Bevezető
(~ Kr. u. 1000 évvel)

Minden elkészült. Soha nem hitték volna, de a terv megannyi részlete összeállt. A nő elmormolta az ősi átkot, saját szíve fölött tartva a kezét, s tenyerében idézte meg életének, és minden erejének forrását. Míg az Istenfélők léleknek, a hitetlenek boszorkányságnak nevezték volna, ő csak az elpusztíthatatlanságot látta benne. Örök életét. Egy tenyérnyi kristályt vett a másik kezébe, megadva a módját, s a vörösen fénylő csodát finoman fölé emelte. Mintha csak füst volna, a valami foszladozva táncolt a kezében, majd lefolyt az ujjai között. Formálni kezdte a kristályt, ahogy beleköltözött. Szinte teljesen áttetszővé tette, és benne gomolygott, erős fénnyel tetézve leírhatatlan szépségét.
Az emberiség gyilkosa fizikai valót öltött.
A nő, mutató és hüvelykujja körmét a szabályos gömbbé vált kő, képzelt aljához és tetejéhez érintette. Halk roppanás kíséretében megrepedt a kincs, majd hat darabra esett szét.
- Vigyétek! - adta ki a parancsot. - Ezzel véget vethetünk a háborúnak.
Három férfi állt vele szemben. Mindegyikük tétován meredt a darabkákra a nő tenyerében.
Egyikük szótlanul előre lépett és elvett két darabot. A hátán levő sárkánytetoválás alatt megfeszültek az izmok, míg farkasszemet nézett a jelentéktelennek tűnő darabok teremtőjével. Mindkettejük szemében az, az elemésztő fény tükröződött, amit a kő árasztott magából. Szinte elnyomta a férfi zöld íriszének izzását. Ő idegesen beletúrt hollófekete hajába, halk sóhajt hallatva. Szóra nyitotta száját, de aztán visszanyelte mondandóját, és egy pillanat alatt eltűnt a többiek szeme elől.
Rögtön utána előrelépett a második férfi. Az ő szeme tengerkék volt, a haja fekete, akár csak a nőé. Mintha testvérek volnának. Egyikük talán sajnálta is, hogy nem azok, ám biztos nem a kőszilánkok teremtője. A férfi egy fejjel magasodott föléje, mégis trónfosztottnak tűnt, amikor megszólalt:
- Nem fogod használni. Ugye?
- Dehogy. - mosolygott rá.
A férfi elvette a saját darabját, és ő is köddé vált.
- Ha hazudsz - mondta még, ám a mondat felét már magával vitte.
Egy szőke férfi maradt a végére, ő azonban nem közelített. Lesütötte aranybarna szemét, úgy mondta:
- Őket átverheted, de én, jól ismerlek. Előbb pusztítod el a világot, mint, hogy elveszítsd ezt az ostoba háborút.
- Az életedért könyörögsz? Jól hallom? - nevetve szólt a kérdés, míg a nő egy sárkányt ábrázoló szoborhoz fordult.
- Mindenki életéért. - felelte kétségbeesetten.
- Felesleges. - hangzott a válasz. - Nincs miért aggódnod. A fajunk élni fog, méghozzá úgy, ahogy megérdemli.
Azzal, az egyik üvegszilánkra hasonlító darabot elvette a többi közül, és egy sárkányszobor széttárt karmai közé helyezte. A kőfaragás, mintha érezte volna, rámarkolt, elrejtve a kincset.
Teremtője egy darabig nézte a vaskos ujjak közt kiszűrődő fényt, úgy folytatta:
- Az emberek végre megtanulják, hogy ki irányít. Bízz bennem! - mondta félig suttogva, elmélyülten tanulmányozva művét, majd sarkon fordult, és a férfira mosolygott. - Munkára! - ezzel ő is távozott.
A férfi némán állt, tisztes távolban a szobortól, és alsó ajkát rágva töprengett a nem túl távoli jövőn. Az emberek, és az egyre sokasodó démon névvel illetettek sorsán. S hogy neki milyen szerep jut majd a hóhérok oldalán állva.
- Hazudik. - szólalt meg egy újabb társa. A fiú, egy termetes oszlop árnyékába húzódott. - Meg kell állítanunk. - szűrte a fogai közt.

