4. Egy poros, sötét helyre értünk át. A lábam alatt megfeketedett magok és törmelékdarabok roszogtak. A hosszú épület ablaki nagyon magasan voltak, és kicsik. Több sorban helyezkedtek el. A tetőt valamikor külön helységnek használhatták, mára azonban csak a gerendák íveltek át faltól-falig. Csupán egy félbetörött, lelógó létra árulkodott eredeti funkciójáról. A leomlott mennyezet törmeléke szinte az egész csarnokot ellepte. Egykor magtár lehetett. Vesper, egy törött faládát tolt a kapu elé - ami ebben a világban alig volt nagyobb nála-, hogy eltakarja.
- Erre! - szólt, és a távoli, duplaszárnyú kapu felé indult. Amikor kiértünk az épületből, a lélegzetem is elállt. Rundow világa gyönyörű volt. Nem is hittem, hogy egy szörny élőhelye ennyire varázslatos lehet. Az ég ugyanazokban a kékes-lilás árnyalatokban világlott, mint a kapu. A szentjánosbogarak tengernyi csillagként váltak mozdulatlanná az égen galaxisokat és magányos bolygókat mutatva. A fényük éppen olyan erős volt, mint az otthoni teliholdé, így láthattam a magtár jobb oldalán húzódó lejtőt, amin számomra ismeretlen, derékmagasságig érő növények sorakoztak katonás rendben.
Vesperrel felkaptattunk az emelkedőn. Közben láttam a dombon túli erdőt, ami azért elég hátborzongató volt. Sűrű és sötét. Hatalmas területen feküdt. Mögötte a távolban sárga színű tó húzódott. Lefogadtam volna, hogy Rundow ott él. Nem is értettem, mihez kellek a srácoknak.
A dombtetőre értünk. A túloldali lejtője füves volt, az aljában ott kanyargott a sárga folyó, kis fahíddal a hátán. Halk csobogással sietett az erdő felé, és elbújt a lombok vetette árnyak közt. Szememmel követtem a hídon átszaladó ösvényt, amely egy jóval nagyobb részen elterülő dombig vezetett. Annak a tövében, és egészen a tetejéig, kisebb-nagyobb kőházak pihentek fénytelenül. A domb mögött már sziklás hegyek magasodtak, s míg a szem ellátott, mint egy képet, keretezték a tájat. A csúcsokat sűrű, fehér hófelhők takarták.
- Gyönyörű. Igaz? - szólt halkan Vesper.
- Hihetetlenül. - feleltem. - Hogy találtad a kaput?
A nő csíntalanul mosolygott.
- Én nyitottam. - közölte, és lefelé indult a dombról.
Pár pillanatig döbbenten álltam, majd amennyire sajgó lábam engedte, utána siettem.
- Mi? Hogyan? - kiáltottam utána.
- Jól hallottad. Én innen származom.
Újra megálltam.
- Szóval azt mondod átjöttem egy idegen világba, egy ismeretlen lénnyel? - a végét próbáltam elharapni, hogy elvegyem az élét. Vesper legyintett.
- Ember vagyok, mint te.
- Egyre kevésbé értem ezt az egészet. - sóhajtottam.
- Ez egy menedék. - mutatott körbe a nő. - A mágus maga is ember volt, de a világodban megvetették és féltek tőle. Ezért hozta létre ezt a világot. Eredetileg saját magának. Az ő háza az erdőn túl van a hegyen. - Elmutatott a sűrűn nőtt fák fölött, de a hely, amiről beszélt, már ködbe burkolózott a távolban. - Idővel rájött, hogy a magány csak újabb büntetés neki, és hogy sok világban, sokan mások is úgy szenvednek, ahogyan ő is. Ezért elkezdte idegyűjteni azokat, akiket kivetett a saját világuk.
- Így kerültél ide?
