Boszorkányság
2. fejezet

Visszatértünk a táborba. A tűz, időközben kialudt a három sátor ölelésében. A gyomromat szorító görcs nem akart múlni, ahogy végignéztem a földre sebtében elhajított kenyérdarabokon, vizes flaskán és töltényeken.
Siward egy farönkön ült a még izzó parazsat figyelve, míg a parancsnok bekötötte a jobb alsó lábszárán esett sebet.
- Megharapták? - kérdeztem feszülten. Daghart összeszűkített szemmel pillantott felém, majd folytatta a géz tekergetését.
- Csupán rossz helyre lépett - felelt Weston.
- Ördöglyukba? - hüledeztem. Reméltem, hogy erre is nemleges választ kapok, de senki nem felelt. Az említett lyukat nehéz észrevenni. Többnyire benővi egy csak oda jellemző futónövény - népiesen mondva fátyollevél -, amit ha az ember nem ismer, úgy a figyelmeztetést sem érti. A boszorkánykörökben elterjedt szóbeszéd szerint egyenes út a pokol tornácára.
- Nem volt nagy - mosolygott rám Siward bíztatón. - A vádlim el is akadt.
- Ha alvilági ejtette a sebet, még így is elveszítheted a lábad - vetette oda Aidan. - Ha nem vágjuk le, úgy lehet, az életedet is.
- Jobban teszed, ha némi tiszteletet vegyítesz a hangodba, boszorkányherceg! - sziszegte Daghart. Felegyenesedett Siward mellől, hogy farkasszemet nézzen a szólítottal. Aidan pár pillanatig állta csupán a parancsnok pillantását, azután elfordult tőle. Némán lépett ki a tábor gyűrűjéből és az erdőt kezdte kémlelni.
- Nincs szükség gúnyolódásra - morogtam, a férfi után pillantva. - Igaza van. Az ördöglyuk a pokolba nyílik. Minden mérgező, ami ott él.
- Nem hazugnak neveztem. Térítsed észhez, vagy legközelebb a puskám tanítja móresre!
- Daghart! - szisszent Siward, a parancsnok azonban rá is szúrós pillantást vetett.
- Beszélek vele - sóhajtottam, és magukra hagytam őket.
Aidan, tarkója fölött a hajába markolva méregette a sötét rengeteget. Szőke tincsei épp annyira voltak hosszúak, hogy már látszott a göndörségük, ami azt a hatást keltette, mintha a férfi folyton kócos lenne. Fekete ingje lazán lógott a combjáig, bőrkabátja szétnyitva feküdt a vállán, erősítve az igénytelenség látszatát.
- Aidan! - kiáltottam felé.
- Hagyj békén! - felelt, rám se nézve. Én megálltam mellette, és pillantását követve kerestem, mit figyel a távolban.
- Mi van veled, mondd! - sóhajtottam.
- Kértelek, hogy hagyj!
- Ha én nem, hát jött volna Daghart, hogy beszéljen veled.
- Úgy mímeld a csevegést, és maradj néma.
- Figyelned kellene a hangnemre, ha a herceghez szólsz - folytattam akarata ellenére. - Mindegy mi okból van itt, akkor is a király utódja. Meglehet, urad lesz nem is oly sokára. Szeretnéd, ha kivégzésed lenne az első parancsa?
- Azt nem éri meg. - lehelte Aidan.
- Tatum bájitala majd segít neki.
- Tatum vízzel válthatná fel az elixírt!
- Az árulás lenne - feleltem higgadtan.
- Mert ez nem az. Ugye? - Aranybarna szeme rám villant. Csalódottan fújtam ki a levegőt.
- Az egy másik élet volt - feleltem.
- Hogyne - nyugtázta. - Ennyiben kell hagyni, csak mert…
- Kérlek! - belé fojtottam a szót. - Ne tedd még nehezebbé! Sutton meghalt. Téged nem veszíthetlek el! Sem Tatumot!
- Erősebb vagy náluk, Harlow Bell - suttogta, egészen közel hajolva hozzám. Száját hosszú, fekete hajamba rejtette, hogy még leolvasni se tudják róla, mit mond nekem. - Abban a másik életben, már a feleségem lennél, a gyermekünkéhez hasonló hatalommal pedig még senki nem találkozott volna.
