Lidércnyomás
1. fejezet

- Tovább! - kiáltott Daghart parancsnok. Amit ő mond, annak úgy kell lennie, tehát mind nekilendültünk. Az erdőt csak a telihold világította meg, melynek fénye a csupasz ágak közt beszűrődött. Egyenetlen talaja a sok előbukkanó gyökérrel, próbára tette mindünk egyensúlyérzékét. Nem álltam meg, amikor Siward elbotlott egy kőben, sem, amikor Daghart elcsúszott a nedves leveleken, melyet az ősz hagyott hátra. Fürgén kerülgettem a kidőlt fákat és szerte-szétgurult földlabdákat az ösvénytelen rengetegben. Halált megvető bátorsággal rohantunk előre, kezünkben vadászpuskával, ujjunkat a ravasz közelében szorítva a csövön. A körülöttünk sűrűsödő ködből sikoly hallatszott, de nem engedtem, hogy a lidérc elvonja figyelmemet. Túl közel voltam. Egyetlen lövés véget vethetett a rettegésnek, ami sokunk szívét mardosta, tehát utol kellett érnem Suttont.
- Nyugatnak tart! - ordított hátra Weston, s mint aki megtette dolgát, a következő lépésnél eltűnt egy árokban. Nyugatnak fordultunk, ahogy a medveszerű férfi mondta. Bevetettem minden erőtartalékomat, hogy legalább Aidant beérjem, és zihálva figyelmeztessem:
- Suttont ne merd lelőni! - Aidan aranybarna szeme rám villant, majd újra előre fordult, válaszra sem méltatva engem. Szerettem volna emlékeztetni, ha a társunknak baja esik, az ő nyakát is kitekerem, de már az előbbi mondat miatt is lassultam kissé, így nem csépeltem tovább feleslegesen a szót. A tüdőm sípolt a megerőltetéstől, az oldalamba mintha tőrt állítottak volna, úgy fájt. Kishíján elbotlottam, amikor megláttam a méterekkel előttünk szaladó lányt. A hideg ellenére, vékonyka hálóingjében indult neki az éjszakának. Nem vallott rá az efféle felelőtlenség, sem az engedetlenség. Számomra egyértelmű volt, hogy Sutton nem önmaga. A többiek viszont nem láttak mást, mint egy menekülő boszorkányt.
Aidan egy mohával benőtt földhalom mögött térdre vetette magát, majd felkarját a dombocska tetején megtámasztva előre szegezte puskáját. Mielőtt bármit reagálhattam volna, elsütötte a fegyvert. Botladozva sikoltottam a férfira, ő azonban újra figyelmen kívül hagyott. Amikor látta, hogy nem találta el amit - vagy akit - akart, felugrott, és tovább sietett Sutton után.
Nehezen vettem újra lendületet, de a lány egy gazella kecsességével szökellt az ágak közt a végzete felé, tehát nem volt időm pihenőre.
- Nem bírod, boszi? - vetette oda Soren, amikor elfutott mellettem. Fekete hajába kapott a szél, glóriaként keretezve fejét, miközben tovább haladt. A legkevésbé hozzá illett a mennybéli pillanat. A kísértés mindenáron próbálta kiszorítani a józanészt a fejemből, kérlelve, hogy gáncsoljam el valamilyen apró-cseprő, észrevehetetlen varázslattal. Ám ha éppen ő mentené meg Suttont, és én akadályozom meg benne? Lenyeltem a mérgem, és csak a futásra koncentráltam. Egyik láb, másik. Fel az emelkedőn, le a lejtőn, át a korhadó fatörzsön, és…
Újabb lövés dördült. Hihetetlennek tűnik, de a hangjából megmondom, hogy megint Aidan puskája lökött ki magából egy golyót. Aztán megismétlődött. Ezúttal Soren lőtt.
Forró könnyek mosták arcomról a port és elestem, a következő kiáltás pedig a földhöz szegezett.
- Warlock!
- Lőj!
- Fenébe! - sziszegtem, és a rémület ellenére talpra löktem magam. A sikoltó köd egyre sűrűsödött, s lassan elvette minden kiáltás jelentését. Kocogva indultam a fiúk után, botladozva. Ujjaim fehéredésig feszültek a puskamarkolaton, és kezdtek zsibbadni. A sivító hang immár csak saját szapora lélegzetvételeimet engedte hallanom. Ahogy haladtam előre, úgy nőtt a gombóc a torkomban. Előttem egyre több értelmezhetetlen kiáltás hangzott fel. A karomon égnek meredtek az apró szőrszálak, borsózott a hidegtől kékülő bőröm. Hátulról lökést éreztem, és rémületemben Trevor mellkasának nyomtam a puskacsövet. A férfi arcát, fiatalkora ellenére ősz haja, beleolvasztotta a ködbe. Kis híja volt, hogy meghúzzam a ravaszt.