KÍSÉRTET
1. fejezet

Vannak titkok, melyeket ki kell mondani, hogy változásokat hozzon, és van, amit a feledés ködösít, hogy a világ egész maradjon.
Létezik hatalom, mely felvirágoztatja a földet, az eget, az életet. Testvére annak az erőnek, mi gyilkosát nemzi, s halálát hozza mindennek.
Született már isteni megváltó. Csodákat tevő, kígyón taposó fény a sötétségben. Ám ő előtte már lábnyomát hagyta e föld porában az ördög, ki benépesítette gyermekeivel az igazak hazáját. Legalábbis ezt mondják.
Amos hitt a régi legendákban. Ám bízni, csak a saját tetteiben bízott, és makacsul védett igazságérzetében. Az életét nem irányíthatta rajta kívül senki és semmi. Démon volt. Az emberek által féktelen őrültnek nevezett. Egy férfi bőrében rejtőző, több száz esztendős bölcs, és a világot, korokat látott, tévelygő utazó. Lázadó és a démonok elfogadásának kíméletlen támogatója.
Most azonban valami remegni kezdett a bensőjében.
A New yorki kétszobás lakás hálójában ült az ágyon. A redőnyöket leeresztette, mégis világosság árasztotta el a kis helyiséget. Vörös, táncoló fény, mely a falakra nyughatatlan árnyékokat vetett. Forrása nem volt nagyobb a falon függő, sportteljesítményt dicsérő érmeknél. Egy ékkő darabja, egy hosszúkás üvegszilánk? Bármi lehetett. Szabálytalan ék alakjába zárta a benne gomolygó, füstszerű, fénylő csodát. Jobb szó nem létezett erre. Csoda, melyben eddig nem remélt, mégis ott hevert most előtte. Szinte könyörgött. Nem szavakkal, nem tettekkel. Érintés nélkül keltette fel a férfi legsötétebb vágyait, melyek eddig jól elrejtőztek, vagy tán nem is léteztek. Ám most fejében saját hangja ordított, ismeretlen célok elérését követelve, melyben segíthet az újonnan szerzett kincs.
Amos a homlokára szorította bal tenyerét. Hollófekete haja kócos tincsekben tekergőzött ki ujjai közül, míg a többi, félhosszú copfban feküdt a nyakán. Lehunyta sötétbarna szemét, és mély lélegzetet vett. A szájába szökő levegő csiklandozta rövidke bajszát, így borostás arcán lecsúsztatta tenyerét, hogy megvakarhassa.
Újra a darabra nézett, mely továbbra is őt hívta, akár rá figyelt, akár nem. Lemászott mellé a földre, és tenyerét ráfektette a kristálynak gondolt darabra. Forró volt, és reszketett érintésétől. Ő pedig képtelen volt elengedni. Érezte, amint saját, átlagosnak mondható hatalma új erőre kap. Ami eddig csak parázslott a bensőjében, az oszlopos lánggá nőtte ki magát egyetlen pillanat alatt. Csak az visszhangzott a fejében, hogy bármit megtehet. Mostantól mindenre képes.
Egy pillanat!
Hiszen eddig is mindent elért, amit céljául tűzött ki. Miért folyamodjon most egy idegen erőhöz, ami ily különös képzeteket ébreszt benne.
Vagy, talán lehetnének új tervei? Sokkal nagyobbak, eddig elérhetetlennek tetszők!
Soha nem vágyott még hasonló tettekre.
Öklébe zárta a fejében suttogó kísértet törékenynek látszó testét, majd talpra ugrott. Kutató pillantása körbefutott a szobán, ám nem lelte a tökéletes rejtekhelyet kincsének. Hirtelen ötlete támad, ami nagyon is sajátosnak tűnt, így megragadta, mielőtt ezt is elveszítette volna józan eszével együtt. Lekapta egyik zokniját hófehér lábfejéről, és abba tekerte bele a kristályt, majd a konyhába rohant. Kitárta a kamra ajtaját, és a legfelső polc oldalába vágta öklét. A régi falap azonnal megrogyott, és egy ujjnyi résen át látni engedte az alatta porosodó zugot, mely a szekrény tartóoszlopai közt rejtőzött. Ide helyezte a puhán becsomagolt titkot, és elé csúsztatott pár lisztes zacskót.
Ám ezután mihez kezdjen vele? A hatalom, hívogató hangját még így, elrejtve is ugyanolyan erősnek érezte. A lelke ketté látszott szakadni, míg egyik fele a józanészbe, a másik az újonnan születő álmokba kapaszkodott. Ki hitte volna, hogy az ilyesmi is fizikai fájdalommal járhat? Mihamarabb távol akart kerülni okozójától, így leakasztotta a fogasról fekete bőrkabátját, amit siettében csak a lépcsőházban kapott magára. Kihúzta alóla sötét pulóvere kapucniját, és a fejére fordította, hogy elrejtse kétségeit tükröző arcát.
A tízemeletes előtt az utca aszfaltja fekete lucsok és víz keverékén osztozott, melyet az emberek jártak ki a fehér hótakaróból. Az ég szürke volt, akárcsak a levegőt szennyező, füsttel keveredő köd a házak között. Az útpadka mellé húzódó autóbusz felverte a pocsolyába gyűlő latyakot, mire dühös szitok hangzott, több szájból is. A fel-, és leszállók lökdösődve torlódtak össze a járdán, ezért Amos inkább a metró aluljáró irányába indult. Ahogy távolodott az épülettől, mintha a lelkét szorító kínt is kezdte volna hátrahagyni. Minden egyes lépés könnyebbséget hozott, így megszaporázva azokat, kocogva fordult a lépcsőre, és mint aki az életéért teszi, futva ugrott be a földalatti ajtaján, mielőtt az bezárult volna. Azután a távolság másodpercek alatt elnyelte a hívogató szót, a férfi pedig újra önmaga lehetett. Csupán erősen élő emlékként gondolt a lakásán rejtőző dologra.
Azonban ez az este nagy odafigyelést igényelt, így lassan ideje lett volna ráhangolódnia. Mintha az olyan könnyű volna. Próbált csak a férfira gondolni. A démonra, akit le kellett küzdenie. Annak áldozatára, aki vérében fuldokolva dobálta magát a mentőautóban. S gondolt a barátaira is, akik vállalták a kockázatot minden egyes alkalommal, amikor vele tartottak. A nehéz egyetemi évek alatt, és most, hogy kimaradtak is számíthatott rájuk a férfi.
Ezen az estén is feketébe öltözve vártak rá a parkban, amit csak úgy neveztek, az erdő. Sűrűn nőtt fái közt tömött bokrok burjánzottak. A kevéske ösvény nagy közökkel szabdalta, így sok rejtekhelyet kínált a park. Tényleg, mint egy igazi erdő. Akárhányszor útnak indultak, azt innen tették, és sokszor ellenfeleiket is ide terelték. Így láthatatlanok lehettek.
Madison Prett volt közöttük az egyetlen lány, mellette pedig az egyik démon. Kalandvágyó lelke szinte szárnyalt, hiába hasonlították bűnözőkéhez cselekedeteit. Tökéletesen tisztában volt a jó és a rossz fogalmával, a saját korlátaival, és azzal, hogy a legcsekélyebb próbálkozás is menthet életeket. Elszántan vágott neki új-, és újabb feladataiknak. Derekáig érő, dús, barna haját hátrafonta, arra húzta csuklyáját a bő pulóvernek. Feszes nadrágja praktikus, a lábfejénél két számmal nagyobb, kitömött bakancs azonban hátráltató tényezőnek számított. Ujjlenyomatait vékony kesztyű szövete alá rejtette. Aki ismerte sem figyelt volna fel rá, noha jelmeze nagyon is vonzotta a pillantásokat. Kapucniján két hegyesedő fül meredt az ég felé, melyet sokszor érintett, vakargatott, mintha sajátja volna. A szemét füstösre festette, ajkát rózsaszín szájfénnyel emelte ki hófehér arcán.
Amos elmosolyodott, amikor meglátta, hogyan pördül-fordul a fiúk között, magyarázva, mutogatva valamit. Amikor pedig észrevette, jobb tenyerére csókot nyomott, és a férfi felé fújta. Azután felkiáltott:
- Végre, valahára!
Az ikrek összesúgtak Madison mögött. Cole arca grimaszba torzult, amikor takarásba fordult fivére mellé, Max vékony alakja azonban nem fedett el sokat. Amos még éppen látta a fegyvermarkolatra csúszó pulóvert. Szemöldöke az orrnyerge fölé süllyedt hirtelen gerjedt haragjában, és azonnal közöttük termett:
- Mi az? - kérdezte, ámbár a válasszal tisztában volt. - Mike, miért engedted, hogy elhozza?
Michael Wood aranybarna szeme, a semmibe meredt. Rövid szőke haját a szél borzolta. A pad támláján ült, könyökét a térdén nyugtatva, ujjait összekulcsolva, mintha imádkozna. Merengő pillantásába élet szökött Amos korholása hallatán, és kérdőn fordult a férfi felé.
- Miért én?
- Felelősséggel tartozol értük. Ha a helyemre akarsz lépni, már most mindent tudnod kellene.
Mike, nem volt biztos benne, hogy Amos helyébe akar lépni. Mindaz, amit tettek, a férfi megelégedését szolgálta. Mike, saját elhatározásból sosem próbált volna démontársai lelkére beszélni, átkokat használni ellenük pedig végképp nem, csupán azért, hogy az embereknek kedvezzen. Lehet, hogy Amos hitt abban, hogy ha ártalmatlanítja az embereket kínzó vagy elnyomó démonokat, akkor rá majd másképpen néz a gyengébb faj, de Mike ezt naivitásnak gondolta. A válaszadástól viszont megmentette a fiú, aki szintén ember volt, és akit Mike éppúgy megvetett, mint az összes többit.
- Démonnal készülünk összecsapni. - közölte Cole, és jobb kezét a háta mögé rejtette, ujjait a markolatra zárva, hogy ne vehesse el tőle senki. - Nem gondolod, hogy védtelenül jövünk! Max és én nem tudunk másképp védekezni.
- Ha lelövöd, a semmiért harcolunk. - sziszegte Amos.
- Úgysem fogja használni. - csitította a társait Madison, Amos figyelme azonban Max felé fordult:
- Nálad is van? - A fiú, a fejét rázva távolabb húzódott, a kérdező pedig Mike-hoz lépett. - A Te felelősséged lesz, ha meghúzza a ravaszt. Figyelj rájuk! Megértettél?
- Igen. - felelt a fiú fintorogva.
Madison felsóhajtott. Az indulás, soha nem volt zökkenőmentes, de Amosnak meg kellett értenie, hogy az ikrek, emberként sebezhetőbbek. Az, hogy ennek ellenére soha nem maradtak távol az önjelölt feladatoktól, jobban kellett volna értékelni. Ilyenkor azonban mindenki feszülten nézett elébe az estének, így éppen elég volt, ha nem szóltak többet. A néma csend is előnyösebb a vitáknál.
- Menjünk! - kérte a lány, Amos pedig bólintással adott igazat.
Gyalogosan vágtak át az erdőn, keresve a megfelelő helyet, ahol nyomást gyakorolhatnak ellenfelükre. Legutóbb egy manhattani sikátorban szökött meg tőlük, miután úgy gyomorszájon rúgta Max-et, hogy napokig rossz irányba dolgozott a sava. Azelőtt egy diszkóban keveredett verekedésbe Amossal, amikor először figyeltek fel rá, mit is művel voltaképpen. Most viszont nem futnak utána. Ideje volt változtatni a felálláson.
- Ez jó lesz. - szólt a férfi, végigtekintve a kis tisztáson. A holdfényben szinte világított a hóval fedett folt a fák ölelésében. - Várjatok itt! - azzal eltűnt a szemük elől.
A teleportáció volt a démonok egyik olyan képessége, melyet mind birtokoltak. Sokaknak ez olyan ösztönös volt, mintha csak sétálnának, vagy lélegzetet vennének. Egyszerűen eltűntek az egyik helyen, mintha ott se lettek volna, és megjelentek a másikon, ahogy azt akarták. Akadt viszont, akin még ez is könnyedén kifogott, ugyanis nagy koncentrációt igényelt. Madison gondolatai pedig sűrűn kalandoztak el. Volt, hogy egészen máshol jelent meg, mint szeretett volna. A hozzá hasonlókat gondolták a leggyengébbnek. Dühítette ugyan, hogy míg ő, rengeteg odafigyelése ellenére is képtelen a célnál kikötni, társai látszólag gond nélkül közlekednek, de soha nem mutatta ki. Ő volt a csapat ragasztója. Összetartotta, békítette, irányítgatta a többieket, ebbe a képbe pedig nem illett volna bele egyetlen tőle származó panaszszó sem.
- Rossz előérzetem van. - súgta Mike-nak.
- Tudom. Ma nem önmaga. - felelt a fiú. Tekintetét a földre szegezte, és egy darabon lerugdosta a havat a gyenge fűről. - Még soha nem éreztem ekkora bizonytalanságot rajta.
- Akkor talán nem most kellene éppen Eric-kel kikezdenünk. - fújta Cole.
- Mind tudjuk Eric hogyan viszonyul az emberekhez. - szólt Max szelíden.
- Mint Cole hozzánk. - vetette a fiú szemére Mike. Madison erősen vállon bokszolta:
- Hallgass!
- A legtöbb démonnak nem csak a szavai meggondolatlanok, Michael. - szűrte a fogai közt az idősebb iker. - Eric veszélyes, és nem kellene idehoznunk őt, ha nem vagyunk a helyzet magaslatán. - Cole nem szívlelte az erősebb faj tagjait. Jelenlegi társait is inkább megtűrte maga mellett, mint kedvelte. Főleg Max miatt adott újabb és újabb esélyt nekik, hogy bebizonyíthassák azt, amit fivére már nagyon régóta látni vél. Ám hogy miért ilyen ellenséges, azt nem tudta volna megmagyarázni, valószínű okát pedig nyilván nem ismerte volna be, de félt. A tény, hogy olyan lények élnek körülöttük, akik bár küllemre ugyanolyanok, különleges képességekkel rendelkeznek, hatalmas fizikai erőt birtokolnak, valamint jóval lassabban idősödnek és gyengülnek, ellenben gyorsabban regenerálódnak, mint az egyszerű emberek, sokakban keltett bizalmatlanságot. Lehettek volna akár angyalok is, akik a jó érdekében használják erejüket, ám az emberi irigység nem szereti, ha valakinek többet adott a sors. Így kapták a gúnynevet, a gonoszság bélyegét, azok is, akik nem szolgáltak rá. Démonok lettek, és bár létezésük kezdetét egy időre számolják az ember megjelenésével, soha nem váltak egyenrangúvá. Talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy sokan hűvé is váljanak bélyegükhöz, és akként viselve jegyeiket, tetteikben igazolják az emberek félelmének alapjait.
Amos pedig ezeket az eltévelyedett angyalokat próbálta jobb belátásra bírni, több-kevesebb sikerrel. Először egymaga, de hamar be kellett látnia, hogy kevés a feladatra.
Magányos vadászatai egyikén hozta össze a véletlen Michael-el. A démonfiú, emberszülőkkel élt együtt, akiknek talán volt sejtésük róla, de nem lehettek biztosak gyermekük faji hovatartozásában. Anyja a démoni gonoszság történeteivel tömte a fejét, míg apja gyanakodva tesztelgette. Ezzel olyan dühöt generáltak, amit Mike, saját otthonán kívül szinte bárhol levezetett. Rá még hatottak Amos bíztató szavai. A férfi pedig saját magát látta benne, így maga mellé vette, mint társat és barátot. Megtanította elkülöníteni az emberei megvetést a félelmüktől, majd együtt harcoltak tovább az igazságtalanság mocskában fuldokló démonok lelkéért.
Mike megfeszített izmokkal állt a tisztás közepén. Kezét hol zsebre tette, hol elővette, készen a kiszámíthatatlanra. Sötétszőke haját kócolva kerülgette a hideg, hódarával játszadozó szél. Mindig sápadt arcát pirosra csípte a fagy és a düh, míg összepréselt szája lassan lilás színt öltött.
- Sokáig tart. - jegyezte meg Max, hogy elterelje a fiúk figyelmét egymásról.
- Adjunk neki még egy kis időt! - bíztatta őket Madison, és összekulcsolt ujjai közé lehelt, hogy felmelegítse végtagjait.
- Eric nem fog behódolni Amosnak. Erősebb, mint akikkel eddig összetűzésbe keveredtünk.
- Cole, beléd aztán sok optimizmus szorult. - emelte fel a hangját Mike.
Cole soha nem látta a világot kellemes helynek. A fiúk mindegyik szülője sztár ügyvéd volt, rengeteg megbízatással, sok utazással, aminek hála nagy pénzeket halmoztak fel, ám ez a szülő-gyerek kapcsolat kialakulását is megakadályozta. Az ikrek nevelése egyikük karrierjébe került volna, amit nem vállaltak, így a fiúk a személyzet kezét fogva cseperedtek fel. Max mélyen magába temette a dühét, és igyekezett pozitívumokat keresni mindenben. Cole azonban nem tudott szó nélkül együtt élni a szülői szeretet hiányával.
Úgy különböztek egymástól, mint tűz a víztől. Míg az idősebb testvérnek fizikai adottságai, addig öccsének lelki egyensúlya dominált.
Max a legvégsőkig kedves, előzékeny és megbízható. A világot négy szemmel látta, ahogy Cole fogalmazott. Szemüvegén keresztül, mintha olyasmit is észrevett volna, ami egyébként láthatatlan. Sötét haja majdnem fekete volt, oldalt rövidebbre vágva, feje tetején hosszabbra hagyva, és hátrafésülve. Koromszínű kabátján szürke terepminta húzódott alig észrevehetően. Testalkata azonban nem támasztotta alá képzeletét. A vékony, és a kórosan sovány között ingadozó súlya, kidolgozatlan izmai, és mindig sápadt bőre könnyen sajnálhatóvá tették, vagy éppen gúny célpontjává.
Cole agresszív viselkedése elsősorban öccse védelmében alakult ki. Az ehhez párosuló szarkazmus és passzivitás már saját álarcához kapcsolódott. Fizikai terhelés ellenére is fél fejjel magasabb volt testvérénél. Kimunkált izmai, aranybarna, mindig kócos haja a lányok bálványává tette. Sötétben bujkáló lelke azonban nem érett még meg a női logika fejtegetésére. Egyedül Max volt neki, aki viszont családjának nevezte az Amos féle farkas falkát. Az újságok előszeretettel jelenítették meg őket vérszomjas ragadozók módján portyázó fenevadakként, címlapjaikon.
Cole kezdetben azért csatlakozott a vadászathoz, hogy megvédje édestestvérét, akit visszatartani képtelen volt. Később már azért, hogy a Max-hez hasonló, elesett embereket is megvédhesse az őket sanyargató démonoktól. Például Erictől.
- Az a mocsok sok emberrel végzett már. Minket tesztek ki veszélynek. Te könnyen vagy bátor!
- Vigyázok rátok. - felelt Mike megenyhülve.
- Hogyan?
A démonfiú tett egy lépést az ikrek felé, előtte azonban két alak jelent meg a semmiből. Körülöttük felkavarodott a porszerű hó, és ködöt idéző fehérrel szennyezte be a levegőt. Egyikük imbolyogva lépett távolabb a másiktól, majd térdre rogyott. Jobb kezét a jeges takaró alá süllyesztette. Ujjai a mélyen alvó fűszálakat kutatták, míg bal tenyere, saját szívének egyenetlen dobbanásaiba próbált kapaszkodni. Éjfekete haja, a tarkójánál apró copfba fogva bújt a bőrkabát gallérja alá. Elszabadult tincsei az arcába hulltak, és mintha vörös cseppek ültek volna meg a végeiken.
- Amos! - sikoltott Madison, a férfi azonban mintha meg sem hallotta volna.
Eric nevetve nézett végig az őt körülálló fiatalokon. Hangja betöltötte a teret, és a fák közt visszhangozva szökött tova. Homlokán vérző vonal húzódott, mely a koncentrációját volt hivatott megakadályozni, ám úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja. Talán túl nagy volt a seb, így az adrenalin jótékony zsibbadással kímélte viselőjét.
- Mit művelt? - suttogott Cole. Ujjai elfehéredtek a pisztolymarkolaton.
Mike meredten állt, farkasszemet nézve a jövevénnyel, akit bár vártak, most mégis jobb szerette volna azonmód eltávolítani a tisztásról.
- Ez lehetetlen! - jajdult fel Madison.
- Hallgass kérlek! - szólt Mike. - Már nincs visszalépés. Csináljuk! - hátrapillantott a lányra. Madison kihúzta magát, és felhőt lehelt maga elé a fagyos levegőbe, majd bólintott.
- Ne koptasd a szádat a kölyök. Még emlékszem a múltkori szövegre. Jaj, még van esély megjavulni, másként nézni a világra! De emlékszel még, hogy jártatok akkor? - nevette Eric.
- Csend legyen! - rivallt rá Michael.
- Ugyan! A hatalmad édeskevés ellenem. Hadd mutassam meg neked! - azzal Eric széttárta ujjait, és tenyerét Max felé fordította. - Minden ember ezt érdemli. - suttogta, mire Cole fegyvert rántott, és a férfi felé célzott vele.
- Meg ne próbáld! - kiáltott rá, Eric azonban felkacagott. Kezét a fiúra irányította, aki egy western hős bátorságával fogta rá, az egyébként kibiztosítatlan pisztolyt.
Cole keze megremegetett. Mutatóujja görcsösen rándult meg a ravaszon, üres kattanást hallatva, majd elejtette. Két karját saját teste köré zárva tántorodott meg, barátai rémült tekintetétől kísérve, és fél térdre ereszkedett. Arcára torz grimaszt festett a fájdalom, melynek semmilyen külső hatása nem mutatkozott. Eric ujjai úgy görbültek a tenyere felé, ahogy Cole egyre kisebbnek tűnt, a földön elterülve, térdeit a hasáig felhúzva.
- Elég! - szakadt a szó Max szájából, és azonnal fivére elé vetette magát. Hiába, Eric nem eresztette. - Elég! Elég!
Eric erőnek erejével hajlította tovább ujjait, akár ha követ szorítana, Cole pedig keservesen felkiáltott, hanyatt vetve magát a friss hóban.
Mike magára eszmélt a döbbenetből. Mély lélegzetet vett, majd bent tartva nekilendült ellenének, és erős karját egy kígyó gyorsaságával Eric torka köré fogta, majd megfeszítette. A férfi elveszítette a kontrolt, Cole pedig hörögve lélegzett fel, immár testvére karjaiban.
Madison is előre szökött, és éppen amikor a férfi levetette magáról Mike kezét, ő egy gyors fordulattal ágyékon rúgta.
- Ma nem beszélgetni jöttünk. - sziszegte, a görnyedő férfialak előtt állva, kezét a csípőjén nyugtatva.
Michael, ujjai köré fogta tarkójánál a démon ősz haját, és maga felé húzta, hogy az rá kényszerüljön nézni. Arca még mindig fiatal volt, évei ellenére, teste pedig erőtől dagadó. Csupán karikás szemei árulkodtak rég megkezdett létezéséről. Éppen olyan volt, mint Amos. Mindössze az akarata bizonyult gyengébbnek.
- Elpazaroljátok az életeteket. - nevette. Azután megragadta Mike csuklóját, míg kiszakadt a szorításából, a fiú ujjai közt hagyva néhány tincsét. - Érezd, amit Ő! - súgta a fülébe Eric.
Max eleresztette testvére megnyugvó testét, és a fegyverért kapott. Kezébe vette, és kibiztosította az ütőszeget. Bár megegyeztek fivérével, hogy nem fogják használni soha, most komolyan eldöntötte, megteszi. Elsüti a pisztolyt, hogy Mike éljen a férfi helyett, aki embereket öl, csupán mert felsőbbrendűnek érzi magát. Ám gyávasága erősebbnek bizonyult akaratánál.
Madison megkerülte a két démont és Amos mellé sietett. Lerogyott a hóba, és átkarolva a nyakát a nevén szólongatta.
- Itt az idő! - tette hozzá remegő hangon. - Megérett rá.
Amos ködös tekintete a lány arcára siklott.
- Meg tudod csinálni! - felelt Madison a fel nem tett kérdésre. - Könyörgök!
A férfi megtámaszkodva saját térdén, talpra küzdötte magát, és Eric felé fordul.
Mike erős fiú volt. Erősebb, mint azt magáról sejtette. Amos azonban már az első találkozásukkor tudta, kire szeretné bízni az álmait. Most sem csalódott a kínokkal és ellenfelükkel egyszerre viaskodó jobb kezében, aki egyedül tartotta a frontot, míg az ikrek egymással, Madison pedig vele volt elfoglalva. Michael tudta hol a helye, mi a feladata, és hogy mindez mennyire fontos. Vagy éppen, hogy mit kap azért, ha most elengedi Ericet.
Míg a démon a csuklóját szorította, ő annak torkára kapaszkodott, és húzta magával a föld felé. Lényegében Eric miatt volt még talpon, dacára a férfi hatalmának, mely mintha a tüdejét szorította volna, megfosztva a számára oly fontos oxigéntől. Egyre liluló arccal, homályos tekintettel meredt ellenfelére, majd bosszantóan elmosolyodott.
Ekkor Amos, Eric halántékához érintette mutató, és középső ujját.
- Immemores! - mormolta.
Eric azonnal elengedte Mike csuklóját, és félrelökte őt, egyszer s mind Amos kezét is.
- Nem! - ordította dühtől tajtékozva. Összerándult alakja esetlennek tűnt, görcsösen reszketőnek, majd a gerince megfeszült. Teste - mintha egy külső erő próbálná széttépni -, egészen megnyúlt. Ám a jelenségnek semmi köze nem volt Amos gyenge átkához. Eric körül vibrálva táncolt a levegő, egyre nagyobb köröket írva, majd a démonból származó, fizikai valót nyert, nyers erő szétcsapott a tisztáson. A kis falka tagjait hanyatt vágta a fájdalomból táplálkozó, kínból burjánzó energia, majd eloszlott a fák közt. Eric pedig eltűnt, épp oly hirtelen, mint a belőle támadt őrület.

