mosolya kimért volt, ahogy a kolostor alagsori szobájában is. Akkor valahogy mégis barátságosabbnak tűnt. - Felteszem azért jöttél, hogy visszaadd a fegyverem.
Max rémülten kapta szája elé a kezét.
- Ó! Az a kórházban maradt. - bűntudatosan lesütötte szemét, mire Wyatt nevetve vállon veregette.
- Sebaj. Majd elhozom. Van ott ismerősöm. - Megkerülte a fiút, aki apróra összehúzta magát az idegen szobában, majd leült az íróasztala mellé. - Erről jut eszembe. Most szerencséd volt, hogy éppen Dr. Damien ügyelt, és nem hívott rendőrt Mike sebei miatt, de legközelebb legyetek körültekintőbbek. - Bal bokáját megtámasztotta jobb térdén, majd várakozón vendégére nézett.
Max bólintott, elgondolkozva egy pillanatra a hallottakon, majd az őt fürkésző férfira pillantott.
- Nem kérdezed miért jöttem? - A fiú saját feszültségétől szabadult volna, ha Wyatt kicsit többet beszél hozzá, de nem tette.
- Van néhány tippem rá. Szóval hallgatlak.
Úgy tűnt, a téma körüljárása és az udvarias tiszteletkörök nem működtek a Daches-es saját kis világában, így nem maradt más hátra, Max kénytelen volt bármiféle szépítés nélkül kijelenteni jöttének okát.
- Védelmet szeretnék.
Wyatt nem felelt azonnal. Összeérintette azonos nevet viselő ujjait, és kézfejét a homlokához érintette. Mély levegőt vett, majd kifújta.
- Csak tőlem fogadod el?
Max remegve bólintott. Valamiért jelen helyzetben fenyegetőbbnek érezte a férfit, mint előző találkozásukkor.
- Akkor máris hazudtál a húgomnak.
- Nem akartam.
- Helyes! Ne is tedd! Szóval alkudjunk meg. Rajtad tartom a szemem, de végtelen idővel én sem rendelkezem. A megszokott eljárást kell kérned a központban, Nicktől. Megadom a címet.
- Már megvan.
Wyatt őszintén elmosolyodott egy pillanatra.
- Jól van. Felhívom Nicket, amíg odaérsz. Megbeszélem vele, hogy a legjobbakat alkalmazza. Aláírod a szerződést, és már mehet is a buli. Még valamit viszont meg kell ígérned. Max továbbra is a bólogatásnál maradt.
- Nem mehetsz a kolostor közelébe. Nem vezetheted oda egyiküket sem a kőhöz, és nem is beszélhetsz róla. Másként azonnal szerződést bontatok veled. Megértettél?
- Igen, meg.
- Rendben. Akkor indulj! - azzal elemelte asztaláról a mobiltelefont, és tárcsázott. A készüléket a füléhez emelve intett Maxnek, aki azonnal feltépte a szoba ajtaját, és futva indult a kijárat felé.
- Köszi Vanessa! Szia! - kiáltott be a nappaliba, a következő mozdulattal pedig már a folyosón volt. Saját lakásukba épp csak belépett, hogy magához vegye a Mondeo kulcsait.
- Te meg hová mész? - Cole hangjából a rémület tisztán kivehető volt.
- Vissza kell mennem a kórházba a cuccaimért.
- Minek? Veszünk új inget neked.
- A srác fegyvere nálam volt. Muszáj visszaadnom neki.
- Azt hiszed, visszaszolgáltatnak fegyvereket? Viselési engedélyed sincs. Sose adnák oda. Lehet, már régen a rendőrségen van.
- Azt mondta, van ott ismerőse. Vissza fogják adni.
- Max…
- Ha bármi gond van, hívlak. Oké?
- Inkább veled megyek.
- Felejtsd el!
- Mi? Miért?
- A biztonsági őr kinyuvasztana.
Cole megütközött a nyilvánvaló tényen. Feltehetően az őr, már csak lógó belekkel eresztené be az épületbe, egészségesen semmiképpen.
- Sietek. - mosolygott rá bátorítóan Max, és magára hagyta tettei következményének latolgatásával.


""

A Mondeo az épület előtti utcában állt, mindössze néhány hellyel távolabb, mint előzőleg. Jobb első kereke a járdaszegélyen pihent, míg bal hátulja a vonalon kívülre lógott. Tagadhatatlanul Cole vezette haza, indulatai pedig cseppet sem csillapodtak. Nem maradt türelme rendesen beparkolni, az egyébként kicsit hosszúra rajzolt helyre.
Max a fejét ingatva riasztotta ki a kocsit. Sejtette, hogy fivére az ablakból figyeli, megérzése pedig beigazolódott, amikor felnézett a lakás ablakára. Nyugalmat erőltetett saját arcára, majd intett testvérének, és beszállt.
- Mély levegő. - bíztatta magát. Hátrapillantott. Az ülésen Mike vére szabálytalan mintákkal emlékeztette a történtekre. Hálát adott a sötétített ablakokért, a visszapillantó tükröt pedig feljebb állította, hogy ne lássa a foltos huzatot. - Nem lesz baj. - azzal kitolatott a parkolóból, és a laptopjáról kiírt címet a GPS-be ütve elindult, hogy találkozzon a Daches fejével.


""

Hatalmas, üvegfalú épület előtt, félkörívesen helyezkedtek el a cég magánparkolói egy szökőkút körül. Max leállította a Mondeo duruzsoló motorját a bejárathoz legközelebbi helyen, és futólépésben indult a fotocellás ajtó felé, mely egy újabb félkört leíró előcsarnokba vezetett. A terem közepén álló recepciós pult lekerekített négyszögként alkotta a mögötte magasodó fehér falrész talpát, mely két oldalt liftajtókkal mutatta hasznosságát. Olyan volt, mintha egy szoba közepén vezettek volna át kéményt, de valahogy mégis elegánsan mutatott. A pult fölött, a fal nagy részét képek borították, melyek különböző harcművészeket ábrázoltak verseny, vagy csata közben. Arcukról csakis az elszántság sugárzott. A bejárattól a recepció vonaláig kisebb nagyobb dézsákban virágok, díszfák és spirálosan megnyírt bokrok álltak katonás rendben.
Max, nem is értette miért, de megnyugtatta ez a látvány. Az üvegtáblákon besütő nap sugarai, a fehér falakra rajzolt fényformák és a növények zöldje olyan harmóniát teremtett, amely elcsitította a szívében dúló háborút.
- Miben segíthetek? - A pult mögül, látszólag fiatal nő pillantott fel, Max azonban sejtette, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz. Rühellte, hogy Cole magyarázata jutott először eszébe, mely szerint a démonoknak olyan arrogáns testtartásuk van, ami egyből elárulja őket. Mégis, ahogy a nő ránézett, és megérezte ember voltát, a vonásai, mintha megváltoztak volna. Egy pillanatra felfedezhető volt szemében az a lenézés, amit Max, saját véleménye szerint nem érdemelt meg.
- Nickhez jöttem. - felelte kurtán.
- Wyatt küldött? - a nő mosolyt erőszakolt az arcára.
- Igen.
- Jobb oldali lift, legfelső emelet. - kezével színpadiasan a helyes irányba mutatott, majd megnyomott egy gombot, a fölötte levő mikrofonhoz hajolt, és csak annyit mondott: - Megjött.
Max viszonozta az erőltetett mosolyt, és követte a nő utasításait. Lehívta a liftet, beszállt, és megnyomta a legfelső emelt gombját.
Ujjait tördelve várt a csendes alumíniumkockában, hogy az, megmentőjéig vigye.
Az ajtó kinyílt, mielőtt Max felfoghatta volna, a lift felért. A szíve ismét rémülten dobbant, amikor belépett a tágas irodába. Jobb fala, csak fiókokból álló szekrény takarásába bújt, míg a bal, egyszerű fehér volt, néhány cserepes cserjét vigyázva. Szemben a hatalmas üvegtábla Winterhort felhőkarcolóira nézett. Előtte állt a széles íróasztal, melyre Nicolas fél kézzel könyökölt, míg valamit bőszen papírra vezetett. Aranybarna szemét tesze-tosza vendégére emelte, és a tollat mutató és középső ujja közé véve, az előtte elhelyezett két barna bőrfotelra mutatott.
- Foglalj helyet, Max. - A férfi haja hófehér volt. Két oldalt rövidre nyírva, a teteje zselével hátrakényszerítve. Ősz szakálla pár centis volt csupán, bajusza pedig a szájával megegyező módon oldalra csúszott, vendége reakciójára várva. Sötét zakót viselt, alatta azonban egyszerű fehér póló volt, az asztal keresztléce mögött pedig farmert és bakancsot fedezett fel a fiú. Mintha bármikor levetkőzhetné irodista küllemét, és harcba szállhatna. Finom kezét nézve azonban nem úgy tűnt, mintha ez a közelmúltban megtörtént volna.
A fiú engedelmesen leült, míg Nick tovább körmölt, majd irományát egy mappába rejtette.
- Szóval védelem kell, nem is akármilyen. - állapította meg, az asztalán álló vezetékes telefon kagylóját emelgetve. - Remélem, tudod, hogy sokba kerül egy ilyen szintű felvigyázás.
Max elővett egy cetlit a zsebéből és a férfi elé fektette.
- A bankszámlám adatai. Mindegy mennyit kér, terhelje rá. Bármennyit kifizetek.
Nicolas elvette a papírt, és az imént megcímkézett mappába csúsztatta.
- Először is tegezz! Másodszor pedig, szeretném tudni, mivel állok szemben.
Max igyekezett összeszedni a gondolatait, és úgy elmagyarázni miféle veszély fenyegeti, hogy a Wyattnek tett ígéret szerint, ne leplezze le kincsét.
- Egy nagyon erős démonnal kerültem szembe. - kezdte idegesen. Nick nem kérdezett közbe, és nem is jegyzetelt. Figyelmesen hallgatta, közben pedig úgy nézett a fiú szemébe, mintha azon át a gondolataiba látna. - Van nálam valami, amit el akar lopni. Bántotta egy barátomat, hogy kiszedje belőlem, hol van. Akkor sikerült megszöknünk tőle, de az óta is követ. Néha megjelenik, azután eltűnik, de folyton úgy érzem, a közelemben van.
- Értem. Gondolom a nem megnevezett tárgy titok marad.
Max bólintott, azután Nick is, majd folytatta:
- Wyatt segített nektek. Jól mondom?
- Igen.
- Ő is alátámasztja az állításod, és a legjobb embereimet kérte melléd. Ez felár.
- Nem kell a pénzt emlegetned. Mondtam, hogy bármit kifizetek.
Nicolas mosolya kissé sajnálkozó volt.
- Mit gondolsz? A te démon pajtásod lekopik idővel, vagy közbelépést szeretnél?
- Miféle közbelépést?
- Semmi konkrétat.
Max döbbenten meredt a férfira, ahogy lassan leesett neki a tantusz.
- Azt kérded, öljék-e meg?
- Soha nem kérdeznék ilyet. - felelt a férfi mézes-mázasan.
Jó ég! Wyatt erre nem figyelmeztette. Kissé megingott a fiú bizonyossága, hogy a Daches-re van szüksége, ugyanakkor erősödött is beléjük vetett bizalma.
- Semmi olyat nem szeretnék kérni, ami a lelkiismeretemre is hatást gyakorolna. - szólt, alaposan megrágva a szavakat. - Szeretném rád bízni ezt a döntést, és nem tudni róla.
Nick kissé csalódottan fordult laptopja felé, és gépelni kezdett.
- De persze… - Maxet hallva megálltak a férfi ujjai a billentyűzet felett. - Nem vigyázhattok rám örökké.
Nicolas mosolyogva folytatta a pötyögést.
- Jogos állítás. Mondom, mit ajánlok. Három erős démon figyelmét szentelem az ügyednek. Adok neked egy csipogót. - állításához hűen, asztala fiókjából elővett négyet az említett műszerből. Neon zöld műanyag keretüket egyenruhaként viselték, ám egy különbözött a többitől. Ezt tolta Nick, a fiú felé. - Két gomb van rajta. Egy a kijelző mellett, és egy az oldalán. Egyiket sem egyszerű megnyomni, kell hozzá erő. Nem szeretném, ha valaki zsebe fújna riadót. Amikor otthon vagy, nincs embered. Wyatt vállalta, hogy rád néz néha. Tudod, miről beszélek. - Megvárta, míg Max jelét adja, hogy felfogta, amit mond. - Amikor elindulsz valamerre, megnyomod a kijelző melletti gombot. Ez automatikusan üzenetet küld az éppen melléd rendelt emberemnek. Olyankor neki csakis az a feladata, hogy minden mozdulatodat figyelje. Ha nem is látod, ő a közeledben lesz. Szükség esetén közbelép. A másik gomb, sokkal érdekesebb. Pánikgomb. Érted? Ha otthon vagy, és látod az alakot, vagy ha az őröd bajba kerül, ez mindenkit riaszt, aki az ügyeden dolgozik, plusz engem. Azonnal segítséget kapsz.
Max elvette a neki szánt kütyüt, és szemügyre vette a gombokat, majd végighúzta ujját az előlapon.
- A srácok gépe kicsit ügyesebb, mint a tiéd. - magyarázott tovább Nick, szétpattintva az egyiket, melyben rövidke billentyűsor helyezkedett el. - Ők tudnak üzenni neked. Például ha gyanús dolgot látnak. Mindig követned kell az utasításokat, amit küldenek. Ez így jól hangzik. Nem igaz? Mellettük nem eshet bajod.
Max úgy érezte, máris hatalmas kő esik le a szívéről. Hevesen bólogatott, zsebébe süllyesztve a kis gépet, mely most az életét jelentette.
- Még valami. A barátaim… - Itt a fiatal arcot viselő, ősz hajú férfi felemelte mutatóujját, elhallgattatva vendégét.
- Nyilván megérted, hogy nem szaladgálhat egy démon miatt az összes emberem utánatok. Természetesen, ha az őröd a barátodat látja veszélyben, neki is segít, és a pánikgombos akcióval sem egyedül téged fognak menteni. Ennél többet viszont, most nem ígérhetek neked. Esetleg, ha már többet tudunk. Remélem megérted.
- Megértem. - sóhajtott a fiú.
- Jól van. Havi levonás megfelel?
- Persze.
Nick, néhány egérkattintás után beindította a nyomtatót, és egy háromoldalas szerződést készített, majd Max elé fektette.
- Elolvashatod, de a megállapodásunknak egyetlen részletét sem fogod leírva megtalálni. Csupán, hogy védelmet biztosítunk bizonyos összegért, a mikéntjét szóbeli megállapodás pecsételi. Rajtunk kívül senki másnak nem kell tudnia, hány személyiségi jogot sértek azzal, hogy körülötted mindenkit lenyomozok.
Max kezébe vette a számára felkínált tollat, és gondolkodás nélkül aláírta a lap alján.
- Kérlek, erről senkinek ne beszélj!
- Egyértelmű. - Max felállt az asztaltól, és még egyszer, feszengve körülnézett az irodában.
Nicolas, a recepcióséhoz hasonló mikrofonhoz hajolt, és a gomb lenyomása után egy Raphael nevű illetőt szólított magához. Azután ő is felkelt forgószékéből, és kezet nyújtott Maxnek.
- Hazakísér az első őrangyalod. - mondta mosolyogva. - Ha elfogadsz egy tanácsot, csak vele próbálj meg beszélgetni. A másik kettő, kissé antiszociális. - Jót nevetett saját kijelentésén, mialatt megérkezett az említett védelmező.
Raphael, aki valóban egy angyal nevét viselte, sugárzó arcú férfiú volt. Vörös tincsei, akár a lángcsóvák, glóriát rajzoltak feje köré. Kidolgozott izmai megfeszültek fehér ingje alatt, majd ellazultak, amint a kezében tartott fegyverbe tolta tárát, és oldaltokjába csúsztatta.
- Én kezdek? Tudod, hogy le vagyok maradva a többivel… - dünnyögött, mialatt elvett egy zölddel körívezett gépet az asztalról.
- Mégis van időd a recepciós lányra. - szólt szigorúan Nick. A Maxnek mutatott arcvonások eltűntek. Semmilyen érzelem nem maradt leolvasható. - Majd váltás után elmész a többi dolgodra.
Raphael nem feleselt. Rátenyerelt a lift hívógombjára, fejével pedig a szállítóeszköz felé intett, míg szigorúan Maxre nézett.
- Ígérem kölyök, hamar megoldódik a problémád! - intett Nick, mielőtt elnyelte volna vendégét, és kirendelt őrzőjét a lift ajtaja.
- Remélem. - suttogta Max.
Raphael feszülten állt mellette. Súlypontját hol egyik, hol a másik lábára helyezte, míg ökölbe szorított jobb keze minduntalan az oldalsó alumíniumlapnak ütődött, a ballal pedig borostás állát vakargatta. Nem szólt a fiúhoz, egészen a parkolóig. Azonban, amikor beszállt a Mondeoba, és hátrapillantva meglátta a véres üléshuzatot, megenyhültek arcvonásai.
- Bocs kölyök. Nem rád haragszom, csak túlzsúfoltak a napjaim mostanában.
- Sajnálom. - motyogta a fiú, ügyelve, hogy ő maga ne nézzen hátra a vöröslő foltokra. - Max vagyok.
- Raphael. - kezet fogtak, ahogy azt illik, majd Max beindította a kocsit, és kigurult a parkolóból.
- Nick azt mondta, három embert állít az ügyemre. - próbált szabadulni a csendtől Max. Raphael elgondolkozva figyelte az utcát.
- Sokallom. Mondta kiket?
- Csak téged mondott név szerint. De kértem, hogy erősek legyenek.
- Akkor gondolom Wyatt és Owen.
Max lába megrándult a gázon, amit egyre nagyobb sebességbe váltva próbált leplezni, Raphael fürkésző pillantását azonban egyből magán érezte.
- Wyattel már találkoztam. Ő nem vállalta. - mesélte figyelemelterelésképpen.
- A gyáva nyúl. - fújtatott Raphael. - Mióta a húga hozzá költözött, sorra passzolja le a neccesebb melókat.
- Nick azt mondta, csak veled tudok beszélni, mert a többiek antiszociálisak. - folytatta az elterelést Max.
- Akkor Owen és Hiro lesz. Egyikkel se könnyű szót érteni, de tudják a dolgukat. De mi is az?
Max újra kutyaszorítóban érezte magát.
- Követ egy nagyon erős démon.
- Miért?
- Akar tőlem valamit.
- Tárgyat?
- Persze hogy tárgyat! Jó ég!
- Nyugi! Csak érdeklődöm. Jó lenne tudni, miért vagyok itt.
- Hogy megvédj! - Max sértődötten parkolt le a ház előtt, és a szobája ablakára mutatott. - Ott lakom. - azzal kiszállt az autóból, és bevágta maga mögött az ajtaját. Mire visszanézett, Raphaelnek hűlt helye volt.