- Megőrültél? - kiáltása, mintha víz alól szólt volna. Hunyorított a fülsiketítő visítás miatt, amit a ködben élő lidérc szüntelenül hallatott. - Nem tudod elűzni? - félre tolta a puskámat maga elől, mivel én nem tettem. Kérlelőn nézett rám, de jelenleg túl zaklatott voltam bárminemű mágia műveléséhez. Dacosan megráztam a fejem. - Kérlek! - próbálkozott. Arcára lassan kiült a rémület, amikor a köd mozogni kezdett. Mintha valaki, akit a tejfehér pára elrejtett előlünk, ott körözött volna körülöttünk. Éreztem, ahogy a hátam hoz ér. Odakaptam a puskát, de nem láttam senkit. Azután láttam a szemem sarkából Trevort megugrani. Olyan közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott. A hátunk egymásnak feszült, pillantásunk a láthatatlant kutatta.
- Ez nem jelent jót! - szólt a férfi, elcsukló hangon. Alig értettem a torz sikolyok közepette. Igyekeztem túlkiabálni a ködben rejtőző lidércet:
- Már nem tud bántani téged!
A következő pillanatban Trevor felüvöltött. Felé fordultam, de már az arcát sem láttam. Csupán nekem feszülő teste ívéből érezhettem, hogy előre görnyed. Tenyeremet a derekán átsimítva kerestem a mellkasát, s a szívét. Amint megleltem, tudtam, hogy baj van. Éreztem, ahogy az a gyámoltalan, szüntelenül dolgozó kis szerv úgy kalapál, hogy majd áttör a bordák börtönén. Az ilyesfajta ritmikátlan jajveszékelést csak a félelembe vegyülő fájdalom képes okozni. Rám nem tudott ilyen hatással lenni egy lidérc, mert erősebb voltam nála. A többiek érdekében pedig, ezt bizonyítanom is kellett. Sóhajtottam, s a számból áradó párafelhő a lidérc ködébe keveredett. Igyekeztem kitisztítani az elmém. Nem gondolni másra, csak az elérni kívánt célra. A csendre. Ledobtam a puskát a földre, majd két kezemet kitártam, ujjaimat szétfeszítettem. A nedves fátyol puhán vonta magába felkínált karomat, s akár a nőként ábrázolt, ám egyébként soha nem látott rémlény, én is torkom szakadtából sikoltani kezdtem. A hangunk keveredett, túlvilágian csengve, s egyszeriben a lidérc felhagyott kiáltásával. Mintha emberi alakot láttam volna a fák közé bukni, s a ködöt függönyként rántotta magával. A fehérség úgy szökött tova, mintha ott se lett volna.
Trevor a földre rogyott. A beálló csendben csak az ő zihálását hallottam. Bal karját két combja közé szorítva térdelt a földön, a kitisztuló erdőt figyelve.
- Ügyes! - nyögte, majd nagyot nyelt. Sietve megkerültem őt, és elé guggolva, szó nélkül előhúztam a kezét új rejtekéből. - Megharapott! - állapította meg a fiatal férfi, a nagyon is emberi foglenyomat alapján, mely a csuklóján vöröslött, mintha vámpír akart volna lakmározni a véréből.
- Ilyet még nem láttam, de biztosan rendbejön - bíztattam. Felálltam mellőle, és a vállára ütöttem félig-meddig bátorítás, másrészt sürgetésképp. A nagy ködben való forgolódás miatt azonban, fogalmam sem volt merre mentek a többiek. Egyetlen figyelmeztető hang sem jutott el hozzánk. Lehunytam a szeme, és igyekeztem kihallani, mit próbál elrejteni előlem a csend. A közelben apró állat neszezett, távolabb bagoly huhogott teljes nyugalomban. Az erdő élte életét, mintha nem járt volna itt idegen, már hosszú ideje. Az idegeim pattanásig feszültek. A bensőmben ébredő nyomás szilva méretűre zsugorította gyomromat, amitől úgy éreztem, a nemrégiben elfogyasztott vacsora már nem fér el benne és visszakívánkozik. Lehajoltam a puskámért, bár nem éreztem magam többnek vele.
Egyszeriben fájdalmas ordítás hangzott fel nem messze, majd visszhangozva a fák közt tovább haladt a hegyek felé. Siward hangja volt, amit újabb csend követett.
- Gyerünk! - suttogtam. Aidan, vagy Soren hangjára volt szükségem.
- Siward mögöttünk volt. - jegyezte meg Trevor, de nem lehetett biztos benne, hogy a ködben nem kerültek el minket a többiek, míg őt a lidérc kóstolgatta. S akkor eldördült a puska, amire vártam. Újra, meg újra elsütötte a két férfi, akire vártam.
- Gyerünk! - kiáltottam koraősz társamra, és nekilendültem.
- Vigyázz! - a kiáltás megint csak a hátunk mögül érkezett. Kaffogás, morgás, csattogó fogak hangja követte.
- Pokolkutyák! Menj! - Trevor visszafordult, hogy lemaradt társaink segítségére siessen.
