2. Amikor magamhoz tértem, egy motorcsónak padlóján feküdtem. Három emberi alak magasodott fölém, de alig láttam őket, olyan köd volt. Ahogy kinyitottam a szemem, egyszerre hördültek fel, és elfordultak tőlem.
- Igazad volt! - nyögte egy női hang.
- Hallgass! - intette csendre a férfi, aki aztán leguggolt elém, és az arcomat tanulmányozta. - Hányat mutatok? - Felemelte a kezét, én pedig ránéztem, de egyetlen ujját sem láttam a szürkeségben. Igazából az arcát is épphogy. Csak annyira, hogy tudjam: ember.
- Egyet sem. - feleltem, ő pedig sóhajtott.
- Sajnálom.
- De mit? - A hangja kétségbe ejtett.
- Aaron, erre nincs időnk. - szólt egy másik férfihang. - Menjünk!
- A kapu még nyitva. - felelt Aaron.
- Áttörték a pajzsát. - suttogta a nő.
- Nem érdekel! Még kerülhetnek ki túlélők.
- Így csak minket is megölsz! - sziszegte a másik férfi.
Aaron felállt mellőlem, és a ködbe veszett.
- Várj! Ne hagyj itt! - kértem, és azonnal felültem, de a bordáim belesajdultak a hirtelen mozdulatba.
- Te látsz engem? - kérdezte Aaron, kíváncsian visszaguggolva mellém.
- Amennyire a köd engedi, persze. - feleltem tétován. - Miért olyan furcsa ez?
Ekkor a női alak is mellettem termett, és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy én is szemügyre vehettem az övét. Harmincas éveiben járhatott, mint én. Egyenes, természetes vörös haja elöl a kulcscsontjáig ért, hátrafele rövidülve. A szeme olyan zöld volt, akar a smaragd. Elvesztem benne. Az arca hófehér, orra vonalában világos szeplőkkel pettyezve. Nem volt az ideálom, mégis úgy éreztem, nem láttam még nála szebbet. Összevonta a szemöldökét, és még közelebb hajolt. Éreztem a bőre illatát. Zavarba ejtő volt az egész, de hamar megtörte az idillt, amikor a bal szemem mellett levő sebhez érintette az ujját.
- Mit látsz, Vesper? - kérdezte Aaron, és ő is közelebb hajolt. Ő idősebbnek tűnt. Talán negyven-ötven közötti. Sötét barna, inkább majdnem fekete haja volt. Nem túl rövid, de nem is hosszú. Épp csak akkora, hogy egy kis zselével vagy waxal hátra tudta simítani. Sűrű rövid szakáll keretezte az arcát, a bőre egy árnyalattal sötétebb csak, mint a társáé. Szeme egyszerű, barna. A jobb halántékán egy különös heg volt. Az alakja alapján, mintha polip egyik tapadója hagyta volna. De az nem ejt ilyen sebet. Amikor ráfeledkeztem a hegre, a pillantása rám villant. - Ez ő volt. - közölte.
- Rundow? - a bámulás miatt szégyenkezve, lesütöttem a szemem.
- Igen. - bólintott, és Vesperhez fordult, várva a választ.
- A bal szeme csak bevérzett. - A nő felmutatta véres ujjait.
- Ettől még a pajzsnak annyi. - tette hozzá a sötétben álldogáló férfi.
- Miféle pajzs? - Aaronra néztem, de ő újra csak sóhajtott, ezért Vesperhez fordultam.
- Majd később. - suttogta, a távolban figyelve valamit. Felfedeztem egy apró fintort, amit próbált azonnal elrejteni előlem. A távolabb levő férfire nézett, és felállt mellőlem. Egy pillanat alatt eltűnt a látómezőmből. Arra fordultam, amerre az előtt néz
ett, de nem jöttem rá, mi van ott. - Mi van a hajóval? - kérdeztem hirtelen. - A barátom még a hajón van.
- Sajnálom kölyök. - Aaron is felállt. - Rundow-t nem lehetett megfékezni.