""

Max ismét futva tette meg az utat a bejáratig, majd fel a lépcsőkön, míg biztonságban nem tudhatta magát saját lakásuk ajtaja mögött. Ám pillanatnyi megnyugvását fivére éles hangja zavarta meg.
- Mi van veled? - Cole azonnali választ várt testvére emelkedett hangulatára, amit ugyebár a kórház maximum akkor okozhatott volna, ha erősen kérdőre vonják a keresett fegyver miatt. Ezt követné a szokásos "én megmondtam", amit nem volt hajlandó hallani. Emellett talált egy Owen nevű, gyaníthatóan erős démont, akivel lehet, hogy hamarosan találkoznia is kell. Nem ártana, ha a többiek tudnák, nem szükséges tovább keresniük őt. Azonban semmi esetre sem mondhatta meg Cole-nak, kikkel kötött szerződést. Még nem. Így egyetlen lehetőség maradt, Max újabb hazugságok végeérhetetlen hálójába készült belevetni magát.
- Megtaláltam Owent! - a válasz kissé hangosabbra sikeredett, mint szerette volna. Válaszképp, Madison szobájában felborult egy mankó. Ezzel egy időben Cole döbbenten felnyögött:
- Tessék? Hol? Hogyan?
- Visszavittem a fegyvert Wyattnek, és megkérdeztem, nem ismer-e ilyet. Elég sok emberrel és démonnal érintkezik a munkája miatt.
- A fene vigye el Max! A srác már így is többet tud a kelleténél! Nem hiszem, hogy még azt is az orrára kellett volna kötni, mi a következő lépésünk.
- Másként hogyan találtuk volna meg? Ez a sors keze! A szomszédunk munkatársa az!
Mike előbicegett, két hóna alatt frissen szerzett mankóival.
- Te vetted? - mosolygott Max, fivérére.
- Egyértelmű. - morogta a fiú. - Ne tereld el a témát!
- Én nem! Csak… - hebegett a fiatalabb iker.
- Csak, csak! Nem kell a mentegetőzés. Újabb információkat adtál egy vadidegen démonnak! - korholta tovább Cole.
- Miféle munka ez? - kérdezte Mike, mit sem törődve a robbanásra kész Cole-al.
- Egy cég, testőrökkel. - szólt Madison, Max helyett. - Még Vanessa mesélt róla.
- Szóval Owen testőr? Furcsállom, ha a napló íróját valóban ő nyírta ki.
- Talán így hamarabb a látószögébe kerülnek a gyanús alakok. - találgatott a lány.
- Gratulálok, Max! - horkant fel ismét Cole. - Mi vagyunk a gyanús alakok, és Wyatt biztosan megemlíti majd Owennek, hogy érdeklődtél utána. Máris célkeresztben vagyunk!
- Miért említené meg? - kérdezte feszülten Max.
- Nem kérdezte, miért érdekel? - gondolkozott Madison.
- Nem.
- Nos, akkor nyilván maga akarja kideríteni, nehogy az arcába hazudj! Újabb egyedül meghozott döntéseddel sodorsz bennünket veszélybe! Légy szíves, mostantól ne menj sehová nélkülünk! Megértettél?
Madison és Mike lesütötték a szemüket, mintha nekik szólna a korholás, Max azonban nem hunyászkodott meg.
- Én legalább megtudtam valamit!
- Mindennek ára van Max! Nem érted? - Cole arca először elvörösödött a méregtől, majd sápadni kezdett, ahogy a következményekre gondolt.
- Igenis értem! - csattant fel a Davis fiú.
- Ugyan, dehogy! Az életünkkel játszadozol! - fojtatta Cole.
- Nem. Csak a magaméval! - emelte fel a hangját Max, megkerülve fivérét. - Arról meg én döntök! - azzal a szobájukba vágtatott, és magára zárta az ajtót.
- Francba! - szisszent Cole, ujjait saját hajtincsei közé csúsztatva. - Mihez kezdjünk ezzel?
- Majd én beszélek Wyattel. - ajánlkozott Madison.
- Felejtsd el! - kiáltott rá Cole, majd szobájuk zárt ajtajára pillantott. - Inkább én beszélek Maxszel.
- Alacsonyabb hangerővel, talán jól is elsülhet. - dünnyögte Mike.
Az idősebb Davis, mintha meg sem hallotta volna. Bedörömbölt a hálóba, ám választ nem kapott.
- Max, nyisd ki! Beszélnünk kell erről! Nem fogok kiabálni!
Míg Cole az ajtónál próbálkozott, Mike közelebb bicegett Madisonhoz.
- Mad, beszélned kell a sráccal! - súgta, szemét a Davis fiún tartva.
- Mármint Wyattel?
- Igen. Majd én lekötöm Cole-t, míg átmész. De ameddig nem tudunk többet Owenről, nem is sejtheti, hogy keressük.
Madison lassan bólintott. Ő is őrjöngő barátjukra pillantott, aki továbbra sem kapott választ sem parancsoló, sem kedveskedő kísérleteire.
- Sietek! - mondta azután, és már indult is. Résnyire kinyitotta az ajtót, így még éppen láthatta, amint Vanessa elhalad a folyosón.
Tökéletes!
Madison kiosont saját lakásukból, és pillanatnyi várakozás után kopogtatott szomszédjai ajtaján.
Wyatt, szinte azonnal beengedte. Kérdés nélkül a nappaliba sétált, és a fotelban helyet foglalva fordult vendége felé. Csupán pillantásával kínálta fel a kanapé legtávolabbi ülőpárnáját, ahová a lány letelepedett.
- Az, hogy megmentettelek benneteket, nem jelenti, hogy állandóan ide kell járkálnotok. - szólt feszülten a férfi. - Vanessa máris túl sok kérdést tesz fel a tegnappal kapcsolatban. Főleg, hogy az óta csak engem kerestek. Van fogalmad róla, hogy esik ez neki?
- Sajnálom! - szólt Madison szégyenkezve. - Ígérem, ki fogom engesztelni. De nem tudja, hogy most itt vagyok, a kérésem viszont nagyon fontos!
Wyatt fintorogva húzta el a száját.
- Mi lenne az? Ne beszéljek senkinek a kőről? Nem állt szándékomban. Ezt már megtárgyaltuk Maxszel.
- Ez remek, de nem emiatt jöttem.
- Nincs kedvem találgatni. Halljam, mit akarsz!
- Tudom, hogy Max kérdezett téged Owenről. Kérlek, ne mondd el neki, hogy érdeklődtünk felőle!
Wyatt szeme kikerekedett a döbbenettől. Ez ám az érdekes fordulat! Alig költözött be a kis csapat, máris nyakig merült a Daches-es mocsokba. A férfi kezdte azt hinni, nem is véletlen, hogy a szomszédjában kötöttek ki. Egyelőre, azonban korai lett volna messzemenő következtetéseket levonni, így belement a Max által kreált színdarabba, hátha többet is megtudhat.
- Ugye tudod, hogy ára van a hallgatásomnak.
- Mit kérsz cserébe? Maxszel miben egyeztél meg?
- Maxszel titkot cseréltünk. Az egyáltalán nem tartozik ide. Veled nem ilyen jellegű egyezséget szeretnék.
- Akkor mifélét?
- Tudni akarom mi az a kő.
- Arról sajnos nem beszélhetek.
- Ha így állunk, ideje menned. Fontos telefont kell elintéznem.
Madison a bejárati ajtó felé pillantott, mintha röntgenszemmel átlátna sajátjaihoz, leolvasva arcukról a dühöt, amiért megfontolja az információ átadását. Azonban mi mást tehetett volna?
- Elmondod a többieknek, ha beszélek erről?
- Természetesen nem, ha úgy akarod.
- Úgy akarom.
Wyatt bólintott.
- Hallgatlak.
Madison felsóhajtott. Fogalma sem volt, mennyit mondhat el a történtekből, vagy, hogy egyáltalán ő maga, mit tud róla. Amos emléke miatt, eddig nem igazán próbálta összerakni a képet.
- Egy barátunknál volt a kő, de nem tudom, hogyan szerezte. Teljesen elvette az eszét. Mintha nem is önmaga lett volna. Az emberek nagyon bosszantották. Pedig előtte azon fáradozott mindig, hogy megbékítse a két fajt, és megvédje az elnyomottakat, mindegy mik voltak.
- Ő hol van most? Magatokra hagyott ezzel a vacakkal?
- Úgy is mondhatjuk… Meghalt.
Wyatt beszívta ajkait.
- Bocs! Részvétem.
- Azért jöttünk ide, hátha valaki segít rájönnünk mi ez, és hogyan lehet elpusztítani.
- Itt jön a képbe Owen? - kérdezte a férfi, őszinte érdeklődéssel.
- Azt hiszem, igen. Találtam az irattárban egy naplórészletet, ami említi a nevét. Semmi másunk nincs, de amíg nem tudunk róla egyebet, nem szeretnénk, ha hallana rólunk.
- Ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy este ő vigyáz Maxre.
- Tessék?!
- Azt hiszem, ez is titok volt. De jogod van tudni, hogy három Daches-es fogja figyelni a barátod minden lépését, az ő kifejezett kérésére. Owen az egyik.
- Jó ég! Max semmibe nem akar beavatni? Ezt mégis hogyan dönthette el nélkülünk?
- Figyelj rám…
- Madison.
- Figyelj Mady! Max egy törékeny kis ember, aki olyat tud, amit a kolostorbéli démon is nagyon szeretne. Egyértelmű, hogy fél. Az ő csontjai hamarabb törnek, de nehezebben gyógyulnak. Ami neked könnyed karcolás, neki már súlyos sérülés. Lehet, hogy te még azt hiszed, megoldhatjátok egyedül, de ő nem úgy érzi, hogy megvédhetitek. Ne haragudj rá, csak mert próbál életben maradni.
- Tudom, hogy igazad van. De ha a bátyja megtudja…
- Majd megérti. - Wyatt feltartotta mutatóujját, jelezve, hogy ezzel nem adta át a szót a lánynak. - Van még kérdésem, amivel jó, ha tisztában vagyok. Csak Max ismeri a kő pontos helyét?
Madison újabb sóhajt hallatott, míg arcát két tenyerébe temette.
- Cole-al együtt rejtették el.
- De a démon csak Maxről tud. - állapította meg a férfi. Vendége bólintott. Wyatt elfintorodott egy pillanatra, ám hamar rendezte arcvonásait. - Rendben. Mindketten új információkkal gazdagodtunk. Azt hiszem, ez elég az egyezségünkhöz. Nem szólok Owennek, hogy érdekel titeket, te pedig óvatosan közelíted meg a Daches témát a többiekkel.
Madison felállt, és kezet nyújtott a férfinak. Wyatt ugyanígy tett, és megrázta a lány jobbját.
- Aztán remélem Vanessára is ennyi figyelmet szentelsz majd, mint rám. Örülnék, ha néha kicsit kimozdulna.
- Persze. Lehet még egy kérdésem?
- Ne kímélj!
- Amikor a kezedbe vetted a követ… mit éreztél?
Wyatt elgondolkozott. Talán felidézte a pillanatot, vagy azt latolgatta, feleljen-e. Elvégre a megegyezés már létre jött közöttük.
- Túl sok erőt. - mondta végül. - Most pedig, menj haza!
Madison érezte, hogy már nem feszítheti sokáig a húrt, így engedelmesen távozott a nappaliból. Wyatt nem kísérte ki, és nem is köszönt utána. Elmerült a kérdés és válasz hagyta emlékben, mely olyan apróvá tette őt, saját szemében is.