Percekig, órákig feküdtek a hóban?

Amos a tudatát rettentően távol érezte magától, amikor kinyitotta szemét. Csak meredt az ég felé. A lassan hulló hópelyhek megtapadtak a ruháján, az arcához érve vízcseppekké váltak, a szemében könnyekké lettek. Tudta, hogy fel kellene kelnie. Emlékezett a mozdulatsorra, mellyel megtehetné, mégsem bírta rávenni magát. Így feküdt még jó darabig, míg a tudat és a test újra egy csapattá váltak. Akkor felült végre, és végignézett a tisztáson heverő barátokon. Mintha holtakra tekintett volna. Egyikük sem mozdult, vagy szólt. Lélegzetük halk hangját elsodorta a fütyülő szél.
Menni kell. Teleportálni! Eltűnni innen!
Koncentrálni. A házra. A lakásra. Vagy inkább…
Felelevenedett az emlék. A kincs a kamra szekrényébe rejtve, megadhatja, amit most oly mohón akar az ő szíve. Segíthet elérni, amit a maga erejéből képtelen.
Erre összpontosított, és mintha már most, hogy elfogadta, kapott volna a segítségből. Társaival együtt a nappalijában találta magát. A meleg csendben sokkal barátságosabbnak hatott minden. Szuszogásuk megnyugtatóan ütemes volt, és erős. Aludtak csupán.
Amos hallgatta őket, míg vadul vergődő szíve megnyugodott egy percre, hogy aztán újult erővel verhesse kamráinak falát, midőn elhatározása megszilárdult.
Felegyenesedett, és a konyhába osont, majd kitárta a szekrény ajtaját. Félrelökte a zsákokat, hogy a résbe nyúlhasson, kezébe vehesse kincsét, és láthassa a benne gomolygó hatalom kivetülését.
- Segíts nekem. - suttogta, majd öklébe zárta, és hagyta, hadd járja át az a titokzatos erő, mely máris cselekvésre késztette. Teleportált újra, magára hagyva éledező társait a sötét lakásban.

A FALKA
2. fejezet

"A falka ismét lecsapott! Ezúttal halálos áldozat is van.
Alig múlt el a karácsonyi békesség, máris gyilkossággal kezdődik az év.
New York egyik neves parkjában találtak rá a férfi testére.
Az utóbbi években, városunkban portyázó démonok már sokakat támadtak és félemlítettek meg, ám eddig soha nem oltottak ki életet.
Ez hát a jussa annak, aki nem hajt fejet?
A rendőrség tehetetlen. Bárki lehet a következő célpont!
A kapitány arra kéri a lakosokat, hogy sötétedés után ne menjenek az utcára.
Mi csak annyit kérdezünk: meddig?"

Mike az újsággal a kezében tért vissza Amos konyhájába, ahol Madison palacsintát sütött, az ikrek pedig egy-egy bögre kávéval próbáltak magukhoz térni.
- Soha többé nem cikizlek, amiért egy gyomorrúgás miatt napokig hánytál. - hörgött Cole, karjára hajtva fejét az asztallapon, míg arcához szorította a forró poharat. - Ez borzalmas!
- Mondtam, hogy nem egyszerű rúgás volt. - lehelte Max együtt érzőn.
- Amosról van hír? - fordult Madison, Mike felé.
A fiú az asztalra dobta az újságot, és a vezércikk felé bökött ujjával.
- Igen, van. - Idegesen a hajába fúrta ujjait, elfésülve tincseit a homlokáról.
Max, kezébe vette a hírlapot és hangosan felolvasta a sötét tisztásról készített fénykép mellett hasábba szedett szöveget. Közben Mike hangosan fújtatott, és az ablak felé fordult, hogy elrejtse tanácstalanságát a többiek elől.
- Ez ő lenne? - kérdezte Madison, remegő hangon.
- Nem hiába volt olyan gyanús. Az Eric iránti gyűlölete elvette az eszét. - pattant fel Cole. - Keressük meg, mielőtt baj lesz ebből!
- Már baj van. Amos erős, és birtokában van az átkok ismerete is. Ha valóban elborult az agya, mégis hogyan állíthatnánk meg?
- Max, dehogy borult el az agya! - szólt rá Madison sértődötten a fiúra.
- Akkor mivel magyarázod ezt? - mutatott Cole a cikkre. Az általa leginkább megvetett író ragadta meg a sztorit, és csavarta a neki tetsző irányba. Ugyanúgy démonnak nevezte őt és fivérét, mint a többieket, és immár gyilkosnak is. - Amos furcsán viselkedett az este, és miután levertek minket, el is tűnt. Még az a szerencse, hogy nem hagyott ott minket a tisztáson megfagyni.
- Ugyan! - hördült fel Mike. - Ha igaz, amit itt írnak, valószínűleg éppen értünk tette. Még soha nem ért minket ilyen csúfos vereség. Nem volt rá példa, hogy mindenkit kiütöttek volna. Eric meg is ölhetett volna minket. Talán meg is próbálta, csak mi arról már lemaradtunk. Nem kellene azonnal a barátunk torkának esned! Igen, hiba volt megölni azt a szemetet, de ha jól végiggondolod, megérdemelte.
- Hallod magad Michael? - hördült fel Cole.
- Nem azt mondtam, hogy helyesen tette! - védekezett indulatosan a démonfiú.
- Figyeljetek! Ha Amos valóban megölte, akkor most még inkább szüksége van a segítségünkre, mint eddig. - vette át a szót Madison, mielőtt elfajulhatott volna a vita.
- Nem akarlak rémisztgetni titeket, de senki nem ismeri az arcunkat. A halott a tisztáson akár…
- Nem, nem lehet Amos! - fojtotta Max-be a szót Madison. - Meg se forduljon a fejedben!
- Amos erős, de sajnos Eric is az. Ha az esélyeket számba vesszük… - próbálta folytatni mondandóját Max.
- Te csak ne számolgass! - kiáltott rá a lány.
- Madison, kérlek, nyugodj meg! - emelte fel a hangját Mike is. - Inkább keressük meg, találgatás helyett!
- Na, és hol kezdjük? - kérdezte Cole. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, nem tudtok emberekre koncentrálva teleportálni. Amos akárhol lehet ebben a nyomorult városban. Át akarod kutatni az egészet?
- Elmegyünk a szokott helyeire. - felelt Mike, fojtott hangon.
- Vagy körbenézünk a tisztás környékén. - tette hozzá Madison.
- Nem ártana szemügyre venni a halottat sem. - A két démon, szúrós tekintettel méregette a kijelentést megfogalmazó Max-et, ő pedig a fejét rázva felsóhajtott. - Sajnálom, de bizonyosat kell tudnunk.
- Akkor ezt megnyerted magadnak. - mutatott rá Madison, a többiek pedig helyeselve bólogattak.
- Rendben. - sóhajtott a fiú. - Cole, velem jössz?
- Sajnálom öcskös, de ezt te intézted magadnak. Rám ne számíts a hullaházban.
Max arca elködösült a kijelentés hallatán, de nem adott hangot gondolatainak. Helyette, magára vette a fekete pulóvert, arra pedig Amos egyik farmer kabátját, hogy ne keltsen akkora feltűnést. Intett hűtlen testvérének és barátainak, majd elnyelte az álmosan nyikorgó ajtó, egyetlen ásítással.
- Ti csak menjetek. Én maradok, hátha visszajön. - jelentette ki Cole, és visszaült a konyhaasztalhoz, ujjait a kávés pohár fülére akasztva. Mike mélyen beszívta a levegőt, és valószínűleg hagyta vol
na szitkok közepette távozni magából, ha Madison nem böki oldalba, hogy mutatóujját szája elé emelve jelezzen.
- Megyek a tisztásra. - mondta halkan, majd kisujját társa felé mutatta.
Mike kifújta csapdába ejtett lélegzetét, és újabbat fogott el helyette. - Egy. Kettő. Három. - Magában számolt, hogy elterelje gondolatait sértettségéről. - Cole ember. Cole sérült. Cole, egy lusta… - Elvetette az újabb gondolatokat. Madison egy angyal. Az angyalok pedig tudják, mi a jó. Így ítélte helyesnek a lépést, tehát bíznia kellett benne. Eddig soha nem tévedett nagyot, fontos dolgokban. Így hát Mike is feltartotta kisujját, és összeakasztotta Madisonéval, hogy azután megszorítsák, és mint egy kézfogáskor, kettőt rázzanak rajta. Ezt követően Madison teleportált.
Mike egy utolsó pillantást vetett Cole sápadt arcára és bólintott. A mozdulatot saját magának szánta, Cole ellenben köszönésnek vette, viszonozva azt. Így tehát Mike-nak sem volt maradása.

♦

Madison, néhány sűrűn nőtt, ágaival egymásba kapaszkodó hamisciprus közepén jelent meg. A hely, épp egy karcsú embernyi volt csupán, ami a lánynak tökéletesen megfelelt, habár a landolást néhány méterre, a padnál tervezte. Mégis hálát adott a tévedéséért. A zöldellő rejtekből kitekintve sárga rendőrségi szalagot látott, mely elzárta a tisztást a bámészkodóktól. Fotósok, kíváncsiskodók, rendőrök feszültek egymásnak, karnyújtásnyira a bokroktól. Madison pillantása a ciprus magas törzsére siklott, mely alig volt vastagabb a combjánál. Remélte, hogy megtartja a súlyát, ugyanis biztosra vette, hogy a tetejéről láthatja, amire kíváncsi. Megkapaszkodott rajta, és lábaival közre fogta, mintha csak kötelet mászna. A törzs erősnek bizonyult, így pár fogással feljebb araszolt, próbaképpen. A hamisciprus bírta a terhelést, ezért újabb métert kúszott felfelé, majd egy újabbat, és még újabbat. Az örökzöld csendben tűrt, Madison pedig majdnem a tetejéig mászott, ügyesen kerülgetve az ágakat, felérve pedig kitekintett közülük.
Kis híján leszédült a törzsről, amikor a tisztás látképe a szeme elé tárult. A rét közepén keskeny hasadék nyújtózott el hosszan, mintha ekevágás volna. Bár a kiserkent vérre már földet terítettek körülötte, mely eltakarni volt hivatott, a szórásból jól kivehető volt a mészárlás mértéke. Ha a lapok nem harangozták volna be előre, a lány akkor is biztosra vette volna, hogy valaki életét veszítette a fák körében.
Ó, csak ne Amos legyen!
Madison ujjai megremegtek az ágon, és kis híján el is engedték azt, míg a lehetséges verziókon törte a fejét. Elveszített egy barátot? Hogyan fogadhatná ezt el? Amos a megtestesült igazságérzet és jóság. Nélküle a rá jellemző tulajdonságok sem létezhetnének tovább. Megszűnne egy érzelmi támasz. Összeomlana a világ. Ha pedig Amos halott, mihez kezdenek majd a jövőben? Végső soron az ő célkitűzése volt az emberek és a démonok jó irányba terelgetése. Nélküle elveszett a cél szentessége.
A férfi szíve nélkül nem létezhet a falka sem. A csapat, ami mára a családjává vált.
Mintha elragadták volna a lány kezéből a mankót, mely eddig talpon tartotta, a szúrós ág megreccsent a súlya alatt. Madison ijedtében eleresztette, egy másik után kapva, azonban nem bizonyult kellően gyorsnak. Hanyatt vetette magát a zuhanásba, ám mielőtt egy csavaros mozdulattal talpra fordulhatott volna, körbe ölelte a mögötte magasodó cédrus lombja. Aki paranoiás, akár szándékosságot is láthatott volna az örökzöldek összefogásában, melyek eddig oltalmazták, most viszont hangos recsegés-ropogás közepette, földre lökték a bámészkodót. Madison okosabb volt annál, mint hogy mozdulatlan élőlényeket hibáztasson saját ügyetlenségéért, így a földet érés kiváltotta kiáltás nem a hamiscédrusok becsmérlésében merült ki. Sokkal inkább Ericre vonatkozó szidalomnak hangzott, amit bár visszaadni nem tud, azért megörökített egy villámgyors fotós gépe.
- Ő az?! - sikoltott egy női hang a tömegből, így elillant a láthatatlanná válás lehetősége.
Valaki rendőrért kiáltott, és nem kellett messzire mennie értük. Két egyenruhás máris utat tört magának a Madison köré tódulók között.
- Ne mozdulj!
A lány pillantása, a fotóriporter nyakában lógó fényképezőgépen függött. Benne a kép, rajta egy falkatag arca. Ezt nem hagyhatta annyiban. Minden, amit felépítettek, elveszhet egy pillanat alatt.
Madison felugrott a földről, és a fejére fordította pulóvere kapucniját, megbélyegezve az újabb felvételek használhatóságát. Azután előre lépett, egy macska ügyességével megragadta a gépet, majd ujjai puszta erejével összeroppantotta. A földre hulló darabok közt megbúvó memóriakártyára tiport, majd elhátrált a férfi elől, akinek lassú reakciói, ember létét sugallták. Egy gonddal kevesebb. Az emlékeit viszont nem tűntethette el ilyen könnyedén. Ahhoz Amos és az ő sajátos átka kellett volna. Ám ha a tisztáson szétterített morbid festmény Eric műve, akkor barátjuk csapata nem csupán eltűnik, hanem felkoncolják. Ennek ellenére sem tehetett semmit a lány, akivel szemben több tucat dühös és rémült alak tolongott. Bár a hírnevüknek már vége, a keze meg volt kötve. Hogyan is árthatna azoknak, akiket megvédeni akartak egészen idáig? Egyetlen út maradt, a menekülés. Leguggolt, és kapucnijába markolva gömbölyödött össze a letört ágak fészkén. Kizárta elméjéből a tömeget, és próbált koncentrálni. De mire? Amos lakása? Amos? Hol lehet? Ha tényleg ő az…?
Hirtelen teleportált. Kinyitotta a szemét, és térdei közt a bakancsa orrára nézett. Az hó, és föld szerelméből született, szürke latyakba süllyedt. Felegyenesedett, és körbenézett a tisztáson, míg pillantása megakadt az értetlen tömegen, tőle alig öt méterre. Hosszan beszívta a levegőt, hogy az kellő erőt adjon neki, és futásnak eredt, az ellenkező irányba.