Azt mondják, ha az ember elveszíti a látását, felerősödik a többi érzékszerve, hogy pótolja a hiányt. Nem tudom, mennyire szokott ez gyorsan menni, de tisztán értettem mit suttognak, tőlem pár lépésre ők hárman.
- Túl sokáig vártunk. - sziszegte az ismeretlen férfi.
- Igaza van. - helyeselt Vesper. - Már nem tudunk megszökni előlük.
- Át kell adnunk. - szólt újra az első férfi.
Ezúttal Vesper szisszent fel, mint akinek fáj, amit hallott.
- Nyomban kivégeznék. - Aaron hangja komorrá vált.
Úgy éreztem, a szívem a torkomba szökik. Képtelen voltam rendesen lélegezni.
- Pszt! Hallja. - suttogta a nő.
- Rejtsd el! - hangzott Aaron parancsa.
- Mégis hogy akarod ezt megúszni?
- Beszéltünk már róla, hogy a pesszimizmusod milyen bajt hozhat ránk. Igaz, Hunter? Tedd, amit mondtam, és bízz bennem! Zárd be a kaput Vesper!
- Akkor tudni fogják, hogy valaki ideát van.
- Szerintem, már így is tudják. - pillantott felém. - Ideje nyílt lapokkal játszani.
- Aaron, elment az eszed! - felelt a nő fojtott hangon. - Éppen most kellene meghúznunk magunkat!
- Ugyan! - ezúttal Hunter vágott közbe. - Nem változott semmi.
- Fejlődsz. - jegyezte meg Aaron. - De igaza van Vespernek. A srác mindent megváltoztat.
- Épp ezért kellene rejtve maradnunk. - folytatta Vesper.
- Már odaát is tudják, hogy mi történt. Keresni fogják.
- Te pedig tudatni akarod, hogy ellenséges kezekbe került? Vagy mi? Igazad van, akkor legalább ők is erősebb vadászokat küldenek majd érte! Gondolkozz! Mielőtt puccsot indítok ellened! - Hunter hangja már korántsem hasonlított suttogásra, és egyáltalán nem érdekelte mennyit értek meg az egészből. - Vesper velem van. - tette hozzá magabiztosan.
- Hát persze. - kuncogott Aaron. Egészen büszkének hangzott.
Még vitáztak a felfedés és rejtőzés előnyeiről, de őszintén, nem tudtam több részletre odafigyelni. Keresnek? Vadászokat küldenek? Kik? Miért? Egyáltalán mi ez az egész? Míg a padlót bámulva ezen gondolkoztam, azt vettem észre, hogy egyre jobban látom a deszkák egyenletlenségeit. A túl mélyre tekert csavarokat, a kiálló szálkákat. Nem volt egy mai darab. Látszott, hogy sokat használták, taposták, súrolták már ezelőtt. Felnéztem a vitázó trióra, és a bedagadt homályos bal szemem ellenére, a jobbal egész tisztán láttam őket.
Hunter is korombélinek tűnt. Rövid szőke haját oldalra fésülve hordta, az arca borotvált volt, a szeme sötétkék.
Aaron a legmagasabb. A fiatalokat csak pár centi választotta el Hunter javára.
Miután már egyikük arca sem volt idegen számomra, körbe néztem a tengeren is. A kaput nem láttam, de a motorcsónak bal oldalán sűrű fekete felhők sorakoztak, nem is olyan távol. Még nem hallottam a morajlást, de a szikrázó villámlás többször is megmutatta magát.
- Azt hiszem, mennünk kellene. - jegyeztem meg halkan. Azonnal felém fordultak mindhárman, majd követve pillantásomat a viharba néztek.
- Miért? - kérdezte Aaron kíváncsian.
- Nem szeretnék megfulladni. - feleltem.
- Nem dobunk vízbe. - nevetett fel a férfi. - Még Hunter sem olyan kegyetlen.
- Azt a vihart nem hiszem, hogy kibírja ez a csónak. Már bocs.