""

Madison kilépett a lakásból, a folyosón azonban nem maradt magára. Lakásuk bejárata előtt egy démon fiú állt. Mogyoróbarna szemét a lányra emelte, majd távolabb lépett az ajtótól.
- Madison Prett! Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Az egyik barátod meg fognak halni! - Széles válla, szikár testalkata és éjfekete egyenruhája azt a gondolatot ébresztette a lányban, hogy az idegen maga is képes lenne beváltani a morbid jóslatot. Világosbarna haja katonásan rövidre vágva meredt az ég felé, míg szemöldöke magasra szökött, mintha csodálkozna, mennyire hidegen hagyja e tény, a dermedten álló lányt. Ő azonban csak a jövevény övén kapaszkodó fegyvertáskát látta, amely pisztolyt rejtett. Egy szekta tagjaként definiálta a látogatót. A lakásból kiszűrődő kiáltás térítette öntudatához:
- Madison?!
- Tűnj el innen! - förmedt akkor a fiúra, aki pillanatok alatt köddé vált. - Mi a fene volt ez?
- Madison!
Feleszmélve, benyitott a lakásba, ahol Cole kétségbeesetten szólongatta. A félájult Mike fölé görnyedve próbált minél több vért letörölni a démon arcáról, míg ő félszavakat nyökögve feszítette magát a kanapé háttámlájának.
- Hívj mentőt! - kiáltott rá Madisonra a fiú. - Hogy hozhattátok így haza?!

♦

Max remegve ült az ágyán, arcát két térde közé szorítva, amiket lazán átkarolva tartott össze. Cole hol hízelegve rimánkodott, hogy eressze be a szobába, hol parancsolón kiáltozott. Egyik fajta kérés sem sarkallta a fiatalabb testvért szófogadásra. Azután hallotta, amint fivére Mike-ot kezdi szólongatni, egyre kétségbeesettebben. Max tudta, hogy baj van. Azzal is tisztában volt, mi okozhatja. Barátja képtelen volt kiverni fejéből az átok szövegét. Így Cole állítása beigazolódni látszott. Mindegyiküket veszélybe sodorta a döntéseivel.
Cole hol Mike-ot, hol Maxet szólította, torkaszakadtából üvöltve. Szidta a démont a meggondolatlan viselkedéséért, aminek ő issza meg a levét, és Maxet, amiért ilyen helyzetbe hozta mindegyiküket.
A Davis fiú képtelen volt rávenni testét a megmozdulásra. Csak szeme fordult az ajtó felé, amin keresztül kellett volna jutnia, és segítenie. Jelen állapotában, Cole valószínűleg azonnal nekiesett volna. Talán ez volt a leginkább visszatartó erő, mely mozdulatlanságra ítélte a fiút.
Bátyja, megelégelve, hogy nem kap választ, Madisonért kiáltott. Amikor a lány hazaért, azonnal mentőt hívtak, ami alig öt perc alatt a ház elé ért.
Max mindhárom lakótársa elment a szirénázó járművel.
A csend úgy hatolt a lakásba, akár a köd. Lassan fojtotta meg a hangokat.
Sok idő telt el, míg a gondolataiba merült fiú mereven kuporgott ágyán. Végül telefonjának éles csipogása riasztotta fel. Üzenet érkezett Madisontól: "Mike MR-en, Wyatt hallgat Owen előtt. Minden rendbe jön!"
Max felnyögött. Szeretett volna hinni a lánynak, de jelen helyzetben csupán túlzó optimizmusnak vélte nyugtatását. Főleg, hogy az üzenetből kiindulva, Wyatt most már arról is tudott, hogy keresik Owent. Talán mégis be kellett volna vallania, honnan tudja igazából, hol találják a férfit. Maga mellé dobta készülékét az ágyra, majd hanyatt dőlt a hideg falnak. Lehunyva szemét, próbált valami jót találni az egyre sűrűsödő káoszban, ám a helyzete másodpercenként romlani látszott.
Noha testvére és barátai mind elhagyták a lakást, a nappaliból lépteket hallott. Ez azonnal felriasztotta. Meglóduló szíve, és a fejébe toluló adrenalin nehezítették a halk, lassú mozdulatokat, melyekkel rejtve próbált maradni, bár látogatója nyilván tisztában volt a helyzetével. Max az ablakhoz lopózott, felmérve a magasságot, miközben előhúzta zsebéből a Nicktől kapott csipogót. Azonban a néhány másodpercnyi zörej még nem adott alapos indokot a pánikgomb használatára, főleg, mert amióta a fiú megmozdult, nem is hallott mást. Az ajtóhoz húzódott, lélegzetvisszafojtva fülelt, míg ujját a megfelelő gombon tartotta, ám továbbra sem adta meg a jelet semmi. Max lassan elfordította a kulcsot, majd a résnyire nyitott ajtón át kinézett a nappalira. Továbbra sem látott semmi gyanúsat. Úgy döntött, azonnal követi barátait a kórházba, így megnyomta a kijelző melletti szilikonnal bevont érzékelőt. Kilökte az ajtót, és rohanvást átvágva a nappalin, azonnal a folyosóra szökött, onnan pedig az utcára.
Semmi furcsa. Leszámítva a srácot, aki a járdaszéleken összetolt hódombok mellett, kabát nélkül haladt autója felé. A hidegben párafelhőként távozott Max minden egyes lélegzete, az egyre kihűlő ing pedig kezdett kényelmetlenné válni keményedő anyagával a fiú lúdbőrös karján. A Mondeo mellé érve azonban hiába nyúlt nadrágja zsebébe, a kulcs nem volt nála. De hát nem tette ki a lakásba érve. Vagy már ennyire sem bízhat saját érzékeiben?
Szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nem csak sejtette, tudta, hogy Zack a közelben van. Mintha érezte volna magán, figyelő tekintetét. Ahogy körbenézett, pillantásuk találkozott. A férfi nem is próbált rejtve maradni. Az épület bejáratánál állt, mely a fiú lakását is magába foglalta. Az ajtó éppen becsukódott mögötte, így kétség sem fért hozzá, honnan érkezett.
Max gondolkodás nélkül iramodott a belváros felé. Közben előhúzta zsebéből a csipogót, majd hátrapillantott, ám követőjét nem látta sehol. Megtorpant egy pillanatra, és mély levegőt vett, míg a jeges levegő a torkát marta. Hihetetlen. Zack, mintha tudná, mikor akar segítséget kérni a fiú, és köddé válik, hogy bolondot csináljon belőle. De ha azt hiszi, farkast kiált idő előtt, nagyon téved. Max sejtette, hogy a Daches nem a türelmesebb fajta csoport, tehát ésszel kellett eljárnia ez ügyben. Bent tartotta lélegzetét, és újra lendületet vett. Szerencséjére, a kórház gyalog negyed óra alatt elérhető volt tőlük, adrenalintól hajtva pedig fele idő alatt elérte a parkot, melynek túloldalán a termetes épület pihent.
Ám még vadul pumpáló szíve sem bírta sokáig tartani ezt a tempót. A fák közé érve, Max minden ereje elszállt. Újra megállt szusszanni. Míg térdén megtámaszkodva körülkémlelt, jó néhány embert látott maga körül sétálni. Az idegenek közelsége kissé megnyugtatta. Zack talán nem kockáztat meg ennyi szemtanút. Öröme azonban hamar elszállt. A démon arca csak benne keltett félelmet, más nem láthatott rajta semmi gyanúsat. Ezt kihasználva a férfi úja színre lépett a fák közül, kényelmetlenül közel állva Max-hez.
- Hogy az a… - nyögött fel a fiú, amint Zack, feléje indult.
Max hátrálni kezdett, egészen a mögötte magasodó fenyőig, mely útját állta. Mielőtt azonban a démon elérte volna áldozatát, a bámészkodó emberek közül kettejük között termett egy újabb férfi. Néhol őszülő, szőke haja épp csak annyira volt hosszú, hogy már zavaróan a szeme elé lógott, melynek barna íriszében elveszett a sötét szembogár. Arcát alig észrevehetően szeplő pettyezte, nyakának bal oldalán egykor mély vágás hege húzódott a laza, fehér ing alá, aminek csupán néhány alsó gombja volt a hozzá tartozó lyukba bújtatva. Szorosra fűzött övének szára hosszan lógott a sötét terepszínű nadrág mellett, hegyével a könnyű sportcipőre mutatva. A srác úgy festett, akár egy őrült. Ha küllemre kellett volna választani, Zack, fekete kabátjának ég felé meredő gallérja mögül szórt dühös pillantása is több bizalmat sugárzott volna nála. Ő azonban megszólalt saját pártfogására.
- Egy lépést se!
- Owen? - suttogta Max. A férfi megtört pillantása, elnyűtt arca éppen olyan volt, mint ahogy azt a fiú elképzelte. Pontosan így kell kinéznie annak a régmúltbeli figurának, aki mindenki életét hátrább számolja saját igazánál, aminek rejtett titkai azonban felőrlik őt.
- Owen? - ismételte Zack a nevet. - Te vagy az? Rád sem ismertem. - Felnevetett. Hosszan és gúnyosan, szinte fuldokolva. - Minden életedben egyre gyengébb vagy. Mondd csak! Milyen fél démonként élni, tudván milyen voltál annak idején?
- Rég nem láttalak. Miért nem maradtál a lyukban, ahol eddig bujkáltál? - A féldémonként említett férfi észrevétlenül emelte fel bal karját, távozásra intve a közelükben levő civileket, majd tenyerét az addig rejtve maradt fegyvertáska tartalmának markolatára fektette.
- Hm. Pisztolyt a féldémonnak! Már nem bízhat a saját hatalmában! - hergelte Zack, látszólag eredményesen. Owen hol rászorított a fegyverre, hol elengedte azt, a következő lépésen gondolkozva.
- Az én képességem legalább használható támadásra.
- Helyesbítek. Használható volt egykor.
Owen elfelejtett lélegezni a dühtől. Ám le kellett nyelnie. Zack tarsolyában nem volt más, csupán különleges képessége, és mérgező szavai. Egyik sem lehetett erősebb a férfi akaratánál.
- Mit akarsz a fiútól?
- Sajnálom! Ez a kettőnk ügye.
- Nem sokáig! Most, hogy végre szem előtt vagy, ideje követned a többieket a túlvilágra!
- Hiányoznék neked. - jegyezte meg Zack. - Csak én maradtam a múltadból.
- Ez nem fog megakadályozni!
- Én viszont igen. - A démon nevetésének hangja még utoljára betöltötte a parkot, majd köddé vált egy szempillantás alatt.
Owen felhördült a gyors fordulat okán. Zack ugyanolyan gyáva volt, mint amikor megismerte. Bár az évek alatt, amit mindketten kereséssel töltöttek, egyszer sem engedte magához ilyen közel, mint most. Ez csakis azt jelenthette, hogy Maxnél olyasmi van, amiért érdemes az életét kockáztatni, abból pedig nem akad sok. Egész pontosan hat darab.
A rémült fiú, zsebébe süllyesztette kezét, míg a tajtékzó démon feléje fordult.
- Hol van a lélekszilánk?
- Nem tudom, miről beszélsz.
A férfi gondolkodás nélkül zárta ujjait Max nyakára, és azonnal szorítani kezdte torkát. A fiú fuldokolva próbált szabadulni, míg Owen a fának préselve emelte el a földről.
Egyetlen ésszerű ötlet maradt elérhető oxigéntől fosztott agyában, a pánikgomb. Mit sem törődve a következményekkel, a csipogóra markolt ám képtelen volt elég erőt kifejteni a kapcsoló megnyomásához. Kezdett körülötte minden elsötétülni. Biztosra vette, hogy Owen helyben megöli.
- Engedd el! - Max meglepetésére, Wyatt jelent meg a park szűk ösvényén.
Owen, talán csak a döbbenet miatt, de eleget tett a parancsnak.
Max levegő után kapkodva rogyott a földre.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte a hobó kinézetű férfi.
- Figyeltem a srácot. Megvédenünk kell, nem megölnünk!
- Teszek rá, mit hazudott Nick a szerződésében! Túl sokat tud!
- Semmit nem tud. Ne merj hozzá érni!
- Én nem a Daches-ről beszélek!
Wyatt megütközött a kijelentésen, amit kikerekedő szeme árult el, ám hamar rendezte arcvonásait.
- A magánügyeid másodlagosak a Daches ügyei mellett. - szólt végül. - Ebbe te magad egyeztél bele, amikor hozzánk szegődtél. Jól emlékszem?
Owen nem felelt. Magában felmérte helyzetét, és mérlegre állította. Pillanatnyilag nagyon is fontosnak tűnt megölni a tudálékos fiút, ám hosszútávon kifizetődő lett volna? A férfi dühösen fújtatott. Ha egy lélekszilánk napvilágra került, már a többi sem maradhatott sokáig rejtve. Még Zack előtt meg kellett szereznie a darabot, mielőtt az elvezetné a démont a következőhöz.
- Max, takarodj innen! - kiáltott rá Wyatt a fiúra, akit jelenleg csakis az oxigénpótlás kötött le. Ő, magára eszmélve felugrott, és botladozva megmentője mögé sietett. - Nem így gondoltam. - Ha kell, kiszállok, de nem engedhetem át Zacknek a darabot. - sziszegte Owen.
- Tisztában vagy a kilépés következményeivel?
- Képes lennél megölni?
- Nem vagyunk olyan jóban, hogy ne tudjam meghúzni a ravaszt. Nézd, kezeskedem a srácért. Adj neki egy esélyt, ahogyan te is kaptál Nicktől!
- Az teljesen más helyzet volt.
- Semmiben nem különbözött. Nagy szívességet kértél, most viszonozhatod.
- Wyatt, ezt nem értheted!
- Akkor magyaráz el! Én segíthetek, te is tudod.
- Ha ebbe belekeveredsz, nem lesz visszaút.
- Már benne vagyok.
- Hogy érted?
- Beszélek, ha te is.
- Nem így egyeztünk meg. - suttogta Max.
- Kérlek, menj és keresd meg a barátaidat. - Wyatt hátrapillantott a fiúra. - Owent akartad, most megkaptad. Beszélek vele. Majd kereslek. Rendben?
- De…
- Még nem áll készen. Érted? A saját érdekedben, menned kell!
Max lassan bólintott. Nem maradt sok választása, bíznia kellett a Daches-esben. De ha meg nem is bízott benne, legalább esélyt kapott a menekülésre. Szemmel kijelölte úti célját, és futva a kórház felé indult. Egyszer hátrapillantott még, ám addigra a két démonnak hűlt helye volt. A gyógyintézet bejárata előtt azonban újra Wyattbe ütközött.
- Kölyök, Owen eltűnt! - félig suttogva beszélt, hogy más ne hallhassa őt.
- Tessék?
- Úgy volt, hogy visszajön velem a központba, de eltűnt. Figyelj! Nagy bajban vagy. A pánikgombot semmi esetre se nyomd meg, amíg nem beszéltem vele. Az elküldi az aktuális koordinátáidat neki is.
- Nem értem. Azt hittem segíteni fog.
- Fogalmam sincs, mi játszódik le a fejében. Mint láthattad, kicsit kattant. De megesküszöm, ha nem változik a felfogása, kiiktatom.
- Wyatt, én ezt nem kérhetem tőled.
A férfi szomorúan elmosolyodott.
- Te lennél az első, aki szépen kéri.
- Ezt hogy érted?
- Mennem kell! De értesítettem Raphaelt. Ő vigyáz rád most is. Rendben?
- Várj! Semmi sincs rendben!
- Tudom. Meg fogom oldani.
- Wyatt!
A férfi az épület felé fordult, de nem teleportált. Némán fürkészte a legalább tíz emelet magas téglafalat, és az azt díszítő ablakok tucatjait.
- Visszajött... De nincs egyedül…
Max torkába rémisztően nagy gombóc szorult, ami kis híján zokogásként robbant ki belőle, ám egy hangot sem eresztett szabadjára.
- Több van belőle? - kérdezte elcsukló hangon.
- Max… - Wyatt alig hogy megszólalt, a forgó üvegajtót egy fémkeretű szék ütötte át, mely a férfinak vágódott. Ő fürgén megragadta a lábakat, így azok nem fúródhattak a mellkasába, ám a lendület méterekre repítette védence mellől, neki egy öreg tölgynek. Max már indult volna utána, amikor egy mély hangú szó megdermesztette:
- Maradsz!
Ami először megragadta a fiú figyelmét, az a hideg ellenére is hordott, megviselt izomtrikó volt, azután a szürkés árnyalatú bőr, és csak azt követően a világító, zöld szemek. Nehéz volt állni a pillantását. Max, szinte azonnal félrekapta tekintetét, így látta, amint egy másik idegen Wyatt irányába sétál. A férfit, fekete bőrkabátja máris emberibbé tette társánál, ám szikrázó kék szeme Max felé villant, és ugyanazt a dühöt látta benne, mint Zack-ében.
- Ne! - A fiú, gondolkodás nélkül fordult az idegen után. - Ne bántsd! Nem ő kell nektek!
Wyatt talpra állt a fa oltalmában, lüktető nyakszirtjét szorítva, és az őt fürkésző alak szemébe nézett.
- Gyere csak!
- Ne hergeld! - kiáltott rá Max.
- Te csak fuss! A központ biztonságos! - felelt Wyatt.
Max rémülten nézte a férfi elszánt vonásait, ám képtelen volt mozdulni, míg Wyatt, fejével a kórház bejárata felé nem biccentett. A zöldszemű démon eltűnt időközben.
- Menj már! - kiáltott a Daches-es. Közben fegyvert rántott, és minden különösebb rákészülés nélkül elsütötte. Az idegen felemelte kezét, megálljt mutatva, a lövedék pedig lelassulva a levegőben, megdermedt, mielőtt cél érhetett volna. - Max menekülj!
- Próbálkozz! - szólt higgadtan az idegen, és kézfejének egyetlen mozdulatával megfordította a golyó irányát, mely, így darabjaira robbanva a férfi testének négy pontjába fúródott.
Max, nem várta meg, hogy láthassa védelmezőjét összeroskadni. Futásnak eredt a fő utcán, ez pedig hamar előcsalta a zöldszeműt, aki a nyomába szegődött. Ám, mintha nem is próbálta volna utolérni a fiút, kocogva követte.
Maxnek azonban fogytán volt az ereje.
Az ég ajándéka lehetett, vagy csupán szerencsés véletlen? Busz kanyarodott ki az egyik mellékutcáról, a megállója pedig egészen közel volt. Kis híján elütötte a fiút, amikor átszaladt előtte a kereszteződésben. Így azonban előnyt szerzett, és meg sem állt a felfestésig, amelyre a jármű azután felhajtott.
- Megvesztél, fiam?! - rivallt rá a sofőr, amikor kinyitotta az első ajtót.
Max látta, amint az idegen megszaporázza lépteit, így azonnal felszállt a buszra, és a vezető kezébe adta a jegyár ötszörösét.
- Az öné, csak induljon! - szólt, kissé hisztérikusan. A sofőr átszámolta a pénzt, és a kasszába tette, közben a visszapillantóba nézett. - Kérem! - A férfi bólintott. Nyilván úgy hitte, sejti miről van szó, így becsukta az ajtókat, mielőtt a zöldszemű felszállhatott volna, majd gázt adott.
A növekvő távolság egyre apróbbá varázsolta Max üldözőjét, és a kékszeműt, aki időközben megjelent a távolban. A fiú, mintha úgy látta volna, intenek neki. A zöldszemű, talán tényleg csak tőle búcsúzott, a másik azonban egészen más miatt emelte magasba két kezét.
A busz hirtelen fékezett, amikor az előtte hosszan elnyúló útból, a magasba szökött egy csatornafedő. Azután egy újabb, és még újabb, egyre közelebb az járműhöz. Az utasok, rémült sikoltozásba kezdtek, a hátsó ajtókhoz gyűltek, és követelték a kinyitásukat. A sofőr azonban inkább géppel együtt mentette volna őket, így tolatni kezdett. A masina minden egyes alkatrésze csikorogva tiltakozott a szokatlan irány ellen, és képtelen volt elég gyors tempóra váltani. A következő csatornafedő a busz motorjába lövellt. Szikrát csapott, eltörte a benzincsövet, azonnali robbanást idézve elő.
Sírás és kiáltozás. Csak óhaja volt ez a fiúnak, aki rémületében nem is próbált az ajtóhoz közel kerülni, így a robbanástól legtávolabb maradt. Csupán a nyomás taszította a földre, míg darabokra szakadó testek védték meg a motorból szerteszét repülő repeszdaraboktól, és vérrel borították be, hogy ne érezze kívülállónak magát. Az őt körbeölelő némaság elhallgatta előle a tűz ropogását, és a fémkaszni éles nyikorgását, amikor a tartóoszlopok meggörbülve közelebb engedték hozzá a tetőt. A műanyagszékek összeroppantak, az ablakok apró üvegtörmelékként omlottak ki helyükről, a busz pedig úgy gyűrődött magába, akár egy konzervdoboz. Nyomás alatt levő csavarok pattantak ki a helyükről, újabb kereszttüzet kreálva röptükkel, amit már Max sem kerülhetett el. Saját vérében fuldokolva, a közeledő tető képével búcsúzott tudatától.