♦

- Mi a véleménye doktor? - Egy rendőr hangja élesen vágott a hullaház bizarr csendjébe. A folyosón állt, szemben a férfival, akinek sápadt arca maga is egy vélemény volt.
- Nos, egyértelműen démoni tett, de ezt nyilván sejtette. Ilyet még soha nem láttam. A testen még mindig érződik annak a hatalomnak a maradványa, amivel széttépték. Őrmester, ha nem kapja el a tettest, keresztet vethetünk a városra! Ez a gyilkosság, csupán a kezdet.
Max a párhuzamos folyosó falának vetette hátát, és hallgatta a beszélgetést. Ujjai idegesen markolászták saját pólója szegését, míg lelki szemei előtt csupán végtagok és véráztatta belsőség feküdt a boncasztalon, melyből meg kellene állapítania, ki az elhunyt. Erőt vett magán, és a sarokról a suttogók felé pillantott. Éppen az előtt az ajtó előtt álltak, mutogattak, találgattak, ahová a fiú bejutni szeretett volna.
Nem maradt sok választása. Radikális lépésre volt szükség. Gyorsan kellettek az információk, melyek nem a fiú találgatását támasztják alá. Körbenézett, és pillanatok alatt összerakta a tervet. A vicceket alapul véve, abból indult ki, hogy a rendőr nem egy észlény. Persze tisztában volt vele, hogy ez a sok becsmérlő szójáték csupán stressz oldóként funkcionált. Hisz az ember hajlamos volt akkor is bűnösnek érezni magát, amikor megállítja egy járőr, ha egyáltalán nem az. Neki azonban nem maradt túl sok lehetősége. Csupán a remény arra, hogy nem Amos van a hideg fémasztalon, és hogy az egyenruhásba nem szorult sok sütnivaló. Mi másért küldték volna őt oda, ahonnan csak már ismert információt szerezhet?
Max előhúzta övéből a fegyvert, melyet a tisztáson történtek óta magánál tartott. Mély levegőt vett, és kinyújtotta karját, majd lélegzetét szabadon engedve a folyosó végén elhelyezett kapcsolószekrénybe lőtt. Az épület sötétbe borult, majd a tartalék generátor halovány utánzással visszakapcsolt minden fényt. Ez alatt Max behúzódott a vele szemben falba süllyedő ajtón át a szertárba. A nyílászárót résnyire nyitva hagyta, hogy lássa, amint a hang magához vonzza a két alakot. A rendőr sietve el is szaladt előtte, övén csörömpölt a bilincs, a kezében pedig megvillant a fénylő pisztoly. Amint elhaladt, Max kibújt rejtekéből, és a következő folyosóra fordult. Az, immár üresen fogadta. Nem időzött sokat, azonnal a kiszemelt ajtóhoz futott, a járólapot csak a lábujjával érintve, majd benyitott a boncterembe.
- Mit keresel itt? - kérdezte rögtön a doktor.
Max azonnal a fejére hajtotta a kapucnit, majd a férfi felé fordította a fegyvert. Hirtelen született ötlet volt, amit a fiú már a mozdulat megkezdésekor bánt, de mi mást tehetett volna?
Halkan becsukta az ajtót, és kulcs híján, szabad kezével tartotta a kilincset.
- Feleslegesen rejted el az arcodat ember. Már láttam. Minden vonásodat fel tudom idézni, ha úgy akarom. - Pillantása a fal felé szökött, mintha átlátna rajta, éppen a rendőrre, aki értetlenül áll a kapcsolószekrény halála előtt.
- Nem akarok bajt.
- Máris okoztál. - szögezte le a gyenge fényű neoncsövekre mutatva.
- Sajnálom. De önszántából nyilván nem mutatta volna meg nekem, mi van az asztalán.
- Talán így sem. Hidd el fiú, nem való neked a látvány.
- Ne becsüljön alá.
- Eszemben sincs. Te is tagja vagy a farkasoknak. Biztosra veszem, hogy sok mindent láttál, de ez még az én szakavatott szememnek is sok volt. Pedig hidd el, más irányból láttam többet nálad.
- Nekem viszont bizonyosság kell. Nem mehetek el, csak ha meggyőződtem róla. - Nem mehetsz el, csak bilincsben!
Max hallgatott. A folyosó neszeit figyelte. A neon ciripelését, a távoli motozást. Lassan elengedte a kilincset, és közelebb szökött az asztalhoz, pisztolyát továbbra is a férfira szegezve. Az két lépést hátrált, többet nem.
A fiú, reszkető keze a vérfoltos lepedő fölé emelkedett, ujjai pedig erőtlenül markoltak a nedves anyagra. Gyerünk! Gyerünk! Itt az idő! Először, csupán megemelte az anyagot.
Ősz hajszálak!
Ősz hajszálak keveredtek vörös tincsekkel, micsoda megnyugvás! Ezen felbátorodva lerántotta a lepedőt, és még ugyanazon lendülettel az asztal mellett gyanútlanul álló szemetesvödörbe küldte a reggeli kávéját.
- Na, igen. Én előre szóltam. A tagot szabályosan kettévágták. De gondolom, ez nem lep meg téged. - Max teste újból megpróbálta kivetni magából, ami a gyomrában maradt, ám az már nem volt sok minden. A férfi folytatta. - A társad eddig bírta türtőztetni magát? Csodálkozom! Ekkora hatalom mellett hamar elborul az elme. Hogy tartottátok eddig féken?
- Ő nem tenne ilyet. - lehelte Max.
- Márpedig több tucat szemtanú látta a csuklyás férfit, amint a másiknak ront, túlvilági nyelven kiáltva. A markából vörös fény szökött elő, mely körbelengve őt, és áldozatát elvarázsolta őket a helyszínről. Legalábbis a Green vendégei ezt mondják. Viszont nem sokat ad a rendőrség egy csomó ittas véleményre, így érdekelne, te mit mondasz?
- Nem mondok semmit. - felelte, és az ajtó felé araszolt, pillantását a doktoron tartva, hogy még véletlenül se lássa újra Eric kettészakított testét.
- Hiába menekülsz el, kölyök! - a férfi saját homlokára mutatott, majd eltűnt a fiú szeme elől, maga után hagyva a kérdést. Mégis miféle boncmester ő? Nem maradt idő gondolkozni rajta. Max a folyosóra lépett, melynek végén a felbukkanó egyenruha egy dühös férfi testén feszült, aki azonnal a fegyvertáska irányába emelte kezét.
Max sarkon fordulva futásnak eredt, remélve, hogy néhány jobb kanyar visszavezeti a kijárathoz.
- Állj! Vagy lövök! - hangzott a felszólítás, majd, mivel Max nem engedelmeskedett, kisvártatva egy golyó csapódott mellette a falba.
♦

A nap, estére alábukott a horizonton, kevéske fényét a felhők mögé rejtve, hogy átadja a sötétségnek a világot. Az utcai lámpák küzdelme következett a világosságért. Sárgás fényük köröket rajzolt a repedezett aszfalton és háromszög alakba fogta be a gomolygó füstöt.
Amos a házak árnyéka nyújtotta láthatatlanságba burkolózott. Két kezét zsebre tette a feltűnés elkerülése érdekében, hisz az egyikben féltett kincsét markolta. Úgy érezte, az utcán mindenki tekintete rajta függ. A démonoké legalábbis. Aki elhaladt mellette, távolabb húzódott, majd utána fordult. Volt, aki méterekre előtte inkább a túloldali járdát választotta útja folytatására, és akadt, aki más irányba menekült, egy bekötő utcán át.
A legkönnyebb módja kiszűrni az emberek közül a démonokat, a spirituális energiáik alapján, melyet irányítani is képesek, mind egy szálig. Legfőbb fegyvere lehet annak, aki megtanulja, tökéletesen kezelni saját hatalmát. Ez pedig a démonok között is különbséget tehet. A leheletnyi eltérések is könnyen érzékelhetők, csupán az energia kisugárzásából. Amit azonban Amos és a szerzeménye ontott magából, olyat talán a világon még senki nem érzett. Leszámítva a fiút, akitől kapta.
Ahogy haladt az úton, egy idő után figyelmen kívül hagyta az előtte szétváló csoportokat, visszaforduló alakokat, és lassan hozzászokott ahhoz a pár démonhoz is, akik tisztes távolságból követték őt. Talán ezért lepte meg az a srác, aki szemből érkezve megállt tőle pár méterre, és felé nyújtva karját, tenyerével előre, őt is megállásra késztette.
- Tudom, mi van nálad, és azt is tudom, mit tesz veled. - hadarta azonnal az idegen. - Ha nem szabadulsz meg tőle minél hamarabb, a vesztedet okozza!
- Ki vagy Te? - kérdezte Amos. Érezte, ahogy arcát vörösre festi a hirtelen támadt düh, ujjai pedig megfeszültek a hatalom darabkáján. Pedig tudta, hogy két mondat miatt még nem kellene így reagálnia.
- Jövőbelátó vagyok. - felelte a fiú, aki meglehetősen alacsonynak tűnt Amos nyurga alakjához képest. Szőke haja rövidre vágva meredt az ég felé. A szél nem talált fogást rajta. Fekete bőrkabátja eggyé olvasztotta az éjszakával. - Ismerem a férfit, akitől a lelket kaptad, de ő nem azért adta, hogy neked segítsen vele. A haláloddal akar elindítani valamit, amiről tudnod sem kell, de nem szabad hagynunk, hogy…
- Elég! Össze-vissza hadoválsz, nem említesz semmi konkrétat. Miféle bizalmat vársz tőlem?
- Kérlek, gondolj a barátaidra! Az ő sorsukat teszed kockára.
- Ne vedd őket a szádra! - Amos írisze egy másodperc erejéig vörösen felizzott, mire a fiú hátrált pár lépést.
- Mióta van nálad?
Ártalmatlan kérdésnek tűnt, a fiú pedig úgy látszott, rendelkezik információkkal. Talán többet is megtudhatna tőle, ám az makacsul hallgatott a részletekről. Amos nem tudta eldönteni, mihez kezdjen vele. Legbelül, egy apró része, aminek még köze lehetett az igazi Amoshoz, bízni akart benne, ám a fejében kísértő hang folyvást a Jövőbelátó ellen beszélt. A kettősség egy idő után, ha semmiségen vitázik is idegesítővé, sőt dühítővé válhat, hát, még ha az ember azon agyal, higgyen-e, vagy sem? Öljön-e vagy sem?
- Takarodj innen! - Végül a józanész alul maradt a paranoia ellen. A kísértet meggyőzte Amos kétkedőbb részét arról, hogy a fiú csak ügyesen próbálja kicsalni tőle a hatalom forrását. Azonban hogy lehetne ez a kincs jobb helyen nála? Hisz ő az igazság szolgája, hiába nem esküdött fel. Új szerzeményével pedig bárkivel képes lesz megmérkőzni és győzedelmeskedni. Nem mondhat le fölényéről.
- Irányít Téged! Nem veszed észre?
- Menekülj… - Amos hangjából kiveszett a szín. Dallamtalanul, lejtések nélkül szólt, és a kifejezés módja elveszett a monotonságban. Ezzel szemben írisze újra vörössé színeződött, és izzott, akár a haldokló tűz parazsa.
- Jól van! Elmondom, amit tudok! - szólt rémülten a Jövőbelátó. Amos, azonban, mintha meg sem hallotta volna, lobbanó tűz alakjában idézte meg az idegen hatalmat, majd sajátjaként indította leendő ellenfele irányába. A fiú arcát viselő férfi szeme elködösült. Pupillája, írisze árnyalatát vette át, tekintete pedig, mintha a távolba révedt volna. Mozdulatai azonban fürgék voltak, és nem hazudtolták meg az idegen állítását. Mint aki valóban látja az elkövetkezőket, minden foszlányát elkerülte az őt körültáncoló energiacsóvának.
Amos arca kifejezéstelen maradt, mozdulatai azonban dühöt sugároztak. Karja ütemesen mozdult jobbra-balra, szinte gépiesen. Kézfeje körül pedig ott táncolt a szellem, apró lángnyelvként foszladozva. Suttogása szinte hallhatóvá vált, a nyelv melyen csilingelt, azonban nem.
A Jövőbelátó jól ismerte a szavakat. Ezerszer futott már át rajtuk pillantása: egy barnuló papírlapra festve, s hallotta a társától kölcsönzött emlékképekbe szőve. Jelentésük azonban, azóta is rejtve maradt. Amos ellenben úgy tűnt, mindent ért. Álla alig észrevehetően emelkedett, majd süllyedt, amint bólintott.
- Démonok, emberek. Sok értéktelen lélek. - suttogta.
A szőke férfit hirtelen lepte meg az idegen emlék egy részlete.
- Hallgass! Fogalmad sincs, mit beszélsz! - azzal összecsapta két tenyerét, köztük idézve saját energiáját. Az Amos által birtokolt hatalom halovány utánzata volt csupán, a férfi mégis elszántan indította a támadást, mely, talán saját világában még erős is lehetett volna. Színtelenül terjedt, csupán a levegő remegett útjában, épp ahogy délibábként tette a forróságban. Falakba marva dagadt egyre nagyobbra, a lámpaoszlopok meghajoltak előtte, miközben magasabbra szökött, árhullámként bukva Amos irányába. A férfi szája sarka megremegett. Vagy csupán a vadul reszkető füst láttatta így, miközben tovaszökött a szélroham módjára hörgő energia mohósága elől. Jobb karja azonban határozottan mozgott. Először a törzse mellett baloldalra, egészen hátra. Majd, akárha kardot rántana, a vöröslő hatalom előszökött, követve Amos meglendülő keze fejét. Az így keletkezett csapás könnyedén átszelte a Jövőbelátó támadását. Ő, feleszmélve már nem tehetett sokat. Védekezőn húzta össze magát, és háttal fordult a sebesen neki csapó energiaárnak.
Mi történt? Kizökkentették az oly régóta töretlen önuralmából, egy a fejében vesztegelő sor jelenbe vonásával. Még csak nem is tudta, mit jelent, mégis vad indulat ébredt benne, csupán mert az emlék az érzést is magával hozta. Végzetes hiba, mely égető fájdalmat szült. Következményeként figyelmetlenségének, a lángok a férfi húsába martak, csontjáig hatoltak, s ledöntötték a lábáról. Épp, csak saját szertefoszló hullámának köszönhette, hogy az őt ért csapás is gyengült valamelyest, így nem tépte szét. Ahogy arca a hideg aszfalthoz ért, úgy érezte, többé nem akar megmozdulni. Azután nyilallt belé a felismerés, hogy talán nem is fog tudni. Így egyszerre volt jóleső, és rémisztő lassan megéreznie, saját vére forróságát, ahogy a csípőjétől a válláig lüktető sebből szivárogva, cseppenként az útburkolatig fut.
Elhaló sokk, mely most egyetlen, távolodó barátja volt. Ahogy azonban magára hagyta, csupán halálfélelem maradt utána. Ólmos súlyával nehezedett a férfi szívére.
Oldalra sandított, pillantásával támadóját kutatva, Amos pedig leguggolt melléje.
- Mit tudsz róla? - Két ujját elemelte a vörös darabkáról, ezzel látni engedve a fiúnak.
A Jövőbelátó pupillája kitágult, ahogy a suttogás a fejébe költözött. Érezte arcán a forróságot, amit a szilánk árasztott, és a tudatalattijában fészkelődő ingert, mely hatalmával olyasmit ígért, amire ő már régóta vágyott. Úgy látni az elkövetkezőket, ahogyan akarta. Onnan, és akkorról idézni képeket, ahonnan csak engedte a képzelete. Azonban neki már más is ígért hasonlókat, és bár nem vált a kísérletezés alanyává, pontosan látta, mit művel ez a fajta hatalom. Szóra nyitotta száját, és tiltakozni akart, de csak szakaszosan távozó levegő hagyta el, fájdalmas köhögéssel kísérve.
Amos, ujjai közé rejtette a kincset, és felegyenesedett a hörgő alak mellől, majd átlépve a feje fölött, magára hagyta kínjaival.
♦