- Hiú ábránd - Libabőrös lettem. Elkínzott sóhaja a nyakamat csiklandozta. Jelenünkben két boszorkány szerelme a legnagyobb tabu volt. Épp ezért soha nem gondoltam Aidanre romantikus apropóból. Elhúzódtam tőle, mielőtt a táborban bárki félreérthette volna közelségét. - Most nem a te családod van hatalmon. Nem vagy más, mint egy… - kerestem a megfelelő szót, de nem találtam rá. Bölcsebbnek láttam nem folytatni.
- Hamar elfelejtetted, anyád kiért áldozta fel az életét.
- Tévedsz. Emellett arra is jól emlékszem, miként mérgezte meg apámat - vetettem a szemére. - Viszont, ha továbbra is ellenállunk, mindent elveszíthetünk. Szóval tedd azt te is, amit mi mind, a túlélésért.
- Nem fogok megalázkodni egyetlen ember előtt sem. - prüszkölte.
- Nem biztos, hogy Siward ember. - mutattam rá. - Hisz Wegnor éppen azért küldte ide. - Csak a megítélése érdekében teszi próbára a fiát. Ez is mutatja, milyen gyenge király. De, ha nem lenne biztos benne, hogy Siward ember, nem bízta volna Daghartra a védelmét.
- Akkor, amint ez bizonyságot nyer, Siward megy is haza, neked pedig nem kell többet visszafognod magad. De addig, gondolkozz, mielőtt megszólalsz!
- Miért véded őket?
- Nem vagyunk különbek - vontam vállat. - Csak mások - átpillantva a vállam fölött, a tanácstalanul lődörgő srácok felé biccentettem. - Ha kicsit odafigyelnél, amikor magukról beszélnek, tudnád, hogy Trevor haja akkor lett ősz, amikor túlélte egy lidérc csókját. Weston, méretét apjától örökölte, aki félóriás volt, Soren pedig akkor kényszerült bal kezezni, amikor jobbját szétzúzta egy prepulbar, közben pedig tele nyomta méreggel.
- Akkor most elárulom neked, hogy ezzel mind tisztában vagyok. Ahogy azzal is, hogy náluk jobban senki nem tart tőlünk. Ez a csapat csupa olyanból áll, akiket a király megvet, de nem mocskolhatja be a kezét a kivégzésünkkel. Szóval megvárja, míg mi esünk egymás torkának.
- Nevetséges elképzelés.
- Siwardot is a halálba kívánja. Egy boszorkány szülte, ne feledd!
- Hallod magad?
- Ébredj, Harlow! Nem azért vagy itt, mert csak te vagy képes megfékezni a porkamit! A lényeg, hogy az öljön meg téged!
- Harlow! - Trevor hangja élesen vágott a beálló, feszült csendbe, Aidan pedig távolabb lépett tőlem, mintha a másik férfi karddal sújtott volna közénk. - Minden rendben?
- Igazi gyilkos - vetettem oda Aidannek, és magára hagyva, visszasétáltam az újraélesztett tűz mellé. - Semmi nincs rendben. Sutton halott.
- Biztosan warlock műve? - kérdezte Siward, a másik szőke herceg. Azt mondják, uralkodónak csak arany lehet a hajkoronája, ez önmagában egy felségjelzés. Ezért hívta Daghart, boszorkányhercegnek Aidant, noha apja inkább választott vezető volt a mágusok közt, nem hatalomba született király.
- Igen - felsóhajtottam. - Nehéz lenne bármivel összekeverni.
- Na, és ha egy emberbe költözött a porkamink? - kérdezett közbe Soren, egyenesen rám nézve. A szeme sötét volt, mint amilyennek a lelkét próbálta velünk láttatni. - Elvégre füstölt, mint aki ég.
- Láttál már porkamit? - nevetett fel Weston, öblös mély hangján, mely tökéletes összhangban volt medveszerű méretével. Barna haja, és szőrmés kabátja csak erősítette hasonlóságát a hatalmas állattal. Az átlagembernél három fejjel magasabb férfi színtiszta izom volt. Edgar Wegnor király helyében biztosan a testőrségben akartam volna őt tudni, ám ismerve rendkívüli méretének okát, nem volt esélye elkerülni Daghart kutyáit.
- Emberben még nem, de - védekezett Soren.