♦

Cole és Madison, kis időre újra a kórház várótermébe kényszerültek, míg Mike-ot kivizsgálásra továbbvitte a hozzájuk kiérkező két mentős. Fogalmuk sem volt mennyi ideig ültek ott némán, a falat bámulva, a lehetőségeket latolgatva. Madison üzent Maxnek, hogy kicsit megnyugtassa, ám ezen kívül mással nem tudta elfoglalni magát. Végül kényszerszerűen megtörte a csendet.
- Max szerint Mike-al egy átok szövegét osztotta meg a kő. Szerinted ez lehet a baj?
- Amostól tudjuk, hogy Mike fogékony ezekre a hülyeségekre. Ha pedig a kő maga is ilyen erős, képzelem milyen átok szállta meg. - lehelte a fiú.
- Lehet, hogy itt nem is tudnak segíteni rajta?
- Mad, fel kell készülnünk a legrosszabbra. Ha valóban elátkozták, nagy az esély rá, hogy elveszítjük őt.
- Nem! Erről hallani sem akarok! - Madison robbanásra készen állt talpra, hogy megvédje naiv jövőképét, ám ekkor eszébe jutott a fiú, akivel a lakásuk előtti folyosón találkozott. Egy barátod meg fog halni. Ezt mondta. Talán Michael lesz az? Bár távolabbról nézve, már a második lenne.
- Figyelj! Én sem akarom, hogy igazam legyen. De sokkal rosszabb, ha nem is készülünk fel rá.
- Erre nem lehet. - szűrte a fogai közt Madison. - Inkább azon gondolkozz, hova vihetnénk, ha itt kudarcot vallanak!
- Én? Nem vagyok otthon ezekben a démon dolgokban.
- Én segíthetek! - szólt egy idegen hang a folyosó felől. Madison számára ismerősnek tűnt, és hamar hozzá tudta kapcsolni a fiúhoz, aki a barátja halálát jósolta neki. Ugyanabban a sötét ruhában állt előttük, amiben első találkozásukkor is. Egészen eddig a pillanatig, Madison még hitegette magát, hogy csak hallucinált a folyosón, magányosan álldogálva.
- Christian vagyok. - A démon kezet nyújtott feléjük, amit egyedül Cole viszonzott.
- Cole Davis.
- Áh, az ügyvédek fia?
- Az.
- Elképesztő műsort csinálnak az őseid. Mindig csak ámulok, olyan háborúk után, hogy lehetnek még egy pár.
- Ők ezt élvezik.
- Na és melyikük munkájával értesz egyet? Apád démongyűlölete vagy anyád emberárulása ragadt rád?
- Mi az ördögről beszélsz? - szólt rá Madison, ám sajnos nagyon is jól tudta. A Davis házaspár mindig is nagy hírnévnek örvendett, már az első közös tárgyalásuktól kezdve. Míg a családfő csakis emberek ügyét vállalta, addig felesége újra meg újra démonok mellé állt. Az egymás elleni perekben soha nem kerülgették a forró kását. Csaknem a másik torkának esve versengtek az "igazságért". A tévé mindig élőben adta le csatáikat, amit legtöbben a szórakozás kedvéért, és nem az ártatlan győzelméért néztek meg.
- Nem állok egyikük mellett sem. - felelt Cole. - A vérvonalon kívül, semmiben nem hasonlítunk.
Christian elégedetten bólintott.
- Te vérbeli békítő vagy, ha jól sejtem. - fordult azután Madison felé.
- Miért jöttél ide? - kérdezte feszülten a lány.
- A barátotoknak csak egy tanárra van szüksége, aki megmutatja, hogyan bánjon az efféle erőkkel.
- Honnan vagy ilyen biztos a dolgodban? - kérdezte Cole gyanakodva.
- Egyszerű. Látom a jövőt.
A két laikus meredten méregette a jövevényt. Míg Cole azon gondolkozott, vajon bolond-e a srác, Madison máris azt találgatta, hogyan, és merre mentse barátait.
- Akkor azt is tudod Maxszel mi lesz a jövőben?
- Nos, ennyire talán mégsem egyszerű. Csak képeket látok, és sajnos nem én döntöm el mikor és miről.
- Csodálatos képesség. - dünnyögött a Davis fiú. - Így, akkor az sem biztos, hogy Mike-on segít egy tanító. Volt már mestere, mégis itt kötött ki.
- Ő nem igazán foglalkozott vele ilyen szempontból. - sóhajtott Madison.
- Mi? Miért? Akkor mire volt jó az a sok edzés, amire mi nem mehettünk el?
- Támadás és védekezés démoni erőkkel.
- De hát ő maga mondta, hogy fogékony!
- Viszont nem akarta, hogy Mike-nak vagy nekem közöm legyen ilyen sötét erőkhöz.
- Ő persze mindenkivel szemben használta. Egyre kevésbé tisztelem azt a… - Kérlek! Halottról vagy jót, vagy semmit.
- Ennél ostobább mondás nincs! Akkor a bűnözőket is csak magasztalhatom, ha feldobják a bakancsot? Már senki nem fogja tudni Amos mekkora egy önző…
- Hallgass már! Négyszemközt arról beszéltek, amiről akartok, de én nem akarom hallani!
- Felesleges szócséplés. Nem a múlton kellene rágódni, hanem a jövőt figyelni. - szólt rájuk Chris.
- Igen, az neked is jól megy. - sziszegte Cole, mire Madison oldalba vágta. Christian válaszát azonban a fiúba fojtotta Dr. Damien.
- Rossz hírt kell közölnöm. - sóhajtotta.
- Meghalt?! - robbant ki Madisonból a kétségbeesés.
- Ennyire még nem rossz a helyzet. De a fiúnak egészségügyileg kutya baja. Mindenesetre ma éjszakára szeretném bent tartani.
- Hogy-hogy semmi baja? Csaknem megfulladt a saját vérében! - hördült fel Cole is.
- Nézzék, nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. A gond nyilván pszichés. Fogalmam sincs mi történt a barátjukkal, de nem betegség váltja ki, ami egyébként is ritka a démonoknál.
- Akkor mégis mit tehetünk érte? - kérdezte Cole.
- Én elvinném egy specialistához. - felelt magabiztosan Dr. Damien.
- Miféle specialistához?
- Aki elfeledteti vele azt, ami most ennyire foglalkoztatja. Talán az megoldja a problémát, de sajnos ez sem száz százalék.
- A felejtés átka. - suttogta Madison, és könnyekben tört ki. Amos megmenthetné Mike-ot, ám őt nem tudták megóvni.
- Ismerek valakit, aki jól ért ezekhez. - vette át újra a szót Christian. - Szerintem Mike-nak meg kellene tanulnia megbirkózni ezzel. De ha nem sikerül, el is tudja vele feledtetni azt, amin keresztülment.
- Érdemes lenne megpróbálni. - helyeselt a doktor.
- Meggondoljuk. - szólt Cole. Szerette volna kicsit elterelni a témát, hogy rendesen átgondolhassa, és szerencséjére, ebben egy ápoló is a segítségére volt, aki a doktor nevét kiáltozva rohant feléjük.
- Dr Damien! Azt kérte, szóljak, ha a biztonsági cégtől hoznak be valakit! - hadarta levegő után kapkodva. - Itt egy, lőtt sebekkel! Az épület előtt találtak rá!
Meglepetésükre Madison volt az első, aki rohanni kezdett a főbejárat felé, csak utána indult Damien is.
- Még találkozunk. - mosolygott Chris Cole-ra, majd félreállt, hogy a fiú követhesse barátját.
Mire az idősebb Davis utolérte, Madison már a műtő ajtajában állt.
- Mi történt?
- Wyatt az. - lehelte Madison.
- Veszélyes a munkája.
- Nem hiszem, hogy erről van szó.
- Gondolod, hogy a kolostorbeli démon volt? Inkább késesnek tűnt, mint lőfegyveresnek.
Madison elgondolkozva meredt a zárt, duplaszárnyú ajtóra, majd az alatta átkúszó, krémszínű járólapra, melyre apró pettyekben hullott Wyatt vére a bejárattól kezdve.
Ki, és miért tenné ezt, ha nem Zack volt az? Ilyen rövid idővel az után, hogy a férfi tudomást szerzett a titkukról, a legkevésbé volt esélyes egy munkahelyi baki.
- Cole? Madison? - Vanessa hangja betöltötte a folyosót. Nick-el a sarkában sietett feléjük. Hiába volt felfokozott állapotban, először mégis a férfi emelt szót:
- Damien műti? - Madison bólintott, mire Nicolas, barátja húgához fordult. - A legjobb kezekben van. Rendben fog jönni! Mindjárt jövök. Beszélek a főnővérrel.
- Rendben. - Vanessa megvárta, míg a férfi távolabb kerül tőlük, hogy azután rögtön Madisonnak szegezhesse a kérdést. - Mégis mi a fene folyik itt? Amióta megjelentetek, mintha minden sorban romlana el.
- Meg tudjuk magyarázni! - védekezett azonnal a lány.
- Biztos ez? - kérdezte Cole.
Madison mély lélegzetet vett, lehunyva szemét, hogy semmilyen külső behatás ne keveredhessen gondolatai közé.
- Igen, biztos. Joga van…
- Nincs! - A két lány meghökkenve nézett Cole-ra. - Sajnálom Vanessa, de ez a te érdeked. - Te csak ne döntsd el, mi jó nekem!
- Nézd! Igazad van. Valami nem stimmel velünk. Biztosra veszem, hogy el vagyunk átkozva! De számodra még nem késő messze elkerülni mindezt.
- Igenis késő. A bátyám golyóval a testében fekszik a műtőasztalon, mert ti a nyakára jártatok! Halljam, mi történik!
- Jó! Elmondom. - sóhajtott Madison.
- Mad, ne csináld!
- Már mindegy, Cole. Az ő döntése.
- Fogalma sincs, miről dönt éppen.
- Gyanítom az életemről. - szólt Vanessa érces hangon, míg lopva a műtőajtóra pillantott. - Vállalom!
- Akkor legalább ne itt, Mad!
- Nem megyünk sehova! - rivallt rá a fiúra a szomszéd lány.
Madison leült a folyosó fala mentén felsorakoztatott székek egyikére, és megvárta, míg Vanessa helyet foglal mellette. Cole idegesen járkált fel-alá, őrületével távol tartva a sétálgató, bámészkodó betegeket.
- Otthon, New Yorkban kezdődött. A barátunk talált valamit. Egy kőre, vagy inkább üvegszilánkra hasonlít. Erőt adott neki. Olyat, amit még soha nem láttunk. De az eszét is elvette, és végül megölte őt. Azért jöttünk ide, hátha több esélyünk van rájönni mi is ez.
- Na, és kiderült már?
- Nem. Viszont van, aki máris tudomást szerzett róla. A démonnak hasonlóan nagy ereje van, mint a kőnek. Azzal akarta rábírni Maxet az átadására, hogy Mike életét fenyegette. Amikor a segítségükre siettünk, Wyatt valószínűleg hallott minket a lépcsőházban. Mindegyikünk életét megmentette.
- Akkor Max hálálkodni jött át az este?
- Biztosan az is benne volt, de más miatt ment főleg. - Mad mély lélegzetet vett, és barátja felé fordult. - Cole, valamit el kell mondanom neked is.
A fiú elködösült arccal meredt rá, már előre elsápadva a ki nem mondott tényektől.
- Max azért ment, hogy védelmet kérjen a Daches-től, és meg is kapta.
- Tessék?! Ezt csak most mondod?
- Az előtt tudtam meg, hogy Mike rosszul lett. Időm sem volt említeni.
Cole, saját hajába markolt, remélve, hogy felébred a rémálomból. Hiába. Másodszori nekifutásra megkereste mobiltelefonja listájában Max nevét, és tárcsázta. Azonban testvére nem volt kapcsolható.
- Fenébe Max! Már értem miért nem akar tárgyalni velem, de ez túlzás! Hazamegyek és beszélek a fejével.
- Várj, Cole! - Madison felpattant a székről. - Inkább hagynunk kellene lehiggadni. Wyattnek igaza van. Max jogosan fél, és ezt látta a legjobb megoldásnak. Nem haragudhatunk rá, mert életben akar maradni.
- Szerintem éppen ezzel öleti meg magát.
Madison nem felelt. Összeszorította szemét, hogy ne láthassa Cole vádló arckifejezését.
- Van még valami. - suttogta.
- Jó ég! Mi az? - hüledezett a fiú.
- Valószínűleg Owen a védői között van, azért tudja Max, hogy náluk dolgozik.
- A rohadt életbe! Most már nem hiszem, hogy dacból kapcsolta ki a telefonját. Mad, vigyél haza!
- Veletek megyek! - szólt azonnal Vanessa.
- Mi lesz Wyattel? - kérdezte Madison meghökkenve.
- Nick itt lesz. - pillantott a férfi felé, aki papírokat töltögetett a nővérpultnál.
- Hagyd abba az időhúzást, és vigyél haza! - kiáltotta Cole.
Madison idegesen bólintott. Cole és Vanessa vállára fektette két tenyerét, és felidézte a lakás nappalijának képét. Azonnal Mike jutott eszébe, ahogy a kanapén vonaglik, láthatatlan fájdalomtól szenvedve. Próbálta kiverni fejéből a képet, de nem volt hozzá elég erős. Így próbált csak a kanapéra figyelni. Felidézte, amikor a mentősök mögött haladva, még visszanézett a vérfoltos ülőgarnitúrára. Így teleportált, sikerrel.
Cole azonnal a szobájuk felé indult.
- Max, hatalmas bajban vagy! - kiáltotta elöljáróba, majd belökte az ajtót, ám fivére nem volt ott. Csupán autója kulcsa feküdt az ágy gyűrött lepedőjén. Cole a küszöbre roskadt, és ököllel a parkettára csapott egymás után kétszer, majd karjára hajolva gömbölyödött össze a földön. - Ez nem lehet igaz. - lehelte.
- Ha megengedsz egy elméleti magyarázatot, szerintem Wyatt mégiscsak beszélt Owennel. Talán a követ is megemlítette. Owen pedig lelőtte, hogy ne legyen szemtanú. - Madison halkan beszélt, hogy legalább hangerejével ne bántson tovább senkit, ha már a szavaival újabb sebeket tépett a két aggódó testvér lelkébe.
- Ha Maxet is említette… - Cole gyomra összerándult a gondolatra.
- Nem! Ha Wyatt valamit megígér, akkor azt meg is tartja! - védekezett azonnal Vanessa.
- Mennyire vagy ebben biztos? - szisszent fel Cole.
A lány elbizonytalanodott.
- Ez a munkája.
- Mi mással magyaráznád ezt? - a fiú, barátnőjével ellentétben, szinte kiabált.
- Miért ne lehetne, hogy csak elment valahová? - próbálkozott tovább Vanessa.
- Még, ha haragszik rám sem hagyná, hogy aggódjak miatta.
- Na, és mi van, ha visszajött a démonotok?
- Mielőbb meg kell találnunk! - Cole, Madison felé fordult, mégsem tőle kapta a kérdést:
- Mégis hogyan?
- Irány a kolostor!
- Nem! Amióta eljöttünk, nem is láttuk Zacket. Owen most sokkal valószínűbb gyanúsított. - emelte fel a hangját Mad is.
- De róla azt sem tudjuk, hol van! - vágta rá feszülten Cole.
- Én tudom.
Mindketten Vanessára néztek, aki megvonta a vállát.
- Bizalomjáték. Wyatt, majdnem minden haverjáról elmondta hol lakik. Csak így egyeztem bele, hogy éjszakánként kimaradjon. A számuk is megvan, ha érdekel.
- Felhívni nem szeretném, de ha a címet elárulnád, az sokat segítene. - felelt Madison.
- Felejtsd el Mady! Démon vagy. Owen azonnal kiszúrna.
- Ne hidd, hogy az embereknek nincs valamennyi energia kisugárzása. - sziszegte a démonlány.
- Elenyésző. Te sokkal feltűnőbb vagy. - vont vállat Vanessa.
- Cole nem mehet oda egyedül!
- Nem is fog. Vele megyek.
- Miért? - kérdezte Cole és Madison egyszerre.
- Segíteni szeretnék. Meg persze tudni, mi történt Wyattel. Egy cipőbe léptünk, úgy tűnik. Szóval induljunk el egy irányba, és nem akadályozzuk egymást. Minket nehezebben vesz észre Owen. Odamegyünk, és körbenézünk a házában, hátha van valami gyanús.
- Na, és én addig mit csináljak?
- Menj vissza Mike-hoz! - utasította Cole. - Aztán találd ki, mit csináljunk, ha Maxet mégis csak Zack látogatta meg!
Madison kelletlenül bólintott, habár máris éledezni kezdett fejében egy új terv.
- Gyerünk! - intett Vanessa. Cole még egyszer visszanézett a Mondeo kulcsára, ám végül motorja indítóját vette magához.
- Ne csinálj ostobaságot! - szólt Madisonra, és követte a lányt, aki saját lakásukban téve egy kört, Daches logós fegyverrel tért vissza a folyosóra.

♦

Max hanyatt fekve ébredt a szabad ég alatt. Testén egyetlen karcolást sem érzett, ellenben a hideg felborzolta szőke szőrszálait a karján. Fogai összekoccantak a hirtelen rátörő remegéstől, ahogy a hideg tavasz elől bujkáló utolsó hóhalmok egyikén találta magát, a kolostor temetőjében. Mintha érzékszervei eddig nem is tudtak volna semmiről, új érzésként fogta fel a nedves pulóvert, mely kiszívta bőrét, a könnyű szél suttogó hangját, s a sötétedő égbolton felsejlő utolsó napsugarat. Kezdetben csak ujjait bírta mozgásra, hogy érezze mennyire fagyhatott meg. A rádermedt harmat halkan ropogott. Max összerándult, mire lánc csörrent. A hangra felkapta fejét, melyről igencsak hiányzott a szemüveg. Lassan megemelte két karját, így homályosan láthatta a csuklóit összefogó bilincset, mely egy rövidebb lánccal a földbe szúrt karó alá szorult.
- Ne! - lehelte erőtlenül.
- De.
Max az idegenre kapta tekintetét, aki egy közeli fejfának dőlt. A kereszt előtt mély sírgödör tátongott, mellette frissen kiásott föld.
- Ki vagy?
A zöldszemű démon elmosolyodott. A földet nézve lökte el magát a fejfától, közben alig észrevehetően ingatta a fejét. Első pillantásra olyan, volt, mint aki szégyenlősen elhallgatja ki is ő. Ám Max hamar rájött, hogy valójában csak feleslegesnek tartja a bemutatkozást. Végül mégis megtette:
- Sasha vagyok. - felelte. - Köszönöm, hogy nem kérded, mit akarok tőled.
Max lopva az omladozó kőépületre pillantott.
- Azzal tisztában vagyok.
- Akkor azzal is tisztában kell lenned, hogy én mindig megkapom, amit akarok.
- Tőlem nem fogod!
- Ezt nem hallottam. Most pedig gondold végig minden egyes szavadat, ember. Egyelőre jó kedvemben találsz. További sorsod viszont, csakis a fogalmazásod fogja eldönteni.
- Hiába hoztál ide, nem mutatom meg, hol van!
- Nem figyeltél az előbb? Gondold újra!
- Mit akarsz a kővel?
Sasha rövidet kuncogott.
- Te mit kezdenél vele? Félsz tőle. Félted a barátaidtól. Dugdosod, mint valami kincset, közben azt hiszed, el vagy átkozva miatta. Szabadulj meg ettől a tehertől! Én tudom kezelni és kordában tartani a hatalmát.
- Mi következik, ha nem ér célt ez a beszélgetés?
A férfi szája széles mosolyba szaladt.
- Örülök, hogy kérded. - azzal egy rozsdás szöget húzott ki, az eddig őt támasztó fejfa névtáblájából. Mélyen saját csuklójába döfte, és erővel végigszabta tenyerén, majd Max felé mutatta. Ujjai közt éjfekete vér csepegett a fehér hóra. Már ez a szürrealitás is beindított a fiú fejében egyfajta vészjelzőt. Azonban a vér kisvártatva dolgozni kezdett, és néhány másodperc alatt, heg nélkül tűntette el Sasha tenyeréről a sebet. Max lélegzetvisszafojtva meredt rá, mire a démon leguggolt elé, megragadva karját, és a szeggel az ő csuklóját is végigmetszette. Éktelen kiáltást vont maga után a cselekvés, Sasha pedig hagyta, az ütőéren át hadd szökjön a maró érzetet keltő vér. Amikor pedig áldozata már képtelen volt kiáltani, arca elsápadt, szemei összeszűkültek, a démon Max sebére fektette tenyerét.
- Azt hiszed, ha nem mutatod ki a félelmed, meg sem érzem?
A Sasha ujjai közt maradt vér, a fiú sebéhez érve újra csodát tett. Max sérülése éppen olyan gyorsan forrt össze, ahogyan a démoné is. Amint visszatért belé a szökésben utolért élet, Max rémülten ugrott távolabb, míg csak lánca engedte.
- Nem emlékszel, milyen volt meghalni a buszban?
- Nem! Nem haltam meg. Itt vagyok!
- Ahogy a sebet begyógyítja, úgy a halálból is visszahoz a vérem. - szólt Sasha elégedetten. - Ha nem adod át a lélekszilánkot, megöllek. Azután visszahozlak. Majd újra megöllek. Addig játsszuk ezt, míg emlékezni fogsz minden egyes szenvedéssel töltött percedre, és meg nem gondolod magad. Ha rád unok, majd foglalkozik veled Zack. Ha ő is? Ott van Arden. Hárman már elég sokféle halált tudunk kitalálni neked. Engem nem zavar, ha hamar kileheled a lelked. De Zack szereti elhúzni. Szóval itt az utolsó esély. Meggondoltad magad?
- Nem tehetem.
- Rendben.