Aaron nevetése hamar elhalt. Helyébe komorság költözött.
- Máris keresik. - állapította meg Hunter. - Nincs semmilyen vihar. Csak ezt láttatja veled az a szörnyeteg!
- Nem, az egy mezőt mutatott, tóval, piknikezőkkel. - tiltakoztam rögtön.
- Milyen kedves. - lehelte Aaron. - De sajnos azzal, hogy kikerültél a világából, nem veszítette el az uralmát a szemed fölött. Azt láttat veled, amit csak akar, és akkor, amikor csak akarja. Áttörte a pajzsod. Már az övé vagy. Félig, persze. - A rossz hír átadása után rám mosolygott, és saját bal szemére mutatott. - Amint látsz újra a sérült szemeddel, a valóság sem marad rejtve előtted. - folytatta, de hiába bíztatásnak szánta, újabb rosszullét kerített hatalmába a gondolattól, hogy megint két világot lássak egyszerre.
- Meddig?! - Nem akartam kiabálni, de nem bírt másképp távozni belőlem a kérdés.
- Sajnos, míg Rundow él.
- Vagy… - kezdte Vesper, de Aaron leintette.
- Míg Rundow él.
- De a…
- Azt mondtam…!
- Felfogtuk! - szakította félbe őket Hunter. - Nem akarsz tündérek keresésével foglalkozni.
Aaron lemondóan sóhajtott.
- Már vagy száz éve nem láttak tündért odaát.
- Ez sajnos igaz. - helyeselt Vesper. - De ez nem jelenti azt, hogy nincs is. - Ja, csak azt, hogy úgysem találod meg. - tette a számára egyértelmű megállapítást Hunter. - Hagyjuk most ezt. - legyintett Aaron. - Egyelőre foglalkozzunk velük. - A csónak fara felett mutatott el a távolba. Az egyedül nekem mutatkozó vihar elrejtette előlem, amit a többiek egyértelműen láttak.
- Nem fogod tudni elrejteni előlük. Köztük is van mágustanonc. Meg fogja érezni a jelenlétét. - Hunter ezúttal észérvekkel próbálta meggyőzni társait az igazáról. Vesper kétségbeesetten nézett Aaronra, aki ismét rám pillantott. Végig mért, majd vígasztalón megveregette a nő vállát.
- Hunter, készítsd fel! - adta az újabb parancsot, amit a fiatalabb férfi, úgy tűnt, már fenntartások nélkül hajlandó volt végrehajtani. Hozzám lépve karon ragadott, és a szűkös kis fedélközbe rángatott magával. Próbáltam tartani a lépést, de Rundow már nem feledtette velem a fájdalmat sem a lábamban, sem a bordáimban.
Az egyébként három utast vendégül látó csónakban, mindössze egy ágy volt. Épp úgy festett, mint amiben nemrég valaki még az igazak álmát aludta. A takaró félrelökve gyűrődött a fal mellett, a párna egy fej súlya alatt keletkezett mélyedést próbált kiheverni. Az ággyal szemben rövid konyhabútor állt, pici rezsóval, mosogatóval, és egy olyan apró pultrésszel, amin egy vajas kenyeret megkenhet az ember, de komolyabb munkára kevés.
Hunter szembefordult velem, és szigorúan rám nézett.
- Most nagyon figyelj! - megvárta, míg bólintok, és belekezdett. - Nagy bajban vagy. Érted?
- Sejtem.
- A pajzsodnak annyi.
- Nem kezdhetnénk az elején, és árulnád el, mi is ez a pajzs?
Hunter sürgetőn pillantott ki az ajtón át, közben türelmetlenül dobolva a lábával, de eleget tett a kérésemnek.
- Jól van. Ha sötétben nézel, vagy lehunyod a szemed, látsz bármilyen színt?
Értetlenül néztem rá, majd próbaképp lehunytam a szemem.