Idegen helyen ébredni olyan, mint amikor az ember egy rémálomba csöppen elalvás után. A jól ismert dolgok, melyek minden reggel körülvesznek, biztonságérzetet nyújtanak. A hiányuk pótolhatatlan. Max egy sötét cella betonpadlóján tért magához, sajgó fejjel, mellkasán pedig egy sokkoló nyomával. Úgy érezte, a pokolba került. Ujjai az égett bőr felületén futottak végig újra és újra, míg a fiú gondolatai visszatértek az életbe, és a reggeli akció körül kezdtek cikázni. Igyekezett felidézni a történteket, az elejétől kezdve. Betört a hullaházba, és fegyverrel fenyegetett egy ottani dolgozót. Elég ok, hogy sokkolják. De hogy is jutott el eddig a pontig? Amos! Nem Amos a halott. Ezzel az információval a birtokában nem is volt szükség más tudásra. A szűkös dobozba záró rácsok azonban adtak időt az elmélkedésnek.
Lövés dördült, a golyó pedig mellette suhant el. A pánik pillanatok alatt a hatalmába kerítette, és fejvesztett rohanásba kezdett az ismeretlen folyosókon át. A hangszórók sikoltottak, felhívva mindenki figyelmét az illetéktelen behatolóra. Merőlegesen egymásba futó utak visszhangoztak több alak lépteitől, Max cipője pedig csikorogva hívta fel gazdájára a közeledők figyelmét. Macska-egér játék bontakozott ki, ahogy a fiú, minden sarkon a hangokkal ellentétes irányba fordult, anélkül, hogy felmérné, hova juttatja ez a fajta átgondolatlanság. Az első emeleten aztán utolérte a felismerés, mely nem egyezett ki a jelen helyzet hova tartásával. Feljebb nem mehetett, hisz azzal egyre biztosabbá vált volna az elfogása. A lépcsőház azonban élettel telt meg, amikor üldözői a nyomára akadtak.
Rossz ötletet követett még rosszabb, míg nem döntött. Kitárta a duplázott ablakszárnyakat, majd kikapaszkodott a párkányra, onnan az ereszre, azon lekúszva pedig az épület árnyékában pihenő bokrok közé jutott. Egyszerűnek tűnt az egész. Túl könnyűnek. Azonban a diadalittas fiú túl fiatal volt még ahhoz, hogy ismerje a sors fricskáját. Felpillantott a nyitott ablakra, amikor pedig nem látott ott senkit, menekülőre fogta. Ekkor fordult bele az előre szegezett sokkolóba, ami csak a pillanatra várt. Sötétbe zárta a betörő agyát.

A cellában remegés rázta a mozdulatlan testet. Hideg marta, és keserű önostorozás. Azzal, hogy Amos áldozatát ment megtekinteni, sejthetővé tette, ki is ő valójában. Ezzel együtt, soha nem fogják elereszteni.
Sötét árnyék vetült elé, az amúgy is fekete falakon, mely csípőre tett kézzel várt valamire.
Max elfordította fejét a rácsok felé, és az egyenruhásra pillantott.
- Nagyszerű! Magához tért végre. - rikkantott a férfi. - Talpra! Dolgunk van.
Max óvatosan felkelt a földről, és az ajtóhoz lépett, amit a tiszt szélesre tárt előtte. Karon ragadta a fiút, és magával húzta a kihallgató irányába. A folyosón elhaladtak az őrszoba előtt, ahonnan beszélgetés hallatszott:
- …csoda, hogy még él. - zárta le mondandóját egy meghökkent hang.
- Hogy nem szelte ketté? - kérdezte a másik. Választ újabb tenor adott:
- Talán erősebb volt ez a kis mocsok, mint az előző.
Újabb támadás? Csak azt ne! Max lélegzete elakadt, majd egyre szaporábbá vált, ahogy a pánik alá kerülő agy, egyre kevesebbnek ítélte a hozzá jutó oxigént. Mégis mi történik?
A beszélgetés utolsó foszlányait elnyelte a távolság, majd egy bezáruló ajtó, amely újabb szűkös szoba foglyává tette a fiút. Max körbepillantott a gyéren berendezett helyiségben. Csupán egy asztal, és három szék árválkodott középen, ahol a férfi helyet foglalt.
- Ül! - mutatott a székre, Max pedig eleget tett a parancsnak. - Szóval, Max Davis. Máris látom, mekkora fába vágom a fejszémet. - A férfi a fejét vakarta, és fellapozott egy aktát, melyhez az említett fiú igazolványképét csatolták. - Mit kerestél a hullaházban?
Két ügyvéd ivadékaként, az ember akaratlanul is megtanulja, hogy ilyenkor az a legjobb, ha semmit nem mond, amivel bajba keverheti magát. Talán már előbb tudta ezt, mint a szorzótáblát.
- Maga ki?
- Alan Fisher. Én kaptam meg az ügyedet, és ezzel kimerítettük, mit kell tudnod rólam. Most pedig válaszolj a kérdésemre.
Max hallgatott. Alan várt pár percet, majd sóhajtva a fehér mappa fölé hajolt.
- Jól van. Lássuk, mit tudunk eddig. A szüleid hatalmas köztiszteletnek örvendenek. - olvasta. - Egy testvér. Kettőtök közül ő a balhésabb. Sok piti ügye akadt már. Verekedés, birtokháborítás, fenyegetés. Ellenben a te kartonod? Üres. Büntetlen előélet. Még iskolai lógásról sincs feljegyzés. Ma mégis te lófráltál egy állami intézményben, látszólag minden ok és engedély nélkül. Pisztoly is volt nálad. Egy rendőr a tanúja, hogy rongáltál vele. Mégis mit kerestél ott?
A fiú konokul hallgatott.
- Felesleges ez a fajta ellenállás. Mit remélsz, mi lesz a beszélgetés végén? - a férfi hangja élesen szólt, az arca ellenben rezzenéstelen maradt. A szoba egyik felső sarkából kamera figyelte minden mozdulatát, amivel nyilván tisztában volt. - Jó lenne, ha segítenél egy kicsit. Ötletem sincs, egy magadfajta mire gondolhat ilyenkor. Elkényeztetett, gazdag kölykök. Egy idő után mindegyikőtök elvadul. Ez példázza, a pénz mennyire nem old meg semmit.
Kopogtattak, megzavarva a monológot, Alan pedig kelletlenül felállt, hogy ajtót nyisson.
- Kifizették az óvadékot. - szólt a kijelentés, fojtott hangon a folyosóról.
- Mi? Még azt sem tudjuk mit keresett ott!
- A fegyveren nincsenek az ujjlenyomatai, nem sérült senki.
- Jogom van bent tartani.
- A főnök utasítása. Nem szeretne ujjat húzni Davis-ékkel.
- Ez nevetséges. - Alan érthetetlenül szitkozódott. A szavaknak csak a fejében volt jelentése.
Max felállt az asztal mellől. A tiszt rá villantotta dühös pillantását, majd hátrább lépett az ajtóból:
- Takarodj!
A fiúnak több se kellett. Kisétált a rendőrök mellett, felszegett állal, kihúzva magát. Végre haszna is származott szülei foglalkozásából, ráadásul még az előtt, hogy bármit is megsejtettek volna.
A jó hír hozója kikísérte Max-et az előtérbe, ahol Cole várta, kezében fivére személyes holmijával. A mobiltelefonjával, karórájával, övével és az Amostól kölcsönzött kabáttal. Csupán a pisztoly hiányzott.
Cole arca érzelemmentes volt. Szótlanul várta végig, hogy öccse felöltözzön, majd távozzanak.
Csípős hideg, és hódarát kavaró szél fogadta az utcára lépő ikreket. A nap még javában pihent valahol a föld túloldalán, így sötét, csillagtalan éjszaka uralkodott New York fölött. Gyalog indultak útnak a farkasok, egy ideig teljes csendben. Azután Max kimondta, ami oly erővel feszítette a tudatát, hogy már nem bírta magában tartani:
- Eric halott. Amos a gyilkos, és nem csak a rendőrség keresi. - Újra elgondolkozott, ki lehet a titokzatos boncmester, akiről Alan egyszer sem tett említést. Egyre inkább úgy sejtette, kíváncsiskodó lehetett csupán, ahogyan ő. Mindössze okosabban játszott, mindenkit megtévesztve. Ha valóban ott dolgozott volna, nyilván vallomást tesz, akkor pedig nem engedik el ilyen könnyen a számára egyértelműen falka tagot. Nem igaz? Ha azonban Eric miatt ment ő is, mit akart tudni? - Valaki mást is megtámadott már. - Talán éppen a boncmestert?
Cole nagyot sóhajtott, feszültségétől azonban nem tudott megszabadulni.
- Mad arca a hírekben van. - nyögte ki.
Max megtorpant mellette.
- Hogyan?
- Óvatlan volt a tisztásnál. Sok fotós és videós volt a helyszínen. Többen is lekapták. Mindenki őt keresi. Az egész nyomorult város.
- Most mihez kezdünk?
- Mike még nem jött vissza. Amost keresi valahol. Gondolom, az utcákat rója. Mást nem tud csinálni. Ha visszaért, együtt kitaláljuk, mi legyen. Addig is, első lépésnek elmegyünk hajfestéket venni.
- Úgy véled, az megoldja a dolgot?
- Nem, Max. Semmi nem oldja ezt meg! Téged is a rendőrségről kellett kihoznom. Ötünkből három már nagy bajban van, és ki tudja Mike miért nem tért még vissza? Lehet Amos elborult elméje vele is végzett már! - Lélegzetvisszafojtva álltak egymással szemben. Az utca üresen és baljóslatúan hallgatott velük. - Mindez, csak mert rosszul időzítettünk. - folytatta Cole. - Nem szabadott volna Eric után engednünk!
- Nem tudhattuk. - súgta Max, gondolatban azonban már felcserélte a boncmester arcát Michael-éval. Szája sarka remegni kezdett, amit nem is próbált elrejteni.
- Ugyan! Mindenki érezte. Tudtuk, hogy nem sülhet el jól, mégsem állt az útjába senki. - Cole elfordult testvére rémült tekintetétől, és tovább indult. - Túl régóta csinálta már ezt.
- Mad hol van most?
- Amos lakásán.
- Jó ötlet ott lennie? - Max hangja hisztérikusan szólt.
- Egyelőre nem úgy áll a dolog, hogy Amosnak kedve van hazamenni. Ha mégis, Mad azonnal hív.
- Akkor keressük meg Mike-ot!
- Nem! Mi ehhez kevesek vagyunk. Hajfestéket veszünk, és megyünk vissza a lakásra. - Cole ellentmondást nem tűrő hangja mellé szúrós pillantás társult, így Max kénytelen volt jogtalanul is igazat adni testvérének.
Azután megcsörrent az idősebb Davis mobiltelefonja.
♦