♦

Madison a kórházban azonnal a nővérpulthoz sietett és Wyatt szobaszámát követelte. Míg a megadott kórterem felé tartott, szemével végig Nicket kutatta, feleslegesen. Belépett a negyvenhetesbe, és a magányosan pihenő férfi ágya mellé lépett. - Wyatt? - suttogta, de nem kapott választ. - Ó, bár ébren lennél! Te biztosan tudod, hol van Max. Ha hallasz, Cole és Vanessa elment Owen házába, hogy megkeresse. Azt mondták vigyázzak rád, de nem maradhatok. Ha nem találnak ott rá, szinte biztos, hogy Zack újra a kolostorhoz vitte. Oda kell mennem. Remélem, még látjuk egymást! Kicsit rosszabb a helyzet, mint amire számítottam, amikor a kővel idejöttünk. Sajnálom, hogy belekeveredtél. - azzal magára hagyta Wyattet, akinek olyan kisimult volt az arca, mintha csak aludt volna, nem pedig lőtt seb okozta sokkját piheni ki épp.
Madison tovább cikázott a folyosón, míg elérte Mike szobáját, majd berobbant annak ajtaján.
- Jó ég! A frászt hozod rám! - hördült fel a fiú, és elvette orra elől az eddig ott tartott kendőt.
- Mike, kutya bajod, szóval öltözz!
- Mad, nem vagy az anyám, úgyhogy ne dirigálj!
- Ne haragudj, de nincs időnk. Max eltűnt!
- Te soha nem a fontos dolgokkal kezded? - Mike azonnal kiugrott az ágyból, és mit sem törődve sajgó lábával, vagy épp a lány ottlétével, ledobta kórházi pizsamáját, majd magára kapta a vérrel átitatott felsőt és farmernadrágot. Azután hóna alá vette a két mankót. - Induljunk!
- Jó! Te oda tudsz teleportálni a kolostorba?
Mike megtorpant egy pillanatra. Próbálta felidézni az ódon épület küllemét, de bármelyik horrorfilm romjával össze tudta volna keverni a fejében rejtőző képet, amit elhomályosított a kőben élő kísértet suttogása.
- Nem. Biztos, hogy ott van?
- Majdnem biztos. Cole és Vanessa ellenőrzik a másik lehetséges helyet.
- Na, és mi lenne az?
- Owen otthona.
Mike elhúzta száját, közben kezét Madison felé nyújtotta.
- Te oda tudsz juttatni? - kérdezte a lányt.
Madison szégyenkezve sütötte le szemét.
- Szinte nem is néztem az épületre. - vallotta be.
- Akkor mihez akarsz kezdeni?
- Mondi ott parkol a ház előtt. Abban bent vannak a múltkori út információi. Azzal odatalálnánk.
Mike nem felelt, csak megragadta a lány kezét, és a lakásukba teleportált. Ott Madison azonnal az ikrek szobájába rohant, felkapta az autó kulcsát, és pár perc elteltével már indította is a Fordot. Padlógázzal vágott neki a feszültséggel teli útnak, míg Mike a navigáció utolsó mentett helyét kereste vissza, és megjelölte újra úti célként. Elfogta az a feszült érzés, ami legutóbb is, amikor a kísértettel való találkozásra készült. A gyomrát görcsbe rántotta az ideg, ám hiába tiltakozott minden porcikája az út ellen, Maxnek szüksége volt rá.
- Mad, félek ettől az egésztől. - vallotta be.
A lány lopva a fiúra pillantott.
- Tudom. Én is félek. Ez már nem a mi súlycsoportunk.
- Bár itt lenne Amos…
- Mike. - Madison felsóhajtott. - Itt Amos nem tudott volna segíteni. De te erősebb vagy nála. Találtam valakit, aki segíthet neked.
- Mégis miben?
- Ha úgy vesszük, mindenben. Uralni a saját erődet, és legyőzni azt, amit a kő tett veled.
- Hogyan?
- Megtanítana bánni az átkokkal.
- Komolyan beszélsz? Ez a nagy megoldásod? Amos soha nem engedte volna meg.
- Igen, ezen a ponton sajnos el kell őt felejtened. - Mike levegőt vett, hogy válaszolhasson, ám Madison nem hagyta a szavába vágni. - Tudom, hogy nehéz, de Amos nem ismerte ezeket a démonokat. Ha tudott volna a létezésükről, talán másképpen állt volna hozzá ehhez az egészhez. Talán ő maga tanított volna meg arra, amit tudott.
- Mad, én nem hiszem, hogy…
- Tudod, utólag visszanézve igazat adok Cole-nak. Amos kissé álszent volt. Neked nem mutatott semmit, ő meg állandóan használta.
- Jót akart nekem.
- Most jobban lehetnél, ha akkor megtanít.
- Azt mondta, attól fél, ha megtanít, elragad a sötétség.
- Hol a bizalom?
- Te úgy gondolod, minden rendben lenne, ha mindezek tudatában megtanulnám, hogyan öljek meg valakit szavakkal és áldozathozatallal? Azt akarod, hogy ismerjem a felejtés átkát, a fájdalom megidézését, a szabad akarat eltörlését?
- Nem csak gonosz átkok vannak.
- Mondj példát!
Madison elgondolkozva meredt az útra, melyről lassan eltűnt az aszfalt, hogy kavicsos föld képében folytatódjon.
- Nem véletlenül átok a neve és nem varázslat vagy bűbáj. Amos úgy gondolta szent cél érdekében használja ugyan, de a halálakor megfizeti az árát. Olyanokat fosztott meg a múltjától, akik csakis abban tudtak élni. Elveszett emberek és démonok maradtak utána mindenhol. Nem akarta, hogy velem is ez történjen.
- Nézzük más szemszögből.
- Halljam!
- A kísértet megosztott veled egy átkot, amit nem tudsz kezelni. Ha nem tanulod meg, hogyan használd, vagy ne használd ezt a képességedet, bármikor elszabadíthatod. Akár akarod, akár nem. A hatása alapján pedig nem egy kedves szöveg. Nem igaz? Mike lehunyt szemmel hátradöntötte fejét az ülés háttámlájának.
- Nem tudom, miről szól. De iszonyatosan fáj, amikor eszembe jut. Mintha tűz égne bennem.
- Kérlek, ne is gondolkozz rajta!
- Azt hiszem az elnyomott démoni faj a lényeg. Vagyis a megváltásuk.
- Nem szeretném, ha megváltanál bárkit. Csak tanuld meg kezelni az erődet! - Sóhajtott Madison. - Gyerekként se volt már túl biztonságos ez a kezeletlen hatalom. Amos pedig nem tett eleget ebben az ügyben.
Mike nem felelt, csak a lányra emelte tekintetét.
- Kérlek, Mike! A kedvemért próbáld meg!
- Rendben.
- Komolyan?
- Igen. Érted megteszem.
- Köszönöm. - Madison felemelte jobb kezét, és ujjait összeszorítva Mike felé mutatta. A fiú összeütötte vele saját öklét. Létrejött a megegyezés, ami egyelőre csak a lányt töltötte el megnyugvással. Mike-ot ellenben a félelem rántotta magába.