- Egy embernek van annyi esze, hogy kerülje az ördöglyukakat - folytatta Weston, mire Daghart megköszörülte torkát.
- Az állat is ösztönből kerüli azokat. De a fátyollevél elég jól takarja. - A parancsnok, megvakarta őszülő barkóját, mely éjfekete, hátra copfolt hajába csatlakozott. Az állát friss borosta tette szúróssá. Neki pontosan ilyen volt a jelleme is. Megvetette a mágiát. Számára büntetés volt olyanokat vezetni, akiket valamilyen módon megérintett már a varázslat. A király legnagyobb bizalmasaként azonban kénytelen volt vigyázni az uralkodó fiára, míg ki nem derül, örökölte-e Mayra Mento fekete vérét. Ez persze nem olyan egyszerű, hogy megvágja az ujját, és látható a különbség. Csupán arra utalnak a kifejezéssel, hogy minden nemű varázs az ördögtől származó erő, mely beszennyezi az embert, így a vérét is. Régen úgy hitték, a fekete haj is ennek a jele, de mára rájöttek, hogy nem vagyunk ennyire megkülönböztethetők.
- A porkami szállta ember szeme vörös. A torka izzik, akár a sárkányé, mielőtt tüzet köpne. A fülén át kiáramló füst a haját alkotja, nem a ruháját. Inkább ösztönlény, mint gondolkozó ember, aki hatalomra éhes - szólt közbe Aidan. - Ez warlock.
- Boszorkánymester - mutatott rá Daghart. - Mint ti.
- Fekete mágiahasználó - tettem hozzá gyorsan. - Meg kell találnunk, mihamarabb!
- A mi dolgunk a porkami. - rázta a fejét Daghart.
- Ez fontosabbnak tűnik - jegyezte meg Siward, a férfi pedig bólintott.
- Ezért küldött utána a király, megbízhatóbb embereket.
- Remélem, tényleg embereket küldött - szűrte a fogai közt Aidan. - Másként csak erősebbé teszik.
- A király tudott a warlockról? - Tatum kilépett a sátorból. Egyik kezében egy üvegcsét tartott, a másikban néhány apró virágot, amit a főzetébe hintett.
- Minden fekete mágiahasználót számon tartunk - felelt kurtán Daghart.
- Persze, hisz irtják őket, bizonyíték híján is - sziszegte Aidan.
- Ülj le, herceg! - A parancsnok Weston felé mutatott, majd tett egy furcsa kézmozdulatot, mintha magához hívná őt. A medve minden bizonnyal értette ennek a jelentését, mert amint Aidan helyet foglalt mellette, ő átfogta a nyakát vakos karjával, és a mellkasára szorította a fejét. - Meg se moccanj! - folytatta Daghart. - Vagy eltöri a nyakad!
- Szükségtelenül kegyetlen ma - szólt halkan Trevor. A pillantásunk találkozott, de aztán lesütötte barna szemét.
- Te csak hallgass! - rivallt rá a férfi, majd felsóhajtott. Két ujja közé fogva megdörzsölte orrnyergét, azután magához intette Tatumot, és a kezét nyújtotta. A lány átlibbent a tűz mellett, és a parancsnok tenyerébe eresztette üvegcséjét. Daghart beleszagolt a főzetbe, majd átnyújtotta Siwardnak.
- Fenékig! - mondta a lány színtelen hangon, azután sarkon fordult, és mellém húzódott. Rövid barna haja az arcába omlott, ahogy feslett cipője orrát méregette, míg a törvényes herceg is beleszagolt a bájitalba. Elfintorodott, mire Aidan arcán sötétség suhant át. Siward mély levegőt vett, és úgy döntötte le az elixírt, akár egy rossz röviditalt szokás. Felnyögött, és a lábához kapott. - Pomprá - suttogta a lány szégyenkezve. Ezúttal én is felszisszentem.
- Alantas növény - mondtam halkan, elfordulva a tábortól.
- Sajna itt nem állt rendelkezésemre semmi szelídebb.
- Bele is halhat - hívtam fel a lány figyelmét.
- Már így is halott - vont vállat Tatum.
- Figyelmeztethetted volna.
- Ha félni kezd, biztosan vége - Tatum rám emelte hatalmas, őzike szemét. Közben ő is az erdő felé fordult, és előre biccentett. - Az ördöglyuk egy fa tövében van, nem messze.