- Olyasmi, mint a hangyafoci volt régen a tévében, ha hiba volt az adásban. Te még biztosan emlékszel. De most hiába akarod látni. Akinek nyitva a harmadik szeme, lát lila, kék, vörös vagy zöld színt. Akinek a harmadik szeme csukva, az nem lát belőle semmit, de ott van. Születésünkkor tündérek jönnek egy másik világból, és bezárják az elménket a varázslatok elől. Ez a pajzs. Ha nem lenne, ki lennénk téve minden nemű mágiának, és hidd el, kevés olyan van, ami nem károsít meg valamilyen módon. Több-kevesebb ráhatással áttörhető, de még képzett mágusoknak is sok időbe telne. Viszont Rundow szeménél nincs veszélyesebb e kérdésben. Elég egyetlen pillantás, és az irányítás az övé.
- Mit akar ezzel?
- Láttad mit művelt. Nem? Mekkora monstrum! Ennek aztán feneketlen a gyomra. Éhes volt. Nem kell túlragozni.
Éreztem, hogy remegni kezd a gyomrom, aztán a kezem. Hunter félbeszakított, mielőtt jobban belemerülhettem volna a gondolatba, hogy Johnt egyszerűen felfalta egy másik világból jött izé, a nyaralásunk közepén.
- Ha a pajzsodnak annyi, egyértelmű, hogy láttál is valamit a mágiából, vagy esetünkben egy teljesen más világból. - közben az ágyhoz lépett, és felnyitotta az ágyneműtartóját. - Akik most közelednek, a Kapuőrök. Minden jelenésről tudnak, és odamennek, hogy begyűjtsék azokat, akik túlélték.
- Miért?
- Hahó! Hallottál már más világok létezéséről?
- Nem.
- Na, ezért. Akit egyszer elvittek, nem kerül elő többé. - Kivégeznek… - suttogtam, megértve Aaron korábbi kijelentését. Hunter bólintott. Az ágyneműtartó felé léptem, ami, mintha egy rejtett ágy lett volna. Ugyanúgy párna, takaró. Az oldalába több helyen fúrt lyukak, hogy bejusson a levegő. Már másztam volna be, amikor Hunter a mellkasomra fektette tenyerét, és erővel távolabb tolt onnan.
- Bocs pajtás, de ez nem a te rejtekhelyed. - közölte, és ő maga mászott be oda.
- A.. Akkor én hová bújok? - néztem körbe tanácstalanul.
- Te maradj veszteg.
- Nem értem. Te miért bújsz el?
Hunter elfeküdt az ágyban, és sóhajtott. Nem volt sok helye. Kimondottan kényelmetlennek tűnt.
- Én közéjük tartozom. Nem tudhatják, hogy itt vagyok. Téged megtalálnak. Egy törött pajzs feltűnő annak, aki tudja, mit keres. Semmi nem rejtheti el. De nyugi! Ki foglak onnan hozni, mielőtt bármit tehetnének. Csak egy a lényeg. Ne mondd meg nekik, hogy látsz! Akkor soron kívül mész a hóhérhoz. Megértettél?
Döbbenten bólintottam. Ő felmutatta hüvelykujját, és azzal magára zárta az ágyat. Én pedig csak álltam ott a kabin közepén, mint egy ütődött. Aztán megjelent Vesper az ajtóban. Aggódva hozzám sietett, és nagy meglepetésemre átölelt.
- Ne haragudj a fiúkra, de nincs más lehetőségünk.
- Mikor hoztok ki? - kérdeztem elkeseredve.
Vesper az ágyhoz lépett, és megigazította a takarót, amit társa az ágyneműtartóba csípett.
- Hunter este szolgálatban lesz. Ha nem fut össze Mackel vagy Greyel, akkor van esély rá, hogy már ma.
- És ha összefutnak?
Vesper szánakozva mosolygott rám.
Ekkor sötétség úszott a kabinba, és belém fojtotta a következő kérdést. Kinéztem, és egy hatalmas hadihajó oldalát láttam, ami a csónak mellé siklott. Az orrára jobbról az "Őrző" szót festették fel. Az egész fekete volt és fenyegető.
