1. A nevem Adam Sanders. Világéletemben Atlantában éltem a szüleimmel. Unalmas, de jól fizető irodai munkát végeztem. A napjaim szürkék voltak, monotonok. Azt hittem, életem legjobb két hete következik, amikor megnyertem egy páros hajóutazás jegyeit a "Most fülelj" rádiócsatorna betelefonáló játékában. Igaz, nő még nem volt az életemben, akit magammal vihettem volna, de a legjobb barátom, John készséggel átvette a gazdátlan jegyet.
Az első hét úgy telt, ahogy vártam. A tengerjáró, az általam valaha látott legnagyobb gép volt. Közel négyezer turista utazott velünk. Miamiból indultunk, és minden nap máshol kötöttünk ki, a napot a legfelkapottabb helyeken töltve. Este tovább indult a hajó, mi pedig a bárban koktéloztunk, bámultuk a végtelen csillagokat, és vadásztuk a hozzánk hasonlóan szingliként utazó csajokat. Aludni csak akkor látogattuk meg, egyébként számomra szűkös kabinunkat, amikor már alig láttunk a fáradtságtól. Ki akartuk használni az utazás minden egyes percét.
Akkor este, amikor az életem gyökeresen megváltozott, egyedül indultam el, hogy lepihenjek. John, már a második éjszakáját töltötte egy lány vendégeként, két emelettel feljebb. Nem zavart a pillanatnyi magány. Magamhoz vettem Johnsy párnáját, és átölelve azt, elnyúltam az ágyamon. Arra gondoltam, talán túl válogatós vagyok nők terén. Lehet, ha én is beérném futó kalandokkal, egy utazásnyi ismeretséggel, én sem ebben a kabinban tölteném az éjszakát. Megeshet, hibásan működöm, de azt reméltem, egy kedves lánnyal az oldalamon térek majd haza. Legalábbis az utazást megelőzően, és talán az első pár napban. De ekkorra már rég tudtam, hogy Johnnal szállok le erről a hajóról, ugyanúgy kettecskén, mint ahogyan ide is vele érkeztem. Szóval egyáltalán nem volt bennem keserűség, amikor lehunytam a szemem. Azt hiszem, egyből elaludtam, mert amikor újra felnéztem, vakító fehér fény árasztotta el a kabint. Hunyorogva az arcomra húztam Johnsy párnáját, hogy védjem a szememet a szokatlan fénytől. Hová kerültünk? Egyik reggel se tűzött így be a nap.
Aztán meghallottam. Tompán, összemosódva, recsegve szóltak a szavak, a szívem mégis majd kiugrott a helyéről. Értette, mielőtt az agyam értelmezte volna. A testem már tudta, hogy baj van. Felugrottam, és kinyitottam az ablakot.
- Figyelem! Tengerjáró! Azonnal forduljanak vissza! - A női hang, egy helikopterre szerelt hangszóróból jött. Reflektorral világítottak a hajóra, és szinte azonnal éreztem, hogy irányt váltunk. Ennek ellenére, a figyelmeztetés újra és újra felhangzott. A helikopter átlibbent a tengerjáró túloldalára, a reflektor fénye eltompult, én pedig egy pillanatra fellélegeztem. A hajó sűrű hullámokat vetett, ahogy fordult, mégis úgy láttam, mintha felénk csapna a víz, és nem a hajótesttől távolodva. S míg a rakoncátlan fodrozódást figyeltem, fekete köd úszott elém. Vagy talán füst? A szaga enyhén kénes volt, mégsem marta a torkom. A karomon égnek meredő szőrszálakra pedig vízcseppek ültek, ahogy a kabinba áramlott. Hátrább léptem, de szinte azonnal visszavonzott az ablakhoz, amit egy pillanatra látni véltem.
- Mi a…? - suttogtam. Fény gyúlt a távolban, és én reméltem, csak egy újabb helikopter az, noha egyáltalán nem hasonlította rá a jelenség. Eleinte foszladozó kép volt, mint maga a köd. Vibrált. Kifakult, majd erősödött a fénye, a színe. Olyan volt, mint egy nyíló kapu. Egy elszabadult vitorla. Minden villanáskor más formát öltött. Kalózokra is gondoltam. Aztán felöltötte végleges formáját. Zöld lángú tűz, narancsszínű szikrái szaladtak az ég felé. Sárga víz folyt vízesésként a tengerbe. A fekete köd újra füstként áradt, elmosva a délibáb és a valóság közti átmenetet.
- Teljes gőz! - sikoltott a hangszóró. Előre pillantottam. Az egyre nagyobb hullámok továbbra is a hajótestnek lökődtek.
Ekkor mutatta meg magát a lény.
A délibáb kapujában fekete, csillogó test emelkedett a zöld lángok előtt, s kicsapott hosszú, tapadókorongokkal sorjázott karjával. Hatalmas volt, és túlságosan gyors. Amikor az első sikoly felhangzott, már a tengerjáró fölé szökött, majd lecsapott. Vastag indaként tekeredett a hajótest köré.