Madison nem számított Amos társaságára, amikor a csendes nappali kanapéjára ült. Csak emlékeket várt. Régről, szép képeket, melyek megnyugtatják, s eltűntetik fejéből a maga alkotta, véres látomásokat. Ujjai a puha takaróba süllyedtek, melyet Michaelnek terítettek egy kényelmetlenül magas párna mellé, amikor itt aludt. Az utóbbi időben sokszor kellett a sebtében összedobott ágy. A fiú egyre többször menekült hazulról barátaihoz.
Madison is befogadta néhányszor, ám sajnos nála sem hallott mást, mint sajátjaitól. A lány szülei is erősen fajgyűlölők voltak, aminek épp úgy hangot adtak, mint Mike felmenői. Madison megtanulta elengedni a füle mellett a faját korholó szavakat. Eltökélte, egyszer majd megmutatja, a démonok is lehetnek épp olyan jólelkűek, mint az emberek, akik között pedig vannak az ördögnél is rosszabbak. Csupán erőviszonyokban különböznek, semmi másban. Azzal persze tisztában volt, hogy ehhez még sok idő szükséges, de szerencsére birkatürelemmel lett megáldva. Hálás is volt édesapjának, akitől örökölte, hiába éppen hozzá kellett a legtöbb nyugalmat megőriznie.
Hátradőlt a pótágyon, és hagyta, hogy Michael illata körbelengje. Emlékeztette azokra az estékre, amikor saját ágyában altatta, az addigra nehezen lenyugtatott démonfiút, és éberen őrizte az álmát, míg meg nem hasadt az ég alja. Akkor igazán fontosnak érezte magát. Csupán szavakkal, és figyelemmel állt harcba, s ez elég volt a győzelemhez. Mégis, az Amos előtti feszült időkként emlékezett ezekre az estékre. Akkoriban Mike minden nap újabb dührohamokkal tette próbára környezetét, a lány nézetei pedig nem voltak elegek, hogy hosszabb időre lecsillapítsák a bombaként járó-kelő démont. Amos azonban célt adott a felesleges energiáknak és méregnek. Olyanok ellen irányította, akik rászolgáltak a büntetésre, és ez bevált. Michael lehiggadt. Persze semmi nem lehet tökéletes. Hamar beléptek a képbe az ikrek is, Cole pedig rendre túlfeszítette Mike gyenge lábakon álló türelmét. Mégis tökéletes csapatot alkottak.
Soha nem gondolta volna, hogy az elveik ilyen gyorsan a semmibe vesznek. Hogy a férfi, aki felkarolta őket, olyasmit tesz, amit a tisztáson látott. Azután pedig, amit a szobában, néhány perc múlva.
Michael és Amos egyszerre jelentek meg a nappali közepén. Kettejük tenyere közt fénylett valami titokzatos, míg a fiúk egymás kézfejébe kapaszkodva próbálták legyűrni a másikat.
- Ne! - sikoltott a lány, amikor Mike átrepülte a szobát, és a falnak ütközve a földre esett.
Amos a helyén maradt. Előtte hevert a padlón az a fényes valami, mely azonnal magára vonta a lány tekintetét.
- Mi történik itt? - kérdezte, lassan két barátja közé lépve. Próbálta figyelmen kívül hagyni a darabot, és Amos szemébe nézett. A férfi viszonozta pillantását.
- Nem tudom. - felelt halkan. - De kaptunk egy esélyt.
- Esélyt? Mire? - firtatta a lány.
- Mad, ne menj közel hozzá! - Mike, nyögve küzdötte magát ülő helyzetbe, Madison feltartott mutatóujja láttán azonban nem folytatta a mozdulatsort.
- Hallgass most, Michael. - szólt a lány, Amos feszülő izmait figyelve. - Csak felhergeled.
- Madison, nem kell bujkálnunk többé. Megszűnik az arctalan banda, kétes tetteivel együtt, és helyébe lépve újjá születünk, mint New York királyai. Végre van elég hatalmam, hogy rendet tegyek. Városunk erősebb lesz, mint Winterhort. - Amos mély hangja súlyként ült a lány tüdejére. Elakadó lélegzettel suttogta:
- Dehogy. Érzem, mit sugároz a drágaköved. Ha használod a hatalmát, mindent elpusztítasz vele! Én nem akarok király lenni.
- Nem kell félned.
- Neked kell félned, Amos! A kis mütyüröd máris hűtlen. Érzem, ahogy hív engem.
- Én is. - szűrte a fogai közt Mike.
- Nem válogatós. Biztosan minden démont megbabonáz valahogy. - folytatta Madison.
- De miért? - gondolkozott hangosan Mike.
- Ezen később agyalj. Csak tartsd magad távol tőle, és nem lesz baj. Aztán kitaláljuk, hogyan szabaduljunk meg ettől a valamitől. - sziszegte a lány.
- Nem! - Amos azonnal térdre vetette magát, és tenyerét a kincsére fektette. Az, jóleső melegséggel köszöntötte. - Nem értitek? Meg kell óvnunk! Cserébe pedig segíti a céljainkat.
Madison leguggolt a férfi elé.
- Amos, mi ez?
- Nyers erő.
- Nem lehet ekkora erő gazdátlan. El fog jönni érte, akié.
- Az enyém, Mad. Ha ez nem tetszik, ideje kiszállnod a csapatból.
- Nekem? - kérdezte értetlenül a lány. - Gondolod, hogy az ikrek megértik, amit most képzelsz magadról? Éppen olyanná válsz, akik ellen eddig felléptél!
A férfi szeme szikrát vetett, Madison pedig felugrott mellőle.
- Ez hát a válaszod? - Amos felegyenesedett, és a lány felé mozdult.
Mike, egy pillanat alatt kettejük között termett.
- Ne merj hozzá érni, mert megöllek! - köpte a szavakat. - Nem tudom ki vagy, de biztosan nem az én barátom.
Közben a lány előhúzta zsebéből a mobiltelefont, és észrevétlenül pillantva hátra válla fölött, kikereste Cole számát, majd hívni kezdte.
- Fiúk, ezt mi nem így szoktuk intézni! - szólt fennhangon, hogy elnyomja a háta mögött, halkan búgó masinát.
Amos arca elködösült. Szűk szemekkel méregette két barátját, miközben nadrágja zsebébe csúsztatta a követ, majd egy hirtelen mozdulattal Mike arca felé ütött. Ujjai ökölbe szorultak, felkészülve a találkozásra, a fiú azonban kitért előle. Ahogy hátra hajolt, Amos bal kezébe ütközött, mely azonnal a hajába markolt. A férfi, addig feszítette Mike fejét, míg ő fél térdre rogyva engedett neki.
- Madison válaszát értem. Ha megkérded, előre mondom is, miként felel. Te azonban, olyan vagy, mint én. Soha nem különböztek sokban a nézeteink. Hogy választhatod mégis őt, helyettem?
- Kérlek, engedd el, és gondoljuk át, mihez kezdjünk! - kiáltott rá Madison. Amikor hallotta a telefonból Cole rémült Igen?"-ét, folytatta - Nem szabad egymásnak esnünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az indulataink vezéreljenek. Könyörgök!
- Felesleges volna tovább beszélnünk erről. Ha nem egyértelmű a hűségetek, nincs szükségem rá. - Amos színpadiasan vállat vont.
- Madisont régebb óta ismerem. A bizalmam benne megingathatatlan, tégy bármit. - fújt Mike. - Eddig egy irányba haladtunk, de nem tetszik, amivé válsz. Cseppet sem hasonlítok rád!
- Pszt! - susogta Madison. - Figyelj, Amos. Ha akarnék, se szállhatnék már ki. Az emberek hozzád kötnek. Látták az arcomat a tisztáson. Meghurcolnak a tetteinkért, amire te bujtottál. Nem fordíthatsz éppen most hátat!
- Te is éppen annyira hittél ebben, mint mi. - hörgött a férfi, még inkább társuk nyakát feszítve.
- Így van! Hittem a célban. - csattant fel a lány. - Hittem abban, hogy amit teszünk, csakis jó lehet! Így, vagy úgy, de sokakat megmentettünk. Embereket és démonokat egyaránt. De soha nem oltottunk ki életet, és soha nem fordultunk egymás ellen! Mindig azt mondod, akit van esélyünk megmenteni, azt kötelességünk is! Ez mindenkire vonatkozik! Szóval ereszd el azt, akit a legtöbbre tartasz ezen a világon, és nézz szembe a démonaiddal, vagy viseld a következményeket!
- Ti vagytok a démonjaim. - Amos szája gúnyos mosolyra húzódott. - Meg fogjátok majd érteni, miért teszem, amit teszek.
- Nem! - Michael előre lendült, kiszakítva magát kényelmetlen helyzetéből. Foglyul ejtett tincseit Amosra hagyta, majd, még egyazon lendülettel állon rúgta, és távolabb került tőle egy tigrisbukfenccel. Védekező állásban görnyedt Madison elé, szemben a férfival, akire már egyáltalán nem volt képes felnézni.
Amos, kinek birtokában volt a féktelen erő, úgy tűnt, érzelmeinek és eszének teljes hiányában cselekszik. Az, az ember, akit ismertek, még a mozdulataiban sem mutatkozott meg.
- Eleget csevegtünk. - suttogta. - Ne aggódj, Mad, megszabadítalak a gondjaidtól. Többé senki nem ismeri fel az arcodat. - azzal erőt merített kincse gazdagságából, és megidézte a lángcsóvákat, mellyel a jövőbelátót is sújtotta. - Elég időt adtunk a világnak, hogy maga ismerje fel kórosságát. Nincs már más út. Én vagyok a gyógyír!
- "Tűnjetek onnan!" - Max hangja túlharsogta a lángok süvöltését, mellyel a levegő oxigénjét pusztították.
Mike pillantása a rémült lány felé szökött. Amos ekkor indította útnak a hullámokként hömpölygő tüzet.
- Vigyázz! - sikoltott Madison. Mélyen gyökerező irigység fogta el a fiú ügyessége láttán. Mike szinte azonnal felmérte és lereagálta helyzetét, ahogy ellentámadásként összecsapta két tenyerét, s az így szétszökő energiával ösvényt vágott az izzó levegőben. A lángok szertefoszlottak. Néhány helyen maradtak csupán életben a kanapét, a függönyöket rágva, parázsló vonalakat rajzolva a szőnyegen. Lobogó fényük vörösre festette a szobát, s megvilágította Amos ismeretlen vonásait.
- Ügyes. - dicsérete gúnyosan csengett. - Még van lehetőséged, Michael. Együtt tökéletes páros lennénk.
- Felejtsd el! - hörögte Mike, és azonnal ellentámadásba lendült. Egykor még épeszű mesterétől tanulta a technikát, melyet most ellene készült fordítani. Kezét ökölbe szorította, majd előre lökve két karját, ujjait ellenfele irányába nyitotta. Az energia fehéren szikrázva mutatta meg magát, amint előszökött a fiú tenyeréből. Örvényként kavarogva tolult Amos irányába, egyre szélesedő tölcsérével pedig a falnak szegezte őt.
A tökéletesen alkalmazott technika, rendszerint akkora nyomást gyakorolt a mozdulni képtelen félre, hogy az pillanatokon belül eszméletét veszítette. Mike mégsem használta sűrűn a tanultakat. Ürügyként szolgált számára, hogy célpontjaik általában fürge alakok voltak, mozgó testet pedig nehezen tudott volna tökéletesen a falra taszítani. A valódi ok azonban inkább az a félelme lett, hogy a támadás könnyedén halálos kimenetelűvé válhatott volna, ha közben egy pillanatra is, de erősebb önuralmánál a harag.
Jelen esetben azonban korántsem volt tökéletes a begyakorolatlan támadás. Amos mégiscsak jelentett valamit a fiú számára, ez által pedig akaratlanul is gyengített saját magán.
A férfi, aki pár pillanatig jobban hasonlított falfestményre, mint élő emberre, mintha elfelejtette volna, hogy a technika lényege a mozdulatlanság lenne. Igaz, csak csuklóból mozdította keze fejét, ám az is éppen elég volt egy újabb tűzcsóva felszabadításához, melyet Mike pörgő-forgó áradata széthintett padlótól a plafonig.
Madison hátrahőkölt a felé csapó lángnyelvek elől, majd a fülére kapta telefonját:
- Ott vagytok még? - kérdezte fojtott hangon.
- "Igen." - válaszolt Max. - "Jól vagytok? Nemsokára ott leszünk. Tartsatok ki!" - Ne gyertek! Amos kiszámíthatatlan. Van nála egy kő, ami elvarázsolta. Túl veszélyes!
- "Nem hagyunk cserben, Mad! Van tervünk, ne félj!" - Autó ajtajának csapódása hangzott a vonal túl végéről. A fiúk valószínűleg taxit fogtak, míg ő nem rájuk figyelt. Egek! Meg kellett volna beszélniük egy vészhelyzeti stratégiát erre az esetre. Egy telefonhívás túl sok tényezőt foglal magában. Jobb lett volna, ha csak rendőrt küldenek, vagy bárki mást, akiért nem akkora kár, ha balul sülnének el a dolgok. Csúnya gondolat így hozzáállni, de az önzés emberi tulajdonság, Madison pedig nem hitte, hogy ebben különbözni tudna tőlük.
Amos, amint visszanyerte mozgásszabadságát, két tenyerét lassan egymásnak csapta, háromszor-négyszer, Mike támadása tiszteletére.
- Nem rossz, de nem is hibátlan. Megosztanám veled a hatalmam, ha elfogadod. Akkor nem foghat ki rajtad semmi és senki. Ígérem, lesz beleszólásod a dolgokba. Ha akarod, kezdhetjük a megtisztítást apáddal. Ő mindig csak bántottak téged, és anyádat. Vagy inkább Cole-al? Ilyen tehetséget becsmérelt minden áldott nap.
Mike arca undorral vegyes düh grimaszává torzult.
- Ki a fene vagy te? - kérdezte feszülten, míg hátrálva pár lépést, Madisont is távolabb tessékelte mentoruktól.
- Egy gyenge ember! - Cole hangja élesen szólt, immár ugyanabban a valóságban, melyben Amos dühös horkantása is felhangzott, míg a fiú felé fordult. A lángok marta kis lakás ajtajában vetette meg a lábát. Szapora lélegzetvételei arról árulkodtak, hogy rohanvást jutott fel a lépcsősoron a másodikra. - Azt hittük Eric ingatag jellem, de ő végig a saját felfogása mellett tartott ki, te viszont eladtad a lelked! Nem tudom, mi van nálad, de most azonnal szabadulj meg tőle, vagy meghalsz!
- Üres fenyegetés egy embertől. - nyugtázta Amos. Higgadtsága új erőre kapott. - Gyere csak beljebb! A testvéred is itt van?
- Úgy ismersz, mint aki engedné idejönni?
Amos elismerősen hümmögött:
- Sebaj. Majd megkeresem.
Cole feszülten szívta be a levegőt. Mindig is félt ettől a naptól. Senki nem hitte el neki, de ő biztos volt benne, hogy egyszer ellenük fordul valamelyik barátjuk. Ha a szüleik nem lettek volna annyira elfoglalva saját magukkal, és észreveszik, fiaik kikkel találkoznak, biztosan mindent megtettek volna, hogy távol tartsák őket a három démontól. Bizonyos szinten, ezért a kutyaszorítóért felmenőit is éppen úgy hibáztatta, mint öccse konokságát, és saját magát, amiért nem mondott határozottabb nemet, amikor Max csatlakozni akart "szent cél" elősegítéséhez.
Keze alig észrevehetően remegett, ezért a háta mögé rejtette, hogy fenntartsa a magabiztosság látszatát.
Ugyanakkor testvérének is kijárt az elismerés, amikor barátait védte Cole-al szemben, hiszen Mike kiállt azért, amit ő maga is jó alapelvnek gondolt. Nem hitte volna, hogy éppen az, akit a legtöbbször szapult poénos ugratásokkal álcázva, és aki a legkevésbé tolerálta az emberek jelenlétét saját közelében, az mond majd nemet Amos ajánlatára. Talán Mike nem egy szent, és nem is nagy emberbarát, de jelen helyzetükben igenis rászolgált az ikrek segítségére.
- Max? Mi folyik itt? - suttogta Madison a telefonba.
- Mondtam. Van tervünk. De Mad, kérlek, maradjatok Mike-al, ahol vagytok! - Max hangja sűrű lélegzetvételektől volt szaggatott.
- Mégis mit…?
- Kérlek bízz bennünk!
Amos pillantása a lány kezében tartott készülékre siklott.
- Mégis csak itt van? - nevette.
- Mad! Ez a valaki, már nem a barátunk. - szólt még Max, majd megszakította a vonalat.
Cole, mintha puskából lőtték volna ki, futásnak eredt a folyosón.
Amos gondolkodás nélkül indult utána.
Mike már mozdult, hogy feltartóztassa, ám Madison megragadta a karját:
- A srácok azt kérik, maradjunk itt.
- Maradjunk? Mad, ha nem megyünk utána, széttépi őket!
A lány egy pillanatra elhallgatott, magába fordulva keresett válaszokat saját, fel nem tett kérdéseire, majd Mike szemébe nézett, és látva benne az elszánt tüzet, bólintott.
- Akkor menjünk!