- Várj! - kiáltottam utána, ám ő ügyet sem vetett rám. Dühösen fújtam ki a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg a tüdőmet, és Sutton után iramodtam. A puskaropogás kezdett sűrűsödni előttem, és mögöttem is. Csak remélhettem, hogy Aidan és Soren is pokolkutyákra lő, és nem a fegyvertelen, menekülő lányra. Ám amikor a közelükbe értem, nem láttam egyetlen halálhozó dögöt sem. Ehelyett két társam egy árokból célzott előre, ahol Sutton a földön feküdt, tőle nem messze pedig ott volt ő. A szívem körül hidegség áradt szét. A warlock fekete, csuklyás köpenyt viselt. Ruhája a földig ért, s mintha füstben végződött volna, sötéten hullámzott körülötte a levegő. A látvány éreztette velem, mindegy mennyire emberalakú, ő a pokol szülötte. A felé suhanó golyók eltűntek a füstben, mielőtt célt érhettek volna.
Aidan újra töltötte fegyverét, pillantása a puska és a warlock közt cikázott. Soren meredten térdelt mellette, mintha arra várna, hogy egyszerre lőjenek a rémre. Addig az, nyugodtan hajolhatott a törékeny Sutton fölé.
- Ne! - kiáltottam rá kétségbeesetten, közben két tenyeremet a férfialak felé löktem. Szélvihar kerekedett, mely a warlocnak csapódott, ám ő megvetette a lábát, és nem engedte magát távolabb taszítani Suttontól. Legyintett, könnyű szerrel eloszlatva kétségbeesett támadásomat. Azután, egy hirtelen mozdulattal megérintette a lány szívét, majd magához intette két kezével a benne vibráló mágiát. Robbanásszerűen tört elő a kék tűz, mely egyszerre emésztette Sutton és a warlock testét is. A sötétbe burkolózott alak hátra szegte fejét, hosszan kinyújtózott, karjait kitárta, hogy a lángok szabadon ütközzenek, s egyék magukat széles mellkasába. Azután összerándult, a fekete füst pedig bekebelezte őt. Ahogy szertefoszlott, a warlock eltűnt.
- Ne! - nyögtem ismét. Rákényszerítettem merev lábaimat, hogy a lányig vigyenek. Ott lerogytam Sutton mellé. Tenyeremet a szívére fektettem, ám az mozdulatlan maradt érintésem, a hideg bőr, és a merevvé vált izmok alatt. Golyó ütötte seb nem látszott rajta, a nyakán feketéllettek fojtás nyomai.
- Sajnálom. - lehelte Aidan, mellém térdelve. - Nem értem utol.
Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Elbuktunk. A warlock megszerezte egy boszorkány hatalmát. Idő kérdése volt csupán, hogy újabb áldozat után ácsingózzon. Ezt mutatta az eddig eltűnt nyolc mágus esete, akik, gyanítom hasonló sorsra juthattak. Lassan nem marad belőlünk egy sem a városban. Kiszámolózzunk melyikünk következzen? Lehet Aidan nem félt eléggé, de én még nem terveztem meghalni, főleg nem a hatalmamat átadva a gonosznak. Jobban kellett volna küzdenie, s talán nem csak a puskára támaszkodnia a pokol eme ivadéka ellen. Némán felálltam mellőle.
- Mit számít a sajnálat? - sziszegtem végül. Ezúttal Aidan hallgatott. A csend mégsem állandósulhatott.
- Jönnek! - szólt ránk Soren. Kiugorva az árokból, közénk szökkent.
A többieket figyeltem. Tudhatnák, hogy felesleges az ellenállás. Aki látja a pokolkutyákat, azért a halál jött el a személyükben. Az, hogy itt keringtek, nem jelenthetett mást, mint életünk rövid történetének a végét.
A pokolkutyák kiváltak a sötétből, és a fák közt lassan bekerítettek minket. Picit olyanok voltak, mint egy mezei kutya, amit porkami szállt meg. Rövid, fekete szőrük engedett látni minden egyes izmot rajtuk, a szemük vörösen izzott. Éles fogaik kuszán meredtek a szájukból, azokról sűrű nyál csöpögött az avarra. Lépteik nyomán füst kavarodott a levegőbe. Vicsorítottak, amikor a két férfi fegyvert fogott egy-egy rémre, majd a puskacsövet kapkodva céloztak mindig másikra, hogy visszatartsák őket. Azok hörögve tipródtak a helyükön, ám amint meglátták Suttont, elhalt a morajlás. Egyikük felszegte fejét, és vonyítani kezdett - akár a farkas-, a többi pedig követte példáját. Hátra pillantva még éppen láttam, amint a lány teste hamuvá válik, és a hirtelen támadó szélbe veszik. Vele egyidőben a pokolkutyák is eltűntek egy szempillantás alatt.
- Mi az ördög volt ez? - méltatlankodott Soren.
- A warlock erőt gyűjt. - felelt Aidan.
- Ez nem jelent semmi jót. - tettem hozzá.