- Mi volt a főzetben? - rántott vissza a tábori zúgolódásba Daghart hangja. Siward fájdalmasan szűkölt, sérült lába fölé görnyedve, melyet remegés rázott.
- Reggelre rendbe jön - kerülte ki a feleletet Tatum.
- Sajnos, fájdalmas dolog megszabadulni a méregtől - jegyeztem meg, mielőtt Daghart a választ kezdi követelni. Sorenre néztem, a parancsnok pedig követte a pillantásom. Soren ökölbe szorította jobbját. A támadás négy éve történt, az ujjai azonban most is gyengén fordultak egymás mellé, alig érintve tenyerét. Pár szál virágot talán meg tudott volna tartani, de annál nehezebbet nem. A puskát is csak azért használhatta, mert Tatum megbűvölte neki, hogy súlytalan legyen.
- A halált kívántam, míg a szer dolgozott bennem - suttogta. Bólintottam, ő pedig nem mondott többet.
- Pihenjetek! Majd őrködök - ajánlottam.
Daghart szűk szemekkel mért végig, majd intett Trevor felé.
- Párban - közölte, hogy az övé lehessen az utolsó szó. - A herceg a te felelősséged! - mutatott Westonra, aki a nélkül állt talpra, hogy Aidant elengedte volna.
- Szép álmokat! - intettem feléjük mosolyogva. Nem kívántam ugyan, hogy Aidant egy medve nyomja agyon a közös sátorban, de abban egyet értettem a parancsnokkal, hogy a viselkedése kell, hogy vonjon némi szigort maga után. - Jól vagy? - fordultam Trevorhoz, nem törődve tovább a többiek mozgolódásával.
- Már igen - fellélegzett. Leült a tűz mellé, és a lángok elé tartotta tenyerét, hogy liluló bőre átvegyen valamennyit a hőből, amit árasztottak. Mostanra Tatum ellátta a kezét. A szürke színű anyag alól, amit Trevor csuklója köré tekert, zöld levél látszott.
- Jól tűrted a lidérc közelségét - dicsértem, míg helyet foglaltam vele szemben.
- Ja - keserűen felnevetett. - Persze.
Csak mosolyogtam, míg utánozva a férfi mozdulatait, én is melengettem magam.
Trevor egy vastag fadarabot dobott a tűzbe, hogy életben tartsa.
- Siward rendbe jön? - kérdezte azután.
- Persze! - vágtam rá. - Tatumnál jobban senki nem ismeri a gyógyfűveket.
- Ez önmagában elég? - mosolyodott el kényszeredetten. - Nekem inkább úgy hangzik, mint egy utolsó kapaszkodó. Ha Tatum nem képes megmenteni, akkor senki.
- Élni fog. De itt, nyilván nem találni meg azokat a növényeket, amik királyhoz méltó gyógyulással kecsegtetnek.
- A fuytar egyébként is nagyon ritka - bólintott. - Mivel helyettesítette?
Vállat vontam, mert jobb, ha senki nem tudja az igazat. A pomprá éppen annyira volt veszélyes, mint amennyire a fuytar gyengéd. Míg utóbbi - a szóbeszéd szerint - olyan, mintha langyos vízbe merítkezne az ember, mely lemos róla minden rosszat, addig előbbi, akárha égetne belülről, s ha a méreg túlságosan elterjedt már a testben, sajnos okoz annyi szervi kárt a megsemmisítése, hogy abba belehal a beteg. A pomprá a legszegényebb réteg "gyógyszere", míg a fuytar, csak a nemesek számára elérhető és piszkosul drága. A legtöbben a mertirinnel vagy a pregrennel találkozunk, melyek a kettő közt vannak valahol. Fájdalmasak ugyan, de korántsem annyira, hogy az ember úgy érezze, elevenen elég. Bizonyos általánosabb gyógyfűvekkel keverve egész elviselhető. Csupán a megfelelő kotyvasztót kell felkeresni hozzá. Sóhajtottam, hogy elűzzem a gondolatot a növények furcsa gyógyító erejéről. Helyette átirányítottam minden figyelmem a velem szemben ülőre. Itt volt velem Trevor Meron. Ez a srác túlélte egy lidérc csókját! Felnéztem rá, mindegy mennyire félt ezután minden varázslénytől. Előtte SOHA nem szereztünk tudomást olyanról, aki életben maradt volna, miután egy lidérc megszállta a testét, felhasználta azt saját kénye-kedve szerint, megvalósítva minden alantas célját, majd kivált belőle. Ő elmondhatta volna, milyen érzés fuytar teát inni, és meggyógyulni általa. Ám akkor olyan gyenge volt, hogy heves vita előzte meg a döntést is, rááldoznak-e egyáltalán egyet a Pokolcsúcson szedett aranyszínű virágokból.