}}{{

Cole, pontos tervet követett, jobban mondva egy kesze-kusza ötlethalmaz egyetlen pontos részletét. Elcsalni mindenki közeléből, akiben Amos kárt tehet, kezdve a barátaikkal, és folytatva az épülettömb lakóival. Ugyanakkor számolniuk kellett vele, hogy a démon sokkal gyorsabb, a nála húsz centivel alacsonyabb Cole-nál, így a végtelenségig sem vezethették, hogy mondjuk, a Catskill park közepén taposóaknára invitálják.
Az idősebb ikernek az is éppen elég nagy kihívásnak bizonyult, hogy lépéselőnnyel vegye be a folyosóvégi kanyarokat, és gyorsabban szedje a fokokat a szűkös lépcsőházban. Ahogy egyre lejjebb ért, az emeletenkénti lámpák égőit mind kevesebb lelkesedéssel cserélték, így csupán az Amos ujjai közt kiszűrődő fény világította meg haloványan a mélygarázs ajtaját. Cole a falig lökte azt, ahogy a parkoló autók közt honoló sötétségbe vetette magát. Mire Amos megtorpant az ajtóban, ő már egy terepjáró méretes kereke mögött guggolt, szapora lélegzetének hangját pedig szájára szorított két tenyerében próbálta elrejteni.
Amos belökte maga mögött a műanyag nyílászárót, majd féltett kincsének hegyét a fém zárszerkezethez érintette. Ahogy beolvasztotta a zárat, apró lángcsóva szökött a mennyezet felé, ám szertefoszlott, mielőtt elérte volna.
A férfi, nyitott tenyerén tartva a fénylő darabot, körbefordította a termen.
- Hol vagytok? - kiáltott, s míg a hangja visszhangot vert, Cole felugrott, majd az autók kasznijának szintjéig görnyedve, távolabb osont az őt kutató férfitől.
- Erre! - kiáltott Max, ám hogy honnan származott a szó, ismétlődése miatt lehetetlen volt megállapítani. Ennek ellenére Amos nekilendült, hogy minél távolabbra jutassa el a fényt.
- Itt vagyok! - ordított a férfi után Cole, amikor már elég távol került tőle. Egy alacsonyabb szedán mögé rejtőzve várta, hogy Amos közelebb érjen hozzá.
- Van még egy esélyed Amos! - újra Max hangja hasított a csendbe. - Emlékezz mit tettél eddig, és vedd észre, most mit teszel!
- Eddig segítettél embereken is. Most megölnéd őket? - folytatta Cole.
Amos nem ingázott tovább a fiúk között. Megállt a terem közepén, és csak figyelt.
- Bántanád a barátaidat, mert nem értenek egyet veled? - kérdezte Max.
- Meggyilkolod a démonokat, akiket nem tudsz jobb belátásra téríteni? - vádolta Cole.
- Te nem vagy ilyen! - Max hangja ellágyult e kijelentéssel.
- Én pontosan tudtam, hogy ez lesz! A démonok csak ideig-óráig bírnak uralkodni az ösztöneiken! - Az idősebb testvér haraggal ordított. A visszhang felfokozta dühének áramlását.
- Cole!
- Nézz rá Max! Nem tudod meggyőzni! Most is azon agyal, hogyan végezzen ki!
Max nem felelt. Belső vívódása elnyomta a fejében születendő szavakat. Az emlékei közt felvillanó kép Eric holttestéről újabb megmozdulásra ingerelte a gyomrát, az agyába képzelt fogaskerekek pedig olyan hangosan kattogtak, amikor gondolkozni próbált, hogy már attól tartott, más is meghallja. Kellett pár pillanat, míg felfogta, a keze mennyire remeg, és hogy a csuklójára lazán szíjazott óra, az eddig oltalomnak használt jármű ajtaján kopog. A rémülettől egész teste görcsbe rándult. Bal kezét a jobbal ölelte mellkasához, míg guggolva igyekezett tovább lopakodni egy tartóoszlop mögé.
- Hol vagy? - Amos hangja túl közelről szólt, így Max megmerevedett, mielőtt kiszemelt rejtekébe ért volna. A földet nézve látta, amint árnyéka hirtelen megnyúlik az erősödő fényben. Óvatosan oldalra sandított, pillantása pedig Amoséval találkozott össze.
- Amo… - hangja elcsuklott, amint a férfi, saját szája elé emelve mutatóujját, csendre intette.
Cole, a táncoló fényben egy kerékkulccsal szemezett, amit egy szerencsétlen autótulajdonos a kocsi alá ejthetett, aztán ott is felejtette. A fiú hálás volt a valaki hanyagságáért, de a beálló csendben, nem mert mozdulni, hátha Amos túl közel van hozzá.
Azután a fény, hirtelen eltűnt.
Cole tüdeje sípolva könyörgött több oxigénért, hiába. A fiú visszafojtott lélegzettel várt. Azonban nem azt hallotta, amit szeretett volna. A lépcsőház felőli kilincs kezdett rázkódni, azután az ajtón átszűrődő tompa hupogás, és két rémült hang követelt életjeleket.
Majd megszólalt Amos.
- Cole! Képzeld, összefutottam valakivel! - A démon hangja gúnyosan szólt, és olyan élesen, hogy szinte saját visszhangját is elnyomta.
Az idősebb testvér nem kételkedett a kijelentés igazában, de ha blöff lett volna, sem tud higgadtan gondolkozni. Előre vetette magát, és hason csúszott az autóig, míg el nem érte az alatta pihenő, kereszt alakú fémtárgyat. Azután talpra szökkent, és szemével keresni kezdte célpontját.
- Engem akartál! Itt vagyok! - kiáltotta rémülten.
- Mindkettőtöket akartam.
- Cole! Ne menj a közelébe! - hallatszott Mike, az ajtó túloldaláról, majd kicsivel halkabban Madison is:
- Törd be!
- Cole, tudom, hogy félsz. - Amos hangja csupán suttogás volt, mégis hallható. Közeledett. - De gondolj csak bele, mennyi fájdalomtól kíméllek meg. Te egy nagyon durva történet elején távozol. Ha megérnéd, hálás lennél nekem.
- Eszemben sincs meghalni. felelt a fiú, a kerékkulcsot markolászva.
A fény újra előszökött, amint Amos széttárta ujjait. Pár méterre állt Cole-tól. Max, előtte térdelt a betonon, és egész testében remegett.
- I… Igazad volt. - lehelte a fiatalabb testvér.
Cole torka elszorult a rémülettől. Mintha egy apró gombóc próbált volna egyre nagyobbra dagadni benne, ám nem volt rá elegendő helye. A fiú csaknem megfulladt tőle, köpni-nyelni nem tudott. Rögtönzött fegyverét is elejtette.
A beálló csend újra hallani engedte Madison mormolását, amint, talán Mike-ba próbált erőt lehelni, ha már magába nem tudott. Azután két koppanás az ajtón, gyors egymásutánban. A harmadikkal már maga a műanyag lap is kiszakadt a helyéről. Kettétörve, egyik fele a beolvasztott zárnál fogva fordult a falnak, míg a másik, gyári zsanérjain lógott. A szétomló füst, mely lassan beúszott a lépcsőházból, következtetni engedett, milyen erős is Mike koncentrációs készsége. Az ajtót nem a testi erő csavarta ki a tokjából.
- Amos, lépj hátra! - kiáltott a démonfiú, a garázsba lépve.
A férfi ökle összezárult a kincs fölött, majd egy nagy kört írt le a levegőben, s mintha csak nyitott vizes üveget szorított volna, a vöröslő energia úgy ömlött a markából.
- Mike, tűnjetek el innen! - förmedt rá Cole, az érkezőkre.
Ezalatt, míg mindenki másra figyelt, Max erőt vett magán. Csakis azt tartotta szem előtt, ha nem cselekszik, Mike, vagy Madison lesz a következő, aki a boncasztalon fekszik. Nem hagyhatta! Nem engedhette meg, hogy ez történjen! Eddig őt védték meg, most viszonoznia kell! Felugrott, és megragadta Amos csuklóját. Érezte azt a hatalmas hőt, amit a kő árasztott magából, de nem eresztette. Ahogy Amos is ragaszkodott a kincshez. A fiú azonban a hirtelen pálfordulás miatt, nem rendelkezett jó ötletekkel. Semmilyen ötlettel, hogy őszinte legyen. Hagyta, hogy az ösztönei vezéreljék, de egy nagyvárosi srácnak, nem fejlődik ki sok érzéke, lehetetlen feladatok megoldására. Egy valamiről azonban úgy gondolta, bármikor alkalmazható. Beleharapott Amos alkarjába, és fogai közé vette a férfi csuklóján átfutó inakat. Nem engedte, hogy a vér gyomorforgató íze elvonja a figyelmét. Összeszorította szemeit, kizárva a látványt, és csak remélte, hogy ennyi elég.
A férfi elejtette a kristályt, ám amint az a földre ért, Amos rátaposott, mielőtt más elvehette volna. Másik kezével a fiú hajába markolt, így könnyedén lefejtette magáról, és a földre lökte.
Cole azonnal nekilendült mostanra ellenséggé vált barátjuknak, és pár lépéssel hátrább taszította, miközben ép és vérző csuklóját egyaránt markolta. Sajnos kettejük testi ereje távol állt egymástól, így Amos hamar felülkerekedett, és megmaradt lendületükkel a földre rántotta, majd maga alá gyűrte az idősebb testvért. Keze azonnal ökölbe szorult, és lesújtott a fiúra.
- Ne! - kiáltott Mike, de későn ért közel hozzájuk.
Max megragadta a kerékkulcsot, és gondolkodás nélkül sújtott le Amos fejére, amilyen erővel csak tudott. Mike elkapta a fegyvert, és annál fogva rántotta félre barátját, majd lefordította Amost Cole fölül. A férfi mozdulatlanul terült el, a levegő után kapkodó Davis fiú mellett. - Amos! - hördült Mike. Térdre rogyott mentora mellett, és két ujjával a férfi nyaki verőerét kereste. - Nem lélegzik! Ne…! - a fiú gondolkodás nélkül illesztette jobb tenyerét bal kézfejére, majd a férfi mozdulatlan mellkasára szorította, és megnyomta szegycsontját a szíve felett. Pillantását a mozdulatlan alak arcára emelte, majd megismételte a mozdulatot újra. Újra, és újra. Amos azonban nem reagált. Mike, hátrafeszítette a férfi fejét, befogta orrát, és a szájába fújt, majd újra pumpálni kezdte a mellkasát. Sokszor elismételte a mozdulatsort, ám semmi eredményt nem kapott.
Amos sűrű, fekete haja elveszett a feje alatt növekvő vérfoltban.
Mike keze óhatatlanul is bele-bele ért a vöröslő tavacskába, így beszennyezte a férfi ingjét is, míg az életéért küzdött. Ezzel még rémesebb látvány nyújtott az egyre fehérebbnek látszódó, elgyötört test.
Madison összecsuklott a férfi mellett majd szabadon engedve minden fájdalmát és feszültségét, zokogni kezdett. Sírt, amiért gyengesége tehetetlenné tette, s emiatt elveszítette azt a férfit, aki célt és reményt adott neki. Úgy érezte, Amossal meghalt eddigi erőfeszítésük eredménye is. Arcát két tenyerébe rejtette, hogy látnia se kelljen a férfi élettelenül a semmibe meredő szemét.
Max ujjai mereven zárták közre a kerékkulcs szárát. Elfehéredve feszültek a hideg fémen, míg az elhűlő vér egyre lassabb ütemben csepegett végéről a földre. Megöltem. A gondolatra megremegett egész testében. Semmi más nem visszhangzott a fejében. Ez az egy szó ismételte magát, mintha önálló életre kelt volna, hogy a fiú ne bújhasson el előle.
Mike tovább erőltette az újraélesztés menetét. Pumpált és fújt. Pumpált és fújt. Kiüresedő elméjében nem maradt egy épkézláb gondolat sem. Csupán a nem túl távoli emlékkép, amint Amos megfenyegeti Madisont, majd Cole-t. Talán így kellett lennie.
Abban a pillanatban, a férfi teste összerándult. Mike rémülten hőkölt hátra, míg barátja hörgő lélegzetvétele betöltötte a garázsteret. Tüdeje örökre csapdába ejtette a kevéske, kínkeservvel szerzett levegőt, majd szívbe markoló csend állt be.
Nem! Nem történhet így! Mike könnyekben tört ki, és újra a férfi fölé hajolt, azonban Cole megállította:
- Hagyd! - a fiú úgy ordított, ahogy a torkán kifért. Közben térdre küzdötte magát, és erőtlenül lökött egyet a démonfiún. - Meg akart ölni minket! Ha ezek után őt akarod védeni..! - Mondatát nem fejezte be, de szükségtelen is lett volna. Mike, mégis hogyan védhette volna Amost, amikor az éppen végezni próbált mindegyik barátjával? Cole-nak ritkán adott igazat, de most nem bocsátkozhatott vitába. A tények magukért beszéltek, Max a testvéréért cselekedett, Cole mindűk életéért nem engedett több esélyt a démonnak. A fiú véres arcába nézett, amely már itt-ott kezdett feldagadni Amos ütései nyomán, majd így felelt:
- Nem fogom. - mondta, de nem volt biztos benne, hogy az érzésre is rá tudja venni magát. Mégiscsak a barátja volt. A megmentője. A mentora. - Meghalt.
- Meg akart ölni minket. - ismételte Cole, jóval csendesebben.
- Tudom. - sóhajtotta Mike. - Tudom. - Azt viszont nem tudta, mi mást mondhatna még.
- Mihez kezdjünk vele? - sírta Madison. - Nem hagyhatjuk itt!
A fiúk szótlanul meredtek maguk elé. Max nem mert a többiekre nézni és nem mert javaslatot tenni sem. Úgy érezte minden szava újabb gyilkosság.
Cole visszanyelte mondatát, mely megfogalmazódott benne. Legyen Amos tette bármilyen kegyetlen, nem érdemelte volna meg, hogy a folyóba vessék, hadd vigye a víz, amilyen messzire csak akarja.
- Menjetek haza. Majd én elintézem. - szólt végül Mike, színtelen hangon.
- Egyedül? De, Mike… - kezdte volna Madison, ám a fiú felmutatta vérrel szennyezett mutatóujját, és csendre intette.
- Nálunk találkozunk. - bólintott Cole. Felhúzta a könnyeitől vaknak látszó lányt Amos mellől, majd karon ragadta öccsét.
- Várj! - Max lehajolt a kristályért, ám amint az, ujját érintette, a fiú elrántotta kezét. - Ez éget. - suttogta halkan. Azonban nem hagyhatta Mike közelében, és nem adhatta Madisonnak sem. Újra kezébe vette. A kő, mintha parázsló szén volna, a fiú bőrébe mart. Max, kabátja zsebébe csúsztatta, pontosabban Amoséba. Beleborzongott a felismerésbe. Szája sarka remegni kezdett a rá törő hisztéria okán, amit aztán Cole előzött meg, amikor újra testvére hóna alá nyúlt, majd elvezette.
Mike némán figyelte távozó barátait, majd térdeit felhúzva és átölelve leült halott mentora mellé.
Mi történt vele? Miért most? Miért ő?
Tényleg megtörtént mindez? Vagy csupán egy rossz álom, melyből fel kellene eszmélnie? Mike szeretett volna ébredni, hasztalan. Saját karjába csípett. Nem is annyira a fájdalom, inkább a bőrén hagyott vörös folt tudatta vele, nem illúzió, amit lát. Felismerése ordítás formájában bontakozott ki, melynek visszhangja inkább volt csatakiáltás, mint a veszteség hangja. Erősebben munkált benne a bosszúvágy a gyásznál. ♦