Meghűlt bennem a vér. A rémület mozgásképtelenné tett. Dermedtségemből maga a lény zökkentett ki, ahogy megfeszítette izmait, megroppantva a hajótestet. A kabin falai úgy kezdtek rogyadozni, akár a konzervdoboz, azután hirtelen az oldalára fordult minden. Az utasok kiáltását elnyomta a haldokló gép robogása, a tartófalak fémes csikorgása, a helyváltoztatásba kezdett berendezési tárgyak dübörgése. Nevezhetjük szerencsének, vagy isteni gondviselésnek, hogy az ágyam, lábaival felém fordulva sodort a falnak, és megvédett az éjjeliszekrények, és John fekhelyének éles sarkaitól. Levegő után kapkodva bújtam meg így alatta, védelme azonban nem tartott sokáig. A hajó, egy szempillantás alatt fordult a másik oldalára, én pedig az ablaknál összegyűlt bútoroknak estem. Az ágykerettel való találkozást ezúttal megszenvedte a bal térdem, a bordáim, és a szemem. Sántítva, jobb kezemmel az oldalamat ölelve, a balt a szememre szorítva próbáltam lekecmeregni a bútorokról, mielőtt újra magukkal sodornak, de még mielőtt leértem volna róluk, a hajó hirtelen egyenesbe fordult. Újra a bal lábam bánta lassúságomat. Ezúttal mély sebet ejtett rajta az egyik éjjeliszekrény sarka. Jajgatásomat szinte nem is hallottam a csikorgó fém hangjától. Az ablakhoz bicegve még éppen meg tudtam állapítani, hogy a hajó, orral a különös világba nyíló kapu felé fordul.
- Le kell jutnom innen! - unszoltam saját magamat. Az adrenalin segített rávenni a testemet, hogy a fájdalmat figyelmen kívül hagyva, mindkét lábat használja a menekülésre. Hörögve, fújtatva indultam el, minden második lépésnél megrogyva, fél szemmel nézve csak. A folyosóra érve mindenhol emberek rohantak fel-alá, nagyjából céltalanul. Én, valamivel eltökéltebben indultam meg közöttük, hogy a fedélzetre juthassak. Határozottságom láttán, többen követni kezdtek, remélve, hogy a kiutat mutatom nekik. Kissé frusztrált a belém vetett bizalmuk. Elvégre mi van, ha a halálba vezetem őket? Minden esetre, idelent semmi nem védheti meg őket a zsugorodó folyosók és kabinok gyilkos ölelésétől. Így kicsit meg is nyugtatott, hogy kivezethetem őket innen. A lépcsőt használtam. A liftek gombja minden emeletem villogott, várakozásra intve a rémült utasokat. Nem is értem, hogy gondolták, hogy nem szakad le a felvonó a következő átfordulásnál?
Amikor felértünk, megtorpantam az ajtóban. Velem szemben, a hajó orrán túl, ott várt a kapu. Peremét a zöld lángok nyaldosták, mintha át akarnának jutni ebbe a világba. A sárga vízesés továbbra is a tengerbe ömlött. Az izmos karhoz, mely a géptörzset szorította, polipszerű fej tartozott, melyhez még több tucat hasonló csáp csatlakozott. Fekete, nyálkától csillogó fején, két vörös szem volt, ami egyenesen rám nézett, s ahogy a pillantásunk találkozott, én elvesztem az övében. A testem libabőrös lett, és megállíthatatlanul remegni kezdett. A fájdalmam viszont teljesen elszállt. Úgy indultam a lény felé a fedélzeten, mint aki egy könnyed sétára megy sértetlen tagokkal, boldogan. A hidegrázás ellenére, bensőmben jóleső melegség áradt szét. A szemem előtt hullámzani kezdett a világ, akárha földrengés rázná a tájat, majd egy pillanat alatt megváltozott. Eltűnt a tenger, a kapu, a köd és maga a hajó is. Egy virágokkal borított réten találtam magam. A távolban kis tó vonzotta magához az énekesmadarakat, akiket aztán egy fekete keverék kutya késztetett felszállásra. A túlparton egy kétgyerekes család piknikezett. A nap sugarai melengették a karomat, miközben elindultam a tó felé. Valami azonban nem hagyott nyugodni. Méghozzá a bal szemem. Most is csukva tartottam, de nem emlékeztem rá, hogy miért. Így hát kinyitottam. Pokoli fájdalom nyilallt bele, ezért azonnal be is csuktam, azonban észleltem valamit, míg nézni próbáltam vele. Valami sötétet, és fenyegetőt. Muszáj volt újra látnom, hogy megértsem, mi történik. Újra kinyitottam, és a fájdalom ellenére körülnéztem. Ekkor értettem csak meg, hogy a rét a tóval, pusztán délibáb. Hiába láttam még a megjelenését is, az elmém elfedte azt a borzalmat, amit addig átéltem, és elhitte igaznak, amit mutattak neki. A bal szemem azonban nem azt látta, amit a szörny mutatni akart nekem. Míg le nem hunytam a jobb szemem, mindkét világot egyszerre láttam. Iszonyat szem-, és fejfájdító volt, így bármennyire is az idilli vidék vonzott magához, azt kellett sötétbe zárnom.