A Meron család a királyi udvarban élt. Az idősebb Trevor, Egon Wegnor király fő kóstolója volt. Mindenki azt hitte, hamar a föld alá kerül, főleg, miután Wegnor hajtóvadászatot indított a boszorkányok ellen. Tudvalevő, hogy a legjobb méregkeverők közülünk kerülnek ki, így nem lett volna meglepő a bosszú, ám Meronnak mégsem akadt más gondja, mint hogy egyre dagadt a hasa a remek fogásoktól. Helyette a legfiatalabb Trevor került a kaszás árnyékába. Egy időben pletykálták az udvarban, hogy legidősebb bátyja adta el őt egy kívánságért cserébe. Én nem hiszek benne, hogy a lidérc teljesíti bárki kérését, de tény, hogy Otto Meron társaságában látták öccsét utoljára élete teljében.
Azon kaptam magam, hogy szüntelenül bámulom őt, és ezt Trevor is észrevette. Zavartan fordította arcát az ég felé, hogy így takarja előlem hófehér tincseit. Sötét szemöldöke elárulta eredeti hajszínét, de azt már nem kaphatja vissza.
- Mire gondolsz most? - kérdezte halkan.
- Hogy te leszel a férjem - mosolyogtam.
- Ezért bámultál ennyire? - felnevetett, közben a szájára kapta kezét, hogy tompítson a hangján.
- Persze! Felmértem az árut - rákacsintottam.
- Nem hittem, hogy megfelelhetek egy boszorkának.
- És egy boszorka elegendő egy legendának? - vontam meg a vállam.
- Legenda?
- Sajna az vagy! Így sok lányt kell majd elhajtanom mellőled.
- Mi kellene rajtam a nőknek? - fintorgott csalódottan.
- Ne légy csacsi! - ellöktem magam a farönkről, és úgy kerültem meg a tüzet, mint egy vadászó kígyó. Lassan, és kecsesen közelítettem a férfihoz, akit már nem is érdekeltek a szemkápráztató csillagok. Csak engem nézett, mást nem is látott. Éghetett volna az egész erdő, őt már nem eresztette smaragdzöld szemem. Nagyot nyelt, mint aki veszélyben érzi magát, én pedig a térdére támaszkodva az arcához hajoltam. Néztem, ahogy nyelvét épphogy kidugva megnedvesíti kiszáradt ajkát, a játék kedvéért pedig én is így tettem. A hajam a nyakára omlott, ő pedig megborzongott. Ekkor csókoltam meg Trevor Meront, és titkon irigy voltam a lidércre, mert ő láthatta a férfi minden titkos gondolatát. Élveztem, hogy tart tőlem, mégis ilyen közel enged. Picit furdalt is a lelkiismeret, amiért így kihasználtam őt, de be kellett zárnom az ördöglyukat. Amint elengedtem, Trevor tehetetlenül zuhant álomba, és hanyatt dőlt a rönkről a földre. Újabb fadarabot dobtam a tűzre, hogy ki ne aludjon, azután futva az erdőbe mentem, amerre Tatum mutatott.
Pontosan tudtam mit keressek. A fátyollevél majdnem áttetsző, alig láthatóan fehér, zöldes árnyalatú növény volt, nagy, ovális levelekkel. Ha az ember nem kereste, szinte átsiklott rajta a pillantása. Tökéletesen elfedte az ördöglyukat.
Egy lombtalan fa tövében találtam rá a keresett növényre. A száraz levelek hiánya szerint, régóta volt halott az erdő ezen lakója, s nem csupán az ősz altatta el, ahogyan a társait. Valóban nem volt nagy a lyuk, csupán három levél takarta, hosszú száron csüngve. Megragadtam, és kitéptem a fátyollevelet, majd magam mögé hajítva azt, az ördöglyuk fölé hajoltam. Amint megszabadítottam élősködőjétől, a parányi szakadék sűrű fekete füstöt eresztett magából, s szikrát vetett a levegőbe.