♦

Cole és Vanessa, a lány telefonján levő GPS programmal találtak el Owen házához, mely az erdő szélén, a kertvárosi résztől is száműzve állt. A korhadt, foghíjas fakerítésen belül egy terepszínű Jeep vált eggyé az aljnövényzettel, mely már inkább állt szúrós gazokból, mint egyszerű fűből. Egy-két méter távolságban egymástól, elburjánzó koronával büszkélkedtek a gyümölcsfák, takarásukban pedig ott pihent a dzsungelszerű telek közepén egy kis téglaház.
Cole, a kerítés mentén magasodó sövény mögé rejtette a motort, majd belépett a kapun, melyet valami már részben letört a helyéről, így képtelen volt ellátni feladatát.
- Nem úgy néz ki, mintha élnének itt. Biztos jó a cím? - fordult a lány felé.
- Ne gondold, hogy nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. De amíg nem ad okot az ellenkezőjére, megbízom Wyatt szavában. - felelt Vanessa, ám a házikó valóban nem volt bizalomgerjesztő. A csupasz téglafal szigetelés nélkül azt a látszatot keltette, hogy félkészen maradt magára az építmény. Nem tűnt télen alkalmas laknak. Az ablakok nagy része ép volt, az egyiket mégis precízen bedeszkázták. A tetőről tucatnyi cserép hiányzott, és a meglévők egy része is eltörött már. Jobb oldalt, vastag ágát pihentette rajta egy cseresznyefa, balról a borostyán futotta be falát. Mintha a Jeep-hez hasonlóan, próbált volna eggyé válni a környezetével.
A fiatalok közelebb osontak az idő martalékául szolgáló házhoz. A deszkákkal fedett ablak és a bejárati ajtó között volt egy kisebb üvegtéglás rész, ahol Cole benézhetett a fürdőbe.
- Nem látok mozgást. - suttogta.
Vanessa a bejárati ajtóhoz lépett, majd rövid hallgatózás után belökte azt.
- Nem is zárja? - gyanakodva pillantott az elé táruló folyosóra, ahol néhány sebtében lerúgott bakancs hevert. Felettük, a mennyezet alatt futó fűtéscsőre tekert drótok szolgáltak akasztóként néhány foltos kabátnak. Vanessa odalépett az egyikhez, és óvatosan felemelte a szürke pulóver, sötétlő ujját.
- Ez vér? - azonnal elengedte a megkeményedett anyagot. - Nem lehet, hogy Owen itt lakjon.
Cole összevont szemöldökkel lépett a házba, és a konyháig körül sem nézett, melybe a folyosó torkollott. Nem állt sok mindenből. Az egészet egy L alakú, rövid szekrénysor jelentette, a pulton néhány tányérral és pohárral. Tőle balra négyszögletű nappali, mely már kicsit több bútorral rendelkezett. Egy kihúzható kanapéval, előtte kis asztalkával, valamint dolgozósarokkal, mely egy drágának tűnő laptopból és termetes toronyba rendezett aktákból tevődött össze a földön. Cole, a bal oldali falon, egy nagyszekrény két oldalán látott két ajtót is. Első a fürdőbe, a második a beszegelt ablakkal csúfított hálóba vezetett. Ez utóbbi volt a legérdekesebb szoba mind közül. A mosdó szomszédjaként, a lecsapódó pára penészessé ette a köztes falat, melyet különböző képek, nyomtatott szövegek, térképek takartak.
- Tudod, azt hallottam a démonok, akik túl sokáig élnek, lassan beleőrülnek ebbe. - szólt halkan Cole.
- Sose volt szimpatikus a srác. - felelt Vanessa, és a sarokban feltornyozott aktákból elvett egyet, hogy átböngéssze. Ahogy fellapozta, ismerős arc és név próbált az emlékei közül előcsalogatni valamit. A férfi általános adatai után két négyzet állt, egyik mellett a "bizonyított" másik mellett pedig a "végrehajtott" szó szerepelt. Mindkettőt tollal besatírozták. Alattuk két vonalon Nick és Owen aláírása volt olvasható. A következő oldalakon kézzel papírra vetett szöveg következett, amely listába szedte a fent említett személy napi rutinját, és az ettől való gyanús eltéréseket. - Ezt nézd meg! - Cole felé nyújtotta az aktát, míg elvett a kupacról egy újabbat. Hasonlóan felvázolt adatokat látott egy újabb férfiról, alatta a besatírozott négyzetekkel.
- Mi lehet ez? - Cole is gyanakodva lapozgatta a kéziratot, míg Vanessa még kettőt pörgetett végig, a harmadikat azonban rémült sikoly kíséretében a földhöz vágta. - Mi az? - Cole összerándult a hirtelen hangra.
- Őt ismerem! - a lány, zokogásban tört ki.
- Honnan? - Cole felvette az aktát, hogy lássa, mi zaklatta fel társát. Egy lány komor fotóján meg is akadt a tekintete.
- Aznap, amikor ideköltöztem, ő volt a hírekben. Eltűnt nyomtalanul. Emlékszem, azzal riogattam magam, hogy velem is ez lesz majd a démonok városában. Pár nap múlva holtan találtak rá egy félreeső utcában. - hadarta, míg újra kezébe vette az első aktát. - Eszembe jutott honnan ismerős. Ő is eltűnt! Az interneten keringett hetekig a képe. Azóta sem találták meg. Akkor lehet, hogy ők itt mind… - végignézett a termetes papírtornyon, de nem mondta ki, mire gondol. Tudta, Cole anélkül is érti. A fiú keze megremegett.
- Tűnjünk el innen! - egy hirtelen mozdulattal kikapta a lány kezéből a papírokat, összefogta a többivel, és visszadobta a torony tetejére. - Még mielőtt hazaér! - sürgetően a lányra pillantott.
- De…
- Max nincs itt. Tudjuk, amit tudnunk kell erről a szemétről! Menjünk!
Vanessa bólintott. Cole, bátorítóan megfogta a lány kezét, és a kijárat felé húzta, ám ahogy az udvarra tekintett, mozgásra lett figyelmes.
- Itt van! - szűrte a fogai közt Vanessa, könnyeivel küzdve.
- Gyere! - Cole visszavonta a lányt a nappaliba, majd kitárta a nagyszekrény ajtaját, melyben jó, ha két ing lógott a sűrűn beakasztott vállfák között. - Ide! - suttogta. Sietve bemásztak, ügyelve, hogy ne fejeljék le az egymásnak támaszkodó faháromszögeket, majd Cole behúzta az ajtókat. - Pszt! - mutatóujját szája elé emelte, míg a középen maradt rés felé fordulva várta, mi következik.
Owen tajtékozva robbant be a házba, mit sem törődve a kitárt ajtóval, s lendületét tovább adva, azonnal megragadta az asztalt, majd hanyatt lökte mérgében.
- Az a kis szemét! - ordított rá a bántalmazott tárgyra. - Megölöm! Megölöm mindkettőt! - azzal egy poharat hajított a pultról az antiknak nevezhető falap után, melynek az összecsapásban két lába is eltört.
Vanessa remegve bújt Cole-hoz a szekrényben, közben előhúzta kabátja belső zsebéből a fegyvert, vész esetére.
A férfi azután, kissé lehiggadva ült a laptop elé, és miután bekapcsolta, pötyögni kezdett.
A Davis fiú, nyakát nyújtogatva próbált többet látni a kijelzőből. Több rendőrségi oldal is felvillant, azután fotók. Újabb város bűnüldöző oldala, újabb képek. Sokáig nem történt semmi. A két rejtőzködő lába zsibbadni kezdett. A lüktető, kellemetlen érzés lassan Cole szemébe is könnyeket tudott volna csalni, nem látván a kiutat, ekkor azonban felvillant a képernyőn, öccse fotója.
- Max Davis, ha? - szólt élesen Owen. Végigpörgette a képhez csatolt információkat, közben pedig egy számot tárcsázott telefonján.
- Nick? Kellenének a srác koordinátái! - mondta azonnal, amikor a férfi vonalba került, majd kihangosítva a mobilt, maga mellé tette a földre. Tollat és papírt vett maga elé, és a monitorról körmölni kezdett.
- Minek az neked? - Nicolas gépiesített hangja recsegve szólt a készülékből.
- Dolgom van vele.
- Na, és mi lenne az? - Owen nem felelt, ezért a férfi folytatta. - Képzeld, a kórházban vagyok. Wyatt az előbb tért magához két percre, ugyanis valaki lelőtte a mi fegyverünkkel. Az első kérése rögtön az volt, hogy ne engedjelek Max közelébe. Megmagyaráznád ezt nekem?
Vanessa feszülten várta a választ, Owent azonban nem érdekelte, mire kellene válaszolnia.
- Előkerült egyikük, Nick! Max mindent tönkretehet! Tudod, hogy ez milyen fontos!
- Nem. Fogalmam sincs! Te pedig ismered a szabályainkat. Valamint a látszatot is őriznünk kell. Az ifjú Davis védelem alatt áll. A te védelmed alatt is, ha jól emlékszem! Nem halhat meg! Milyen hírverés lenne az a cégnek?
- Tisztában vagyok a szabályokkal, és utánajártam a kölyöknek. New Yorkban keresik. Lehetséges, hogy egy banda tagja, ami több támadásért is felel.
- Nem érdekel más városok körözési listája! Winterhortban tiszta lappal indult, ahogyan annak idején te is. Erre tényleg emlékeztetnem kell téged?
- Nincs szükségem a kioktatásodra! A koordinátákat kértem!
- Azt nem kapod meg!
- Nick, én…! - kezdte Owen, magából kikelve, ám ekkor megszólalt a csipogója, és felvillant a kijelző. - Megvagy!
- Owen! - Nick hangja kétségbeesetten szólt, ám a vonalat ezután megszakította az említett személy, majd sietve távozott a házból.
- Ez meg mi volt?! - kérdezte Cole hisztérikusan, amikor kilökte a szekrény ajtaját. Azonnal felugrott, lába azonban összecsuklott alatta. Kúszva sietett a dolgozósarokba, és kezébe vette a papírt, amit Owen firkált hívás alatt. Max adatai szerepeltek rajta. Azonnal a zsebébe gyűrte.
- Ez a pánikgomb volt. - suttogta Vanessa.
- A mi?
- Max kapott egy csipogót. Ha nagy a baj, megnyomja a pánikgombot, ami mindenkit riaszt, aki az ügyén van. Wyatt-é is szól néha. Olyankor azonnal megy mindenki. Így Owen már tudja, hol van most.
- Fenébe! - Cole felkászálódott a koszos padlóról, majd megragadta a laptopot, és erősen földhöz vágta. - Utána!
- Fogalmunk sincs merre ment!
- De sejtésem van.

♦

Max, ezúttal a fájdalom visszamaradt érzetével tért magához. Mintha még most is szívében érezte volna a tőrt, melynek fogazott pengéje áthatolt kamrái falán, minél több vért terelve a külvilág felé. Felkiáltott, akárcsak a végzetes találkozásakor a hideg fémmel, és összegömbölyödött a vörösre festett hóban. Remegő ujjait, kilyuggatott pólóján át szorította mellkasára, míg üvöltése zokogássá szelídült. A homályba öltözött temetőt most még felismerhetetlenebbé tették könnyei, melyeken átnézve fogva tartóját kutatta.
- Meg… Megteszem… - nem is suttogott, szája inkább csak némán formálta a szavakat. - Hol vagy? - nyögve ült fel, lassan elengedve rettegő szívét, hogy körbenézhessen. Ekkor idegen hang hatolt a csendbe, mely a zsebéből szólt. Halk sípolás. Néhány másodpercig jelzett csupán. Max azonnal a csipogóért kapott. Már meg is feledkezett erről a lehetőségről. Mi lenne, ha megnyomná a gombot, és Owen keze által örökre halott maradhatna? Ki küzdötte farmerjából az apró kütyüt, mely választást kínált kétféle halál között. Ám a zölden felvillanó képernyőn fekete betűk vibráltak, valami egészen mást ígérve:

"Kihozlak onnan! Kitartás! Raphael"

Max forró könnyei egy halovány mosolyt érintettek. A fiú nem hitte, hogy a remény még megmoccan benne. Halottnak hitte, már az első ébredésekor.
- Nos? - Sasha kérdését hallva, Max azonnal markába rejtette az életet jelentő gépet, és újult erővel vetette oda:
- Soha!
A démon türelmetlenül ragadta meg foglya torkát, elszorítva az egyetlen utat tüdő és levegő közt. Most azonban valaki más is beleszólhatott a forgatókönyvbe, és Raphael gondolkozás nélkül meg is tette. Max, részint hálás volt a segítségért, ugyanakkor több óvatosságot várt volna megmentője szakmáját tekintve, amikor a férfi átlendült a kerítés fölött, öklét pedig Sasha arcába vágta. Persze nem tudhatta, kivel áll szemben.