- Ne fogadj el tőlük semmit. - lehelte Vesper. - Most bármi, ami összefügg a mágiával, csak ronthat a helyzeteden.
Bólintottam, de nem tudtam levenni szemem a hajóról. Kötéllétra ereszkedett a csónak elnyűtt fedélzetére, és azon át lemászott a férfi, akit a helikopterben is láttam. Egyik szemén takaró volt, mint a kalózoknak, a másikkal mintha folyamatosan hunyorgott volna. Szögletes állán ősz borosta, mely vastag barkóval függött egybe szürke, égnek meredő, rövid hajával. Fekete egyenruhát viselt. A kabát ujját feltűrve hordta, a nadrágot acélbetétes bakancsba gyűrte. Gyanakodva nézett körbe a hajón.
- King! - Aaron úgy üdvözölte, akár egy régi barátot. Kezet nyújtott a férfinak, aki nem viszonozta a gesztust.
- Ő Grey King. - suttogta Vesper. - A legmagasabb rangú katona. Fölötte már csak a harcolni képtelen nagyokosok vannak.
- Nem kell a rizsa. Hol vannak a túlélők? - dörmögte mély hangján King. Láttam, ahogy egyetlen szeme egyenesen a kabinra villan.
A létráról újabb alak érkezett a fedélzetre. Egy fiatal, talán huszonegypár éves fiú. A haja fekete volt, akár az egyenruhájuk, a bőre olyan fehér, mintha még soha nem érte volna a nap.
- Mack Patel. - sziszegte Vesper, jó nagy adag megvetést sűrítve hangjába.
- És ki ő? - kérdeztem tétován. Közben Mack egyenesen rám mutatott, habár nem láthatott onnan, ahol állt.
- Mágustanonc.
Kezdett egyre kuszább lenni minden a fejemben. Mágia, tanoncok, vadászok, szörnyek! Azt reméltem, csak egy álomban ragadtam. Talán valamit az italomba csempésztek este a bárban!
King, kettesével véve a lépcsőket, leereszkedett a kabinba.
- Egyedül van? - kérdezte.
Vesper bólintott. Felém fordulva, jelentőségteljesen a szemembe nézett, tenyerét a vállamra simította.
- Az ég óvjon, te szerencsétlen. - suttogta.
- Nem kell a dráma! - King félretolta a nőt, és karon ragadott.
- Megsérült! Vigyázz rá! - kiáltott Vesper ingerülten.
- Ki nem sérül meg ilyenkor? - King vállat vont, és útnak indított. Nem éreztem, hogy erővel tenné. Hagyta, hogy a saját tempómban bicegjek fel. Még az előttem levő lépcsőkre is figyelmeztetett, én pedig hallgatva a srácokra, szándékosan nehezen találtam rá az első fokra. A fedélzetre érve, Mackel találtam szemben magam. A szemembe nézett, nekem pedig nagy erőfeszítésembe került, hogy ne tegyek ugyanígy.
- Mit látsz, mondd? - kérdezte, közben megfogva az államat, hogy úgy fordíthassa a fejemet, ahogy ő akarta.
- Sűrű ködöt. - feleltem halkan. - Ki vagy?
- A megmentőd. - felelte röviden. Láttam, hogy a szeme fenyegetőn villan Aaronra és Vesperre. - Felviszem. - Jelentette azután Kingnek a szándékát, és megszorította mindkét karomat. Berogyasztotta a térdét, majd dobbantott egyet. Kis híján infarktust kaptam, amikor ugrásszerűen a levegőbe emelkedtünk, és egy pillanat alatt a hadihajón landoltunk. Mack hagyott a földre csuklani, majd leguggolt mellém, és újra a szememet vizsgálta.
- Semmit nem látsz a ködön át? - kérdezte gyanakodva. - Halvány alakot esetleg?
Mintha belém látna. Ki tudja mire képes egy ilyen tanoncféle? Azonnal lesütöttem a szemem.