- Porkami! - szólalt meg mögöttem Soren. - Mit művelsz itt, boszorkány?
- A porkami füstje vörös villámokat szór - feleltem higgadtan. - Ez csupán a pokol tüzéből felszálló, ártalmatlan füst. Bezárom, mielőtt te is belelépsz.
- Hogy tudnád bezárni? - kérdezte feszülten. - Menj a közeléből!
A férfira pillantottam, aki felém fordította a puskáját.
- Menj vissza a táborba, Soren! - nem mozdultam a lyuk mellől.
- Ez fekete mágia!
- Azt sem tudod mi az! - nevettem fel.
- Nyilván a pokolhoz van köze. Mi máshoz?
- Egyáltalán nem kell ahhoz ördöglyuk, hogy valaki feketemágiát tudjon űzni. Most pedig takarodj innen!
- Vagy mi lesz? - akadékoskodott tovább. Felsóhajtottam és megvontam a vállam.
- Tudod mit? Nem érdekel, mi lesz - feleltem, és visszafordulva a lyukhoz, a füstbe tartottam jobb kézfejemet. Ujjaimat begörbítve kényszerítettem a hasadékot, hogy szűküljön. Az apró kavicsok és földdarabok belegurultak, egyre jobban visszaépítve az emberi talajt. Az erdő remegni kezdett. A közelben recsegve-ropogva dőlt el egy öreg fa, az utolsó megsárgult levelek is elengedték ágaikat, miközben a sziklák kettéhasadtak körülöttünk. Soren elveszítve az egyensúlyát, a földre esett. Jobb keze gyengén fordult alája, így elhasalt, közben balját a feje fölé emelte, hogy megvédje magát, amikor az ördöglyuk földet kezdett prüszkölni. Az akaratom erősebb egy efféle portálnál, így bárhogy próbálta tágítani valaki odaát, én visszaparancsoltam a kiokádott földet a hasadékba, a rengésben meglazult réteggel együtt. A hidegben megkeményedett darabok úgy mozogtak a lyukban, mintha forrt volna alattuk valami. A rengés erősödött, majd egy utolsó próbálkozással minden, amit a hasadékba kényszerítettem kilövellt. Gejzírként emelkedett a halott fa koronájáig, tekeredve-csavarodva az átjáró fölött. Kinyújtóztam utána, kezemet a barna, szemcsés tornádóhoz érintve, majd a lyuk felé rántottam, míg minden szem por vissza nem szökött bele. Azután rátenyereltem, s tartottam, míg a forrongó föld mocorgott érintésem alatt. Az erdő lassan elcsendesedett, talaja megnyugodott, s síri csend uralkodott el rajta. Az ördöglyuk bezárult, és magába nyelte az egész őrületet, mellyel védekezni próbált ellenem.
- Parancsolj! - vetettem oda Sorennek, aki csak szavam hallatán mert felnézni tenyere alól. Kinyitotta száját, ám hang nem hagyta el a torkát. Döbbenten ült fel, és csak pihegett, míg én helyet foglaltam vele szemben. - Bezártam. De ez legyen a mi titkunk!
- Miért? - csak ennyit bírt kinyögni. Közben a fa tövére pillantott, keresve a lyukat, mintha nem hinne nekem.
- Nézz rám Soren, és esküdj! - emeltem fel a hangom. Ő - ha akarta, ha nem -, a szemembe nézett, én pedig foglyul ejtettem a pillantását. Pislogni is képtelen volt, míg közelebb hajoltam hozzá, hogy rajtam kívül ne legyen semmi a látómezöjében. - Tartsd meg a titkom Soren Wegnor, másként magába ránt majd a pokol! Légy néma, ha kérdőn szól Daghart, s adóssá teszed a boszorkányt. - suttogtam. Néztem, amint a férfi pupillája kitágul, elrejtve sötét íriszét, majd három gyors pislogással visszanyeri eredeti méretét.
- Mit műveltél? - kérdezte a szemét dörzsölve.
- Semmit. Csupán verseltem neked. Most pedig, irány a tábor! Pihenned kell.