A fedélzet elcsendesedett. Az emberek csak álltak, a szörnyre meredve. A szemük tiszta fekete volt, ahogy a belőle kicsorduló könny is. Mintha festék csorgott volna az arcukon. Aztán lassú, kimért léptekkel indultak a hajóorr felé. A polipszerű lény, eddigre csaknem teljesen áthúzta a hajót, saját világába. Kitátotta a száját, ami akkora volt, hogy egy négyemeletes panelházat egészben elnyelt volna, és a hajóorr elé tartotta. Éles, több méter hosszú fogai a tengerjáró elejébe fúródtak. A fém csikorgása fülsértő volt, mégsem figyelt fel rá senki. Csak gyalogoltak a zöld réten át, egyenesen a pokolba.
- Állj! - kiáltottam a többiekre, ám az egyetlen, aki felém fordult, maga a lény volt. Elkaptam a tekintetemet. A hajópadlót bámulva fordultam sarkon, és visszanyomakodtam az emberek között a fedélközbe. Már senki nem volt odalent. Szép lassan mindenki felért, és transzba esett, míg én is a gyönyörű rétet csodáltam. Kifújtam magam, a falnak dőlve. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy mit is kellene tennem ebben a szürreális helyzetben, de tanácstalan maradtam. Azután (szégyenszemre ilyen későn), eszembe jutott Johnsy. Fogamat szívva pillantottam az ajtó felé. Soha nem voltam az a hős típus. Nem hívtam fel magamra a figyelmet, nem avatkoztam bele veszekedésekbe (verekedésnek szerencsére nem voltam szemtanúja). Most is a birkanyáj közt lett volna a helyem. A sor közepén kellett volna barangolnom a halálba, és valaki más megmentő segítségére szorulnom. Valaki olyanéra, aki tudja, mit csinál. Csak egy gondolat volt. Nem ima, vagy fohász. Mégis, mint egy valóra vált kívánság, a helikopter átrepült a kapun. Azonnal leltem magamban némi bátorságot, amikor meghallottam a rotor hangját. Nekilendültem, és a fedélzet tömegébe rohantam, hogy megtaláljam a barátomat.
Közben a fémszitakötő oldalazva megállt a levegőben. Felpillantottam rá, és láttam, ahogy egy feketébe öltözött férfi, a nyitott ajtóból néz a lényre, közben visszakiált a pilótának valamit. A helikopterre szerelt fegyver megmozdult, és irányba fordult.
Lélekszakadva futottam a tömegen át, mindenkinek a képébe bámulva, aki hátulról nézve hasonlított John-ra.
- Johnsy! - kiáltottam, hátha hall engem, ha látni nem is lát. Ám válasz nélkül maradtam.
- Tűz! - kiáltott a férfi a helikopterről, és útnak indítottak egy rakétát, amilyet még a filmekben sem láttam. Hosszú, kék lángcsóva repítette előre, és mintha az egész, halványan foszforeszkált volna.
- Ne! - Kapkodtam, lökdösődtem, kutattam, mind hiába. Nem láttam a tömegben John-t, a rakéta pedig közben célt ért. Egyenesen a lény jobb szemébe.
A hajó a folyóba csapódott. Az emeleteket sorban nyelt el a víz, ahogy az óriáspolip karja, a fájdalomtól megfeszülve húzta lefelé. Víz bugyogott a fedélközből, és a gyanútlanul sétálgató emberek egy részét lesodorta a fedélzetről.
- John! John! - kiáltottam hol a vízbe esettek után, hol a még hajónlevők felé.
- Csendet! - szólt a hangszóróból ugyanaz a recsegő, női hang, ami az első figyelmeztetéseket is leadta. - Rundow hall téged!
A szörnyetegre pillantottam. Az lehunyt, vérző szemmel ingatta nagy fejét jobbra-balra, halk mormogást hallatva. Mint egy gyerek, aki az ujját szívva, dünnyögve nyugtatja magát, mielőtt elaludna. Kérdőn néztem újra a helikopterre, de már esélyük sem volt időben válaszolni a fel nem tett kérdésemre. A Rundownak nevezett lény egy újabb karja előbukkant a korlát mögül, és a vízbe taszított. Nem így tervezte valószínűleg, mert a levegőben összepöndörítette elvékonyodó csápja végét, mintha valami aprót próbálna megfogni. Én azonban a sárga folyóba estem. A vízhez érni olyan volt, mint a betonba csapódni. Azonnal sötétségbe vont az ájulás.