Míg a kíméletlen démon néhány lépést hátrált, Raphael megragadta a Max csuklójára erősített bilincset és puszta kézzel szétroppantotta. A fiú azonnal védelmezője oltalmába vergődött.
- Raphael, menekülnünk kell! - zihálta rémülten. - Semmi esetre se lőj a fegyvereddel, sőt! Semmit ne csinálj! Ez itt halhatatlan!
- Egy féldémon védte ember. - állapította meg Sasha. - Mélyebbre nem is süllyedhetnél!
- Mondja a démon, aki erősnek hiszi magát, mert elbír egy emberrel?
- Kimondottan erős kisember. - Sasha elismerően pillantott Maxre. - De ez az erő általában átmeneti. Csaknem feladta. Jól megkeverted ezzel a hiú reménnyel, amit magaddal hoztál. De amint végeztem veled, azonnal elmondja, amit tudni akarok.
- Mire van ekkora szükséged?
- Sajnos nem élsz addig, hogy ez lényeges információ legyen számodra.
Raphael, fegyvere markolatára fektette tenyerét. Nem volt más dolga, mint célozni és lőni.
Max a rogyadozó épületre pillantott. Az egyik emeleti ablakból kék szempár figyelte őket, ám szemüvege nélkül nem tudta megállapítani melyikük az.
- Raphael, mennünk kell!
A férfi feszülten nézett farkasszemet a vele szemben álló démonnal. Alig másfél méter választotta el őket egymástól. Akár célzás nélkül is fejbe tudta volna lőni, ha elég gyorsan cselekszik. Szerette volna megtenni. Azonban Max rémült könyörgése benne is kétségeket ébresztett. Az erő, amit a démon árasztott, kivételesen nagy volt, a fél füllel hallott halhatatlan szó pedig lassan elérte tudatát. Elengedte a pisztolyt, mire Max a karjába kapaszkodott.
- Teleportálj! Könyörgök!
Raphael azonban nem tett eleget a kérésnek. Nem azért, mert szándékán kívül állt. Egyszerűen a képessége arra, hogy megtegye, elszállt. A fejéhez kapott, és fél térdre rogyott.
- Nem mentek sehova! - emelte fel a hangját Sasha.
Raphael kínok közt állt talpra. Egész teste elnehezült, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna mindkét kezére és lábára. Azonban ez nem állíthatta meg a küldetése teljesítésében. Kényszerítette végtagjait a tőlük megszokott koreográfiára, melyekkel rendszerint energiahullámot tudott generálni, így pusztító tornádóként söpörve el ellenfelét. Most azonban egyszerű kézmozdulattá vált, és nem követte semmilyen erőkisülés. Helyette a fejfájás újabb hulláma gyengítette meg a férfi tudatát. Képtelenné vált koncentrálni.
- Mi ez?! - kiáltott fel bosszúsan.
- Nem kellett volna idejönnöd. - dörmögte Sasha.
- Mi történik? - kérdezte Max fojtott hangon, szorosan Raphael mögé állva.
- Cserbenhagynak a képességeim. - lehelte a férfi. Fáradtnak tűnt, mint akit egy maraton célvonalánál ért a kérdés.
- Mihez kezdjünk? - Max újra az épület ablakára nézett, a kék szempár pedig vissza őrá.
- Nem marad sok lehetőségünk, kölyök. - Raphael a pisztolymarkolatra ejtette kézfejét. Max rémülten kiáltott rá, ám a férfi fegyvert rántott, és olyan fürgén sütötte el, ahogyan azt elvárta saját magától. A lövedék három részre pattant már a csőből való távozáskor. Ám ahelyett, hogy Sasha testén ütött volna lyukat, megkerülve a démont, a kolostor falába csapódott.
- Ne lőj többet! Wyattet is így találták el. Visszafordította egyikük a golyót!
- Mégis hogyan?
- Nem tudom. De ő csinálja! - Max az ablak felé mutatott. Raphael felnézett, majd az épület felé fordulva, most a kékszemű démont vette célba, és újra tüzet nyitott. Majdnem a fél tárat ellőtte, remélve, hogy legalább az egyik lövedék célt ér. Ám az idegen megálljt intett kezével, és minden golyó lelassult a levegőben a két démon között.
Raphael a földre ejtette fegyverét, és behunyt szemmel várta a csapást.
Max, a kezében tartott csipogóra nézett, majd az előtte álló férfira, aki kész volt az életét adni érte még úgy is, hogy meg már nem menthette. Hogyan fogadhatna el egy ilyen áldozatot? Ideje volt elengedni a hiú reményt, mely a további létezését jelentette, s átruházni a lehetőséget Raphael-re. Ezért nyomta meg a pánikgombot. Megadta Owennek, amire vágyott. Emellett azonban esélyt is adott az őt védelmező démonnak. Neki szánta a magához szólított megmentőket.
A kékszemű démon ellazította mereven tartott ujjait, a levegőben vesztegelő töltények pedig a földre hullottak.
Sasha nevetése betöltötte a templomkertet.
- Szánalmas. - jegyezte meg, arcára pedig elégedettség ült ki, amikor Raphael térdre rogyott.
- Max… - A Daches-es férfi hátrapillantott védencére. Sápadt volt, és mintha reszketett volna. Szemeit csupán résnyire tartotta nyitva. Maxnek Cole jutott eszébe róla, amikor gyerekként próbált ébren maradni késő éjszaka, hogy láthasson egy horrorfilmet. Az álom már próbálta magába vonni, a képernyőn történő borzalmak hatására azonban ellenállt a csábításnak. Raphael ellenben nem lehetett álmos. Az ő állapota sokkal inkább adott okot aggodalomra.
- Raphael?
- Menekülj… most! - Azzal összeszedve maradék erejét, talpra szökkent, és Sasha felé lendült.
Max a parancs ellenére nem a kerítés felé iramodott, amin valószínűleg amúgy sem tudott volna elég gyorsan keresztülmászni. Helyette felkapta a hóból a díszes logóval ellátott Magnum Eagle-t, és kirántotta a tárat a pisztolyból. Szerencsére maradt még benne töltény.
Közben Sasha hamar fölénybe került ellenfelével szemben. Raphaelt a földre lökte, és előhúzta övére erősített tokjából a fogazott pengét, melyhez nem kötötték szép emlékek Maxet.
A fiú a fegyverbe tolta a tárat, majd felhúzta a pisztolyt. De hogyan tovább? Nagyjából mindenkire felesleges lett volna lőni. Ha azonban a kékszemű démon mögé tudna lopózni, talán megoldhatná Raphael baját. Az ötlet új reménnyel töltötte el, ezért úgy döntött, megteszi. Az épület felé indult, ezzel, kicsivel hamarabb szabadítva meg a Daches-et egyik problémájától. Sasha rögtön a szökésben levő fiú után vette magát. A démon kezében megvillanó penge ösztönözte Maxet, hogy egyre jobban megszaporázza lépteit. Belökte a kápolna ajtaját, majd átszelve a visszhangzó termet, a kerengőbe jutott. Ott a hozzá legközelebbi ajtón fordult be, és visszafogva lendületét, halkan becsukta maga mögött. Az előnye hasznossá vált. Sasha nem jött rá egyből, hogy merre folytatta útját, így másik ajtó mögött kereste. Addig a fiú, még több egérutat szerezve rohant tovább a csigalépcsőn át az emeletre. Az első ablakon, amit meglátott, kinézett a temetőre. Raphael egyedül maradt, mozdulatlanul fekve a földön. Max egyszerre vált nyugodtabbá, azután viszont még feszültebbé. Tovább indult a folyosón, ami terveivel ellentétben az épület tornyos oldala felé vezette, azonban éppen erre volt szüksége ahhoz, hogy kétségbeesését már ne lehessen tovább fokozni. A földúton a bíborszínű Mondeot látta közeledni.
- Istenem, ne! - suttogta.
- Ismerős helyzet. Nem igaz?
Max, nem mert moccanni. Pontosan tudta kit sikerült megtalálnia, és a legkevésbé sem rá vágyott.
- Mit akartok a kővel?
Zack nem válaszolt egyből. Talán végiggondolta, megossza-e Maxszel a miérteket. Furcsa módon, nem a hallgatás mellett döntött.
- Csak egyetlen démon képes uralni ezt a hatalmat. A léleknek vissza kell térnie a testbe, mely börtöne is egyben.
- Mi lesz azután?
- A kövek nem szólítanak többé senki mást. Add át, és mentsd meg a barátaidat!
- Ha ő beszélt Mike helyett, amikor legutóbb itt jártunk, nem akarok neki szívességet tenni. - Max szembefordult a démonnal, aki komoran nézett vissza rá.
- Nem lesz választásod. - Zack, hirtelen mozdulattal ragadta meg Max haját, és a temetőbe teleportált vele. A törékeny kisember testébe zárt fiú azonnal felé fordította volna a fegyvert, ha a démon nem szorítja meg a karját. Így a pisztoly csöve éppen a lábuk mellett pihegő Raphael-re nézett.
- Gyerünk! Lőj! Hidd el, hálás lenne neked. Lassan úgy is meghal.
- Nem fog!
- Áltathatod magad. - Zack kicsavarta a pisztolyt Max kezéből, majd a földre lökte őt. - De ez újfent a te hibád! Hány barátod haljon meg, mire rájössz, hogy nem választást kínálunk?
- Választás mindig van!
- Azt sem tudod mi ez. Fogalmad sincs, megéri-e egyedül maradni a világban. De hamarosan rájössz majd.
- Zack! - Owen hangja betöltötte a teret. - Sokáig rejtőzködtél, de most végre megvagy! Még egyszer nem hagylak megszökni!
A szólított démon elmosolyodott. Kajánul, a folytatásra várva. Közben máris maga elé képzelte az újonnan érkező arcát, amikor megmutatja neki, kivel hozta össze a sors újra.
- Owen! Az egykori Táltos! Átkok és titkok nagy ismerője! A démon, ki elárulta istenét! - Zack fennhangon szólt, teátrális kézmozdulatokkal magasztalva beszéde tárgyát. - Van itt valaki, akit be kell, hogy mutassak neked. Nem tudom, emlékszel-e még rá, bár veled ellentétben, ő mit sem változott ezer év alatt. - azzal a kápolna ajtajára mutatott.
Max, a semmivel össze nem téveszthető rémületet olvasta le Owen arcáról.
Sasha kilépett a temetőbe, és amint pillantása a férfira talált, lendületet vett, majd feléje hajította tőrét.
Owen döbbenten állt, nem tudván, mit kezdjen a helyzettel. Újra élők közt a Halhatatlan. Ez már önmagában is rossz jel volt, hát még a lélek utáni kutatásának bizonyossága.
Lövés dördült egy olyan fegyverből, mely eddig nem került szem elé. Így viszont a harmadik démon, Arden sem állíthatta meg a golyót, mely eltérítette a pengét Owen szívétől.
Sasha, Zack jobbjára állva vicsorított a múltbeli Táltos új alakja felé.
- Valóban te vagy? - sziszegte.
- Több reinkarnációjával is találkoztam az évek során. - felelt Zack, a férfi helyett.
- Elárultál minket, te féreg! - fújt Sasha.
- Vissza! - Két fegyveres lépett ki az épület takarásából. Mindegyikük ősz hajú, sportos alkat. Előre szegezett fegyverrel közelítettek. Egyikük Nick volt, főnökhöz méltóan egy hófehér ingben, sötét farmerben. A másik, kizárásos alapon Hiro lehetett. Fekete pulóvere erős kontrasztot adott sápadt bőrével, enyhén ívelt szeme pedig vörösen villant a két idegenre, majd Raphael-re.
- Segítsetek Raphael-en! - kiáltott Max, amiért egy Zack általi pofon lett a jussa.
- Rajta nem segít már senki. - szólt élesen Sasha. - Öld meg!
- Nem! - Hiro nekilendült a Raphael-hez közelebb álló Zacknek. Félúton tokjába csúsztatva fegyverét, puszta öklével szállt harcba, hogy minél távolabb taszítsa társától.
Sasha mit sem törődve velük, csakis saját céljára összepontosított. Lapockáján megfeszült a sárkányt ábrázoló tetoválás feje, mely a fekete izomtrikó alatti szürkés bőrön olyan volt, mintha a ködből bújna elő. Azután ő is nekilendült. Kirántotta a fejfába fúródott tőrt a névtábla maradékából, és Owen felé lendült vele.
- Nick, segíts! - Max rémülten szólította magához a férfit.
Raphael elakadó lélegzete kínokkal volt teli, miközben mereven az égre nézett, ujjait pedig ökölbe szorította. Mintha ezzel az életet is a markában tudta volna tartani.