A Davis ház, csupán hajnalig volt csendes.
Addig az ikrek és Madison álmatlanul feküdtek a nappali padlóján. Nem volt, ami csalogatta volna őket a kényelmes hálószobában, inkább árulásnak érezték volna, ha akár látszatát is adják a pihenésnek.
A lány meredten nézte a plafonon átfutó hajszálrepedéseket, saját szívére képzelve őket. Attól tartott, az életében oly fontos szerepet játszó szerve menten széthasad. Szégyellte, hogy nincs Mike mellett közös gyászukban, azonban képtelen lett volna még egy percet eltölteni a halott Amossal egy légtérben. A férfi elárulta mindűket, míg ők is ugyanezt tették vele a garázsban. Csakhogy saját árulásuk végkimenetele fordult rémálomba, nem Amos ámokfutása. Így megkérdőjelezhetővé vált, kiből lett a valódi gonosz.
Madison lopva Max-re pillantott. A fiú vállait zokogás rázta, gerince íve befelé görbült, ahogy az oldalán fekve, égett kézfeje köré görnyedt. Szipogása néha hallatszott csupán, néhány elfojtott sóhaj mellett. A gonosz nem így néz ki.
Madison Cole felé fordult. A tekintetük összetalálkozott. Meredten nézték egymás elnyúlt alakját, véreres, könnyáztatta szemét. A lány szóra nyitotta száját, mire a fiú elfordult tőle. Eddig a hasán összekulcsolt két kezét szétdobta teste mellé, szájával a "ne" szót formálta.
A szoba közepén álló dohányzóasztalon, ott hevert a kristály, mely csak fokozta gyötrődésüket. Most nem szólított senkit. Inkább taszított. Minden baj forrása.
Mike, fél öt környékén jelent meg a nappali ajtajában. Végignézett társain, majd a fürdőszobában zárkózott el tőlük. Ottlétét sáros lábnyomok igazolták, s a víz folytonos csobogása, amely nagyjából háromnegyed órán át piszkálta Madison tudatát.
A lány nem bírt tovább tétlen maradni. Lassan felkászálódott a kemény padlóról, majd a konyhába ment, hogy feltegyen főni egy erős kávét. Időbe telt, de a kotyogós kávéfőző hangja - amit többre tartottak bármelyik gépénél-, odacsalogatta az ikreket, és Mike-ot is.
Madison mindenkinek töltött, azután leültek a drágának tűnő, mégis agyonkarcolt asztal mellé, és némán kortyolták a méregszerű italt, amibe semmilyen ízesítés nem került.
- Elmegyek Winterhortba. - szólt hirtelen Mike.
- Tessék? - Cole döbbenten fordult a démonhoz.
- Amos nélkül nincs esélyünk fenntartani az eddigi célkitűzéseinket. Nem értünk a felejtés átkához, tehát nem győzhetünk békés úton, és tudjátok, hogy én másképp is elintézném, amit nem kéne. Mindemellett tartozunk neki annyival, hogy kiderítjük mi történt.
- Igaza van. - A lány az ikrekhez fordult. - Megmentette az életeteket. Nem jár neki ennyi cserébe?
- Eddig úgy ugráltunk, ahogy ő fütyült. Az nem elég hála? - Cole feszülten szólt a nappaliban rejtőző kő felé pillantva.
- Mindazzal, amit tettünk, rengeteg embernek és démonnak segítettünk, ahogy Amos is. Nem érte, hanem mindenkiért cselekedtünk. Most viszont, tűnjön bármilyen önző dolognak, de csakis arra vagyok kíváncsi, mi ez, és mit tett azzal a jólelkű emberrel, aki a barátunk volt. - mutatott rá Madison, a szemében egyértelműnek tűnő tényekre.
- Démon. - szólt közbe Cole újra. - Amos démon volt, akár csak ti. Titeket is bármikor megbabonázhat ez a vacak, és ugyanígy járhattok. Azt sem tudjuk, hol kezdjük! Soha nem láttam, és nem is hallottam hasonlóról.
- Számomra, ez csak még egy ok, hogy menjek. - lehelte Mike.
Cole, legrosszabb rémálmaiban merészkedett csak az említett helyre, de soha nem jutott át a külvárosi részeken. Rendre verejtékben úszva ébredt, egy-egy megálmodott halála után.
- Emberek is lakják. - Madison igyekezett megnyugtatni rémült barátjukat. - Még élnek.
- Ha léteznek válaszok, ott megtalálhatjuk. A legtöbb évezredeket is megélt démon ott lakik. Ha találnánk valakit, aki felismeri… - folytatta gondolatmenetét a démonfiú.
- Felismeri? Körbe akarod mutogatni a városban? Az első sikátorban elszedik tőled. - hüledezett Cole.
- Akkor mit javasolsz? - kérdezte Mike, egyre nagyobb teret engedve dühének.
- Megmondom, mit. - Cole talpra szökkent, a nappaliba vágtatva felkapta a vérrel szennyezett kerékkulcsot, amit csak nagy sokára tudtak kicsavarni Max kezéből az éjjel, majd a kristályért indult. Cipője orrával lerugdosta az asztalról, majd lesújtott a fegyverként is remekül helyt álló tárgyal.
Éles hang szökött az összegyűltek fülébe. Semmihez sem hasonlítható. Mintha a kőben élő kísértet sikoltott volna.
Cole elemelte a kulcsot, melynek egyik ága vörösen izzott, ahogy felhevült. Alatta a kristály azonban sértetlen maradt.
- Mi a..? - Cole dühösen hajította el fegyverét, mely fémes csörömpöléssel landolt, majd tovább siklott a kanapé alá. - Hogy lehetséges ez?
- Amos tévedett. A darab nem védelmet akar az erőért cserébe. - állapított meg Madison. - Megvédi ez saját magát. De akkor mit akarhat?
- Akarjuk mi tudni? - kérdezte feszülten az idősebb Davis.
- Ki jön velem? - kérdezte Mike, végigtekintve barátain.
- Én veled tartok. - Madison, feltartott kisujját Michael felé mutatta, aki összeakasztotta vele sajátját. - Derítsük ki, mi folyik itt!
- Én is jövök!
- Tessék? - Cole rémülten fürkészte öccse arcát. - Odamennél?
- Az a gyanúm ez jócskán túlmutat Amoson. Látod, mennyire átformálta a kristály. Viszont az emberektől akart megszabadulni, és ez gondot jelent. Főleg ha rossz kezekbe kerül. Ha arra nem is találunk választ, mi ez, arra mindenképpen megoldást kell keresnünk, miként pusztítsuk el. - Max-et hallgatva a két fiatal démon is bólogatni kezdett, Cole, pedig felsóhajtott.
- Mi ehhez semmik vagyunk, Max. Az előbb is majdnem meghaltunk! Nem a mi dolgunk az emberiség megmentése.
- Miért? Mi is emberek vagyunk. Meg kell védenünk saját magunkat. Senki nem fogja megtenni helyettünk.
- Szólunk valakinek, aki többet tehet nálunk. - Cole próbált logikus lépést találni.
- Mégis ki? Rendőrség? Katonaság? Mit kezdenének vele? - folytatta Max.
- Fogalmam sincs! Majd ők tudják. Miért? Mi mit kezdünk vele?
- Mi hajlandóak vagyunk összefogni démonokkal, nem úgy, mint ez a begyöpösödött ország! A gyűlöletük okozza a vesztüket. Mi nem engedhetjük meg ezt magunknak. Megértettél?
Madison lassan felállt az asztal mellől, és Cole mellé lépve, átölelte a fiút:
- Mindenki felelősséggel tartozik, aki tud róla, Cole. Vagy te szívesen mások kezébe helyeznéd a sorsodat?
A fiú mély lélegzetet vett, és lassan kifújta, míg újra meg újra végiggondolta az álmait, a lehetőségeit, és lángokban álló jövőjét. Talán Max-nek igaza van, de még ha nincs is, számba kellett vennie a lehetőséget, hogy a legfiatalabb Davist idővel összekötik a falkával. Akkor pedig nem védheti meg a családnév sem. Meghurcolják, amiért démonok mellé állt. Ettől pedig - bár Cole magának is röstellte bevallani -, csak egy valami menthette meg öccsét. Maga a démonok városa.
- Rendben. - lehelte. - Akkor irány Winterhort.