- Nem. - feleltem zaklatottan.
- Mi a helyzet? - King is felért a létrán át a fedélzetre. Vajon véletlen, hogy épp ők ketten jöttek, akiket Hunternek el kell kerülnie majd este?
- A jobb szeme egyértelműen Rundow műve. - felelte Mack. - A másikat nem látom jól. Nagyon be van dagadva. Jegeljük, aztán meglátjuk, ha lement a duzzanat.
- A sebek mélyek?
- Elég rá a sebtapasz. - vont vállat Mack.
- Jól van. Hozz jeget a hetesbe! - utasította King a fiút. Felhúzott a földről, és a fedélközbe vezetett. Valahol, szintekkel lejjebb, számozott kabinok között kutatta fel nekem az említett számú szobát, majd betessékelt a szegényes felszereltségű helyiségbe. Csupán egy régi fémkeretes ágy volt, egy kis faasztal, és a hozzá tartozó szék.
- Meddig akarnak itt tartani? - kérdeztem. King az ágyra ültetett, és helyet foglalt velem szemben a széken. A földet néztem, hogy ne vegye észre, ha esetleg elfeledkezve magamról, követem a mozdulatait.
- Amíg szükséges. - Az árnyéka vállat vont.
- Nekem vannak jogaim!
- Ja, ja. Persze, hogy vannak.
- Akkor követelem, hogy engedjenek el!
- Ezer örömmel, uram! - King felnevetett. - Amint aláírja a zárójelentését, már mehet is.
- Akkor hozza! - sziszegtem. Ő próbálva visszatartani a nevetést felállt, és a falon függő táblához lépett. Leakasztotta a szögről, majd visszaült vele az asztalhoz. Olyan irattartó volt, mint a kórházakban. Láttam rajta a sok kitöltendő rubrikát. Grey King tollat vett elő, és kipattintotta a hegyét.
- Rendben van. Kitöltjük azt a zárójelentést. - közölte, mert hát én nem láthattam. - Mi a neved?
Dacosan hallgattam. Nem tudtam, merjek-e bármit is mondani magamról. Azonban az adrenalin gondolkozni sem hagyott, hogy gyorsan rávágjak egy másik nevet. Csak a csónakon megismertek jutottak eszembe.
- Ha most épp valaki más nevét mondanád, közlöm, hogy nemsokára a kezemben lesz a hajó teljes utaslistája, fényképpel együtt. Hamis jelentés esetén pedig sajnos nem tudlak elengedni.
Meg akart törni, és milyen jól csinálta! Másra sem tudtam gondolni, minthogy lelépek innen, mielőtt Hunter jönne értem. Haza akartam menni. Megszökni minden elől, amit ők ismertek.
- Esküszik, hogy elenged, ha aláírom?
Ő a szívére tette a kezét.
- Cserkész becsszó.
- Nem voltam cserkész. - fintorogtam.
- Én viszont igen. Nyilván neked sem ártott volna. Akkor felismernéd a bajtársaidat.
- Adam vagyok. - vágtam közbe. Nem tetszett ez a személyeskedés.
- Nagyszerű! Milyen Adam?
- Sanders.
- Lementem volna hídba, ha most Sandlert mond. - nevetett fel újra a férfi.
- Úgy kár, hogy nem azt mondtam. - fújtam rá.
King a szemét törölgette, úgy nevetett tovább.
- Minden megmentettjével így viselkedik? - kérdeztem mérgesen.
- Nem! Csak azzal, amelyik nem veszi észre, hogy megmentették. - abbahagyta a nevetést, de továbbra is mosolygott. Fenyegető külsőjével együtt, kimondottan hátborzongató látványt nyújtott így. - Személyi számod?
- Azt sajnos nem tudom fejből. - A zsebemre tapintottam, de nem voltak nálam az irataim.
- Nagy kár. Akkor majd a hajó papírjain megkeresem. - Anyád neve?
- Őt muszáj belekevernie?
- Mondd, töltöttél már ki hivatalos nyomtatványt?