""

Madison leállította a Mondeo motorját, pár méterrel a kerítés előtt, majd kipattant az autóból.
Mike követte, kissé lassabban, a mankóra támaszkodva. A cirkalmas mintákból összeálló kaput, még most is összetartotta a vastag láncba akasztott, rozsdásodó lakat. A fiú keresztülnyúlt a rácson, majd eltörte az U alakú kengyelt, és kiakasztotta a láncszemek közül.
- Mit csinálsz? - suttogta Madison.
- Már semmi nem titok ezen a helyen. Koncentráljunk inkább a gyors menekülésre. - felelt Mike, belökve a kovácsoltvas szárnyakat. Előre nyomultak, akár a kommandósok. Madison, csupán lábujjheggyel érintette a ropogó gyepet. Mike, kissé több zajjal próbálta átszelni a kerítés és az épület közti távolságot, az őt hátráltató mankók miatt.
- Több hangot is hallok. - suttogta, amikor utolérte a lányt.
- Remélem nem Cole-ékét. Gyere! - Madison belépett a kápolnába. Szemben nyitott ajtó nézett néhány sírra, s mintha a következő kiáltás is onnan szűrődött volna be. - Erre! - állapította meg, és a fal takarásában bízva megkerülte a főhajót az oltár felől, hogy láthatatlan maradhasson. Az ajtón lopva pillantott csak ki, majd behunyva szemét a falnak dőlt, hogy elemezze, mit is látott. Kezét Mike elé tartva állította meg a fiút abban, hogy ugyanígy tegyen.
- Itt van Max, és rajta kívül még hat férfi, akit nem ismerünk.
- Hat?! - Mike arcából kiszökött a vér.
- Nick, segíts! - hallatszott Max kiáltása. Madison újra kinézett, hogy többet tudjon meg.
- Max sértetlennek tűnik. Valaki viszont a földön van.
- Hamar szerzett magának barátokat. - Mike igyekezett oldani saját feszültségét, hogy némi hasznát vehesse máskor irányíthatatlan hatalmának, aminek most nem mutatkozott meg vadsága.
- Azok ott nem a barátai! - szólt Cole hangja élesen a kápolna túloldaláról.
Madison behúzta a nyakát, mintha azt várná, hogy ráomlik-e az épület. Újra kinézett, azonban senki nem foglalkozott velük a kintiek közül.
- Tss! - ujját a szája elé emelte, és magához intette az újonnan érkezőket.
- Owen egy tömeggyilkos. - szűrte a fogai közt Vanessa, amikor elértek az elsőként érkező pároshoz. - Nick pedig tud róla, sőt! Áldását adja minden egyes támadásra.
- Mi van Maxszel? - kérdezte Cole azonnal.
- Jól van. Ti hogy kerültök ide? - felelt Madison.
- Max, megnyomta a pánikgombot. Láttuk, hogy Owen érte indul. - suttogta Vanessa.
- Meg akarja ölni. Ki kell hoznunk onnan! - folytatta Cole, és nem törődve a következményekkel, az ajtóba állt, hogy fivére észrevehesse.
- Megőrültél? - rivallt rá a két lány egyszerre.
- Most még, nem mi vagyunk érdekesek. Addig kell lépnünk! - nyugtázta Cole.


""

Raphael eddig feszülő izmai lassan ellazultak. Feje, alig észrevehetően oldalra billent, szeme pedig lassan lecsukódott. Ujjai elemelkedtek körömnyomokból vérző tenyerétől, míg szabadon engedte keservesen megszerzett lélegzetét. Újjal azonban nem pótolta. - Raph? - Nick, barátja fölé hajolt, két ujját a nyakára nyomva, majd pár centit áthelyezve, ám nem találta, amit oly bőszen keresett. Már nem volt pulzusa.
- Ugye nem? - lehelte Max.
- Meghalt. - felelte komoran Nick. Ujját még társa nyakán tartva nézett életben maradt társaira:
Hiro hófehér haját vér festette itt-ott vörösre, miközben vicsorogva szorította Zacket a kolostor falához. Raphael legjobb barátja volt. Már amennyire Hirót bárki barátjának lehetett nevezni. Nick mindig is fenyegetőnek érezte a démont, saját közelében. Raphael mellett valamelyest csillapodtak mindig háborgó indulatai, most azonban véget ér ez a csendes állapot. Alul maradt a katona, amikor ellenfele eltaszította magától, a Daches feje pedig elveszni látta ügyüket az újra egymásba csapódó öklök között.
- Mit akarnak tőled? - fordult Max-hez. Az irodában viselt, kedves álarc megrepedni látszott komor vonásain. Max nem felelt a kérdésre. Nick felegyenesedett és pisztolya csövét a fiú homlokához érintette. - Halljam!
- Nick! - Maxet, Owen kiáltása mentette meg a válaszadástól. A férfi hanyatt feküdt a földön, mellkasán Sasha térdével, homloka felett pedig a mindkettejük által szorított tőr pengéje egyensúlyozott. Nick azonnal a felülkerekedett démon irányába fordította fegyverét, majd elsütötte. Max meglepetésére, a golyó célt ért. Jobb vállán találta el a dühödten felhördülő Sashat, akit a pillanatnyi zavar okán, Owen lebírt verekedni magáról.
Max, ekkor pillantotta meg a kápolna ajtajában integető Cole-t. Feszülten nézett a három Daches-esre, akiket ő hívott ide, és Raphael-re, aki miatta halt meg. Mégis mi lenne helyes lépés ebben a helyzetben? A Nick-el kötött védelmi szerződés ellenére, a férfi máris fegyvert fogott rá, Owen pedig, első találkozásuk óta ellenszenves volt vele. Ha Hirónak lesz egy kis ideje észrevenni, mi történt elsőként ideérkező társával, valószínűleg hasonlóképpen fog viszonyulni hozzá. Ám a kérdés fennállt. Joga van menekülni, és hátrahagyni azokat, akik miatta kényszerültek harcba, ám a végén minden bizonnyal megölik, vagy sem? Ha létezik is jó válasz, Max életösztöne felülírt minden etikai szabályt. Könnyáztatta arccal fordult bátyja felé, és elrugaszkodva az Owent figyelő Nick mellől, rohanni kezdett a kápolna felé. Mire Nick utána fordult, ő már az épület nyújtotta előnyt kihasználva, bevágta maga mögött az ajtót.
- Max! Hála az égnek! - Cole szorosan magához ölelte a fiút, aki azonban levetkőzte magáról fivére karját.
- Tovább! - parancsolt barátaira. Mind a kijárat felé fordultak, és ezzel együtt egy újabb idegen felé, aki szikrázó kék szemével végigmérte őket.
- Hogy az a… - nyögte Mike.
A démon nem mozdult. Tekintete egyesével végigjárta ötűket újra és újra, mind egyre több információt olvasva ki mozdulataikból.
Végül Max előrébb lépett, és kitárta két karját, mintha ezzel megvédhetné társai életét.
- Nem engedem, hogy bántsd őket! - kiáltott rá.
Arden szája sarka apró mosolyt rejtett el egy rándulással, majd oldalra lépve utat engedett a szedett-vedett csapatnak. Ujját a szája elé emelve intette őket hallgatásra, majd a kijárat felé mutatott.
Mind döbbenten álltak, bizalmatlanul fürkészve a démon arcát.
- Nem tudom mi a trükk, de nincs választásunk. - szólt végül Mike.
Madison bólintott, majd futásnak eredt. Mike rögtön követte, a többiek azonban csak akkor indultak el, amikor látták, hogy Arden nem tesz fenyegető mozdulatot feléjük. Minden különösebb fordulat nélkül jutottak az előkertbe, onnan pedig a rájuk váró Mondeo-hoz.
- Hol a motorod? - kérdezte Madison Cole-t, miközben kinyitotta az autó zárját.
- Messzebb tettem le, hogy ne halljanak. - felelte. Már indult volna a járgány rejteke felé, amikor a vaskerítés megremegett. Visszanézve, még éppen láthatták, amint Arden eltűnik a temetőre nyíló ajtón át, a kerítés pedig egyesével törött le tartóelemeiről, hogy kígyóként csavarodva követhesse a templomkertbe.
- A kocsiba! - kiáltott Max. Nógatás nélkül tett eleget mindenki a parancsnak, Madison pedig beindította a Fordot, és gázt adva megfordította a földúton, hogy azután messzire menekítse magukat a démoni kolostortól.
Max visszanézett az épületre, melynek tornyát szörnyeteg képében borította le a tekergő vaskerítés, az épület egy részét is magával sodorva.
- Újabb négy démont öltem meg. - suttogta.