- Mi lenne, ha aláírnám, maga meg megnézné minden adatomat a papírjaiban?
- Ha még anyád nevét sem tudod, nem igazán hiszem el, hogy valóban te vagy Adam.
- De a fénykép elég meggyőző lesz. Nem?
King elkomolyodott.
- Nézd kölyök, nem irigyellek azért, amin átmentél. Talán megismerlek a képen, de a szemed miatt, nem mondhatom száz százalékra, hogy te vagy az.
- Miért?
- Nem kell tudnod. Hidd el nekem. Csak mondd anyád nevét, és a többit kikeresem.
- Joy Smith. - sóhajtottam. King beírta egy üres helyre, majd felállt, és az ölembe tette a mappát. Kezembe adta a tollat, és a papírra fektette a kezem.
- Jöhet az autogramm.
Reflexszerűen a lapra néztem. A toll hegye egy üres rubrika végén állt, a lap közepén. Nagyjából húsz centi választotta el a vonaltól, ami alatt az aláírás szó szerepelt.
Csapdába csalt a mocsok. Bármennyire is el akartam hinni, sehogy nem engedett volna haza. Ha most a jó helyen írom alá, tudni fogja, hogy látok. Akkor pedig végem. Benn tartottam a sóhajt, amit a lemondás szült, és aláírtam ott, ahol ő akarta.
Elvette a mappát, és tanulmányozta.
- Sajnos rossz helyen írtad alá. Így még maradnod kell. Nem engedhetek a nagyvilágba egy vak, sérült embert. Mi lenne ott veled? Elvesznél. Kirabolnának. De ne aggódj! Hamarosan jobb lesz. Meglátod.
Tudomásul vettem, hogy ebből csak Hunter húzhat ki. Továbbra is magam elé bámultam, míg Grey King visszaakasztotta a mappát az ajtó melletti falra, majd távozott.
Pár percig elmélyülten tanulmányoztam a padlót, ami talán még kopottabb volt, mint a csónakbéli. Közben a szüleimre gondoltam, akik ha még nem is, de hamarosan értesülnek róla, hogy a hajónak, amin utaztam, vége. Borzasztó belegondolni, mit élnek majd át, én pedig sehogy nem tudom nekik jelezni, hogy jól vagyok. Hacsak Aaron és társai nem kegyesebbek Kingnél. De ebben is kételkedtem.
Körbe néztem, fejkörzésnek álcázva a dolgot, de nem láttam kamerát a szobában. Lassan felálltam, és a mosdóba bicegtem. Az ajtó nem záródott, csak lógott a zsanérokon, ferdén, a keretnek ütődve minden apró hullám hatására, amit én szinte nem is éreztem.
A mosdókagylóra támaszkodtam, és a gyenge fényben próbáltam szemügyre venni magamat a törött tükörben. Elborzasztott, amit láttam. A jobb szemem teljesen fekete volt, mint a többieknek a hajón. A másik, amennyire látszott, vörös. De alig bírtam kinyitni. Mintha tüske szorult volna a szemhéjam alá. Szörnyen be is dagadt. A mellette levő seb még most is vérzett. A hajam vizesen tapadt az arcomhoz. Kicsit hosszabb volt már, mint ahogy hordani szoktam, de John megfűzött, hogy hagyjam így az utazásra. Szerinte a csajok szeretik, ha bele lehet markolni a férfi üstökébe (igen, pontosan ezt a szót használta). A fekete tincsek összegabalyodtak, a homlokomra tapadtak, ahol tudtak pedig hullámosra kezdtek száradni. Utáltam. De nem volt ebben az ócska mosdóban semmi, amivel levághattam volna.
Az adrenalin lassan kiürült a szervezetemből, és rájöttem, hogy piszkosul fázok a nedves ruhákban. Nem igazán volt rajtam felesleges zsírréteg, ami kicsit melegen tarthatott volna. Apám mindig azt mondta, kákabélű vagyok. Anyám szépített, hogy csak sportos. Viszont a munkámmal járó felelősség sok stresszel párosult, így ha akartam volna sem tudtam volna hízni.
Elfordultam a tükörtől, és kibújtam a mosdóból a rozoga ajtón át. Megtorpantam, amikor a szobában a mágustanoncot találtam. Sietve lehajoltam megmasszírozni a térdem, mintha csak amiatt tettem volna. Ő azonban újra átlátott rajtam.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. - mondta halkan.
Próbáltam újabb megrettenést imitálni.
- Ki az?
Halkan kuncogott. Úgy tűnt, ma nagyon vicces vagyok…
- Mack Patel. - mutatkozott be, és kezet nyújtott.
Nem feleltem, és nem is mozdultam inkább.
- Hoztam jeget a szemedre. - folytatta vállat vonva. - Meg száraz ruhákat.
- Köszönöm. - leheltem. Hálátlan mégsem lehetek.
- Segítek. - közölte, és azonnal a pólóm szegéséért nyúlt, de én félrehúzódtam. Könny szökött a szemembe, amikor rájöttem, hogy megint elárultam magam. - Semmi baj. - Mack átkarolta a vállamat. - Előttem nyitott könyv vagy. De gondolom erre nem készítettek fel a kis pajtásaid. Igaz?
- Én csak… - kezdtem, de semmilyen kifogás nem jutott az eszembe.
- Sss, barátom. - Úgy éreztem, a fiú élvezi a szorongásom. Ettől fenemód unszimpatikussá vált. - Játszhatjuk úgy, ahogy te szeretnéd. De akkor sajnos segítenem kell átöltözni. Aztán jelentem Kingnek, hogy rosszul látta, hogy hezitáltál az aláíráskor, és tényleg megvakított Rundow.
- Vagy? - kérdeztem csüggedten.
- Vagy elkezded az igazat mondani, és megkíméled magad egy sor kellemetlenségtől.
Mély lélegzetet vettem, és bent tartottam.
- Nézd, én tényleg nem látok. - mondtam aztán. - De ettől még magam is át tudok öltözni. Szóval kösz a cuccot. Kérlek, távozz!
- A sebed se kössem be?
- Nem szükséges. - morogtam.
- Tetszik az elszántságod. - jegyezte meg a tanonc. - Később visszajövök, és megbeszélünk mindent. Most hagyom, hogy megnyugodj. - azzal letette a ruhákat, a jeget és a kötszert az asztalra, majd magamra hagyott.
Féltem, hogy a kulcslyukon át nézi, látom-e mit csinálok, ezért tapogatódzva az asztalhoz bicegtem, felmarkoltam a kapott holmit, és a mosdóba araszoltam vele.
- Kis szemetek. - sziszegtem magamnak. - Hogy tudják, mivel lehet csőbe húzni az embert. Mocsok dögök. Ááá! - Az első sokk akkor ért, amikor a pólóm levétele közben a magasba emeltem a kezem. A bordáim felett hatalmas véraláfutás terült el a bőröm alatt. Borzasztóan fájt. A vizes nadrágot óvatosan áthúzni a seben még inkább. Talán jobb lett volna, ha ezt mégis csak Mackre hagyom. Az ájulás kerülgetett, amikor a fertőtlenítőt a lábamra spricceltem. Talán még a folyosón is hallották a jajgatásomat. Csillagokat láttam, mire körbetekertem a gézzel. Jobb volt, míg nem nyúltam hozzá. Addig már csak tompán éreztem. Most, mintha kést forgatta volna benne. Gyorsan felvettem a fekete kezeslábast, amit adott. Kényelmes volt, és belül nagyon puha. De túl mérges voltam, hogy ezt most értékelni tudjam. A szemem melletti sebhez inkább hozzá se nyúltam. Rászorítottam a jeget, és visszabicegtem az ágyhoz. Betakaróztam a vastag paplannal, és vártam, hogy felébredjek a tengerjárón nyert kabinomban, ez az egész pedig egy feledhető rémálommá váljon.