- A szüleim. - Vesper vállat vont. - Én már itt születtem. Na, gyere! - Olyan szelíden fogta meg a kezem, hogy nem tudtam nem bízni benne. Lassan, hozzám igazodva lépdelt, közben lelkesen mutogatta kedvenc helyeit. A tisztást, ahol a folyó a domb előtt folyt át. Egy lapos tetejű sziklát, ahonnan a csillagokat szokta nézni. S elértünk a házig, ahol élt. Nagyjából a domb közepén állt. Macskaköves út vezetett hozzá a csendes utcán. Beléptünk, ő pedig olajlámpást gyújtott. Az első, ami megragadta a figyelmemet, hogy a falon sötét erdőről készített festmények lógtak. Csak ezután néztem körül a fogadóhelyiségben, ami olyan volt, mint egy kórházi szoba régi megfelelője. Néhány fakeretes ágy, tisztes távolban egymástól, köztük éjjeliszekrény, az ágy végében egy láda a nagyobb holmiknak.
Vesper nem is vezetett tovább. Az egyik ládából kivett egy párnát és takarót, majd bevetette az ágyat.
- Gyere. Meggyógyítom a szemedet. - suttogta, mintha titok volna. Újra felébredt bennem a gyanakvás, így nem mozdultam.
- Majd helyrejön. Miattam ne fáradj.
- Csak nem félsz? - cukkolt a nő.
- Talán egy hangyabokányit. - hazudtam. Ő csak mosolygott, és újra megfogta a kezem. Esküszöm, nem akartam engedni neki, mégsem ellenkeztem. Megdöbbentett a saját viselkedésem. Úgy éreztem, ő máris valamiféle varázslatot alkalmaz rajtam, de olyan észrevétlenül, hogy nem is voltam biztos benne. Lehet, hogy csak a kimerültség vitt a fekhelyhez, hogy végre ledőlhessek.
Mindketten az ágyra ültünk. Vesper a bal szememet tanulmányozta, gondosan ügyelve, hogy a jobba bele se nézzen. Elsimította a hajamat előle, és megpróbálta a fülem mögé tűrni, de annyira nem volt hosszú, hogy ott is maradjon. A nő ingerülten fújta meg saját tincseit, amik szintén nem voltak túl engedelmesek, ezért egy fejrántással tűntette el őket a szeme elől.
- Mi lesz a dolgom? Csak várom, hogy Rundow látomást küldjön? Szerintem elég egyértelmű, hol van. Csakis a tóban bújhat el egy akkora lény.
Vesper mosolyogva nézett rám, közben viszont mélyet sóhajtott.
- Ez a gyönyörű világ, egy álca. - mondta keserűen. - Hajdan talán tényleg ilyen volt. De ez nem olyan hely az univerzumban, mint a te földed. Nincs saját napja, vagy holdja. A mágus mindent maga teremtett, de még ő sem tudja megadni a földnek, a víznek, a növényeknek, ami az élethez kell. Állatok nincsenek is.
- Szóval a mágus rossz földet láttat szépnek?
- Igen. Azt akarja, hogy az emberek boldogok legyenek itt.
- Így hogyan lehetnének azok?
- Úgy, hogy nekik fogalmuk sincs erről. Azt látják, amit mi is láttunk odakint. Szemkápráztató világot. Nem is tudhatják meg, hogy halott földön járnak. Érted?
- Értem. Akkor te honnan tudod?
Vesper egy pillanatig habozott, azután mégis úgy döntött, hogy kiteríti a lapjait.
- Én a mágus egyik tanonca vagyok. Mi mindent tudunk a helyről. Az a feladatunk, hogy rendben tartsuk. Gyógyítsunk. Megvédjük az itt élőket. Fentartsunk a rendet. Azért mondom ezt el neked, mert te a másik szemeddel azt fogod látni, amit a mágus előlünk eltakar. Vannak helyek, amiket mi sem látunk, és ahol a szörny is rejtőzik. Nyilván a magunk érdekében nem találhatunk el oda, de Rundow már rég kicsúszott a mágus irányítása alól, csak ezt ő nem veszi észre. Muszáj megállítanunk.
- Aaron és Hunter is innen jött?
- Ők nem. Aaron egy ilyen támadás során került a világunkba. Ő egyáltalán nem nézett Rundow szemébe. Én találtam rá, ahogy a földünkön bolyongott. Visszavittem a saját világába. Hunter már akkor is a hajón szolgált, ahová gyűjtötték a túlélőket. Amikor látta, hogy Aaron nem vak, elrejtette a felettesei elől. A szövetségeseim lettek. Meséltem a világomról, és ők a sajátjukról.

- Miért nem Grey King segítségét kéritek? Mack azt mondta, ő is olyan, mint én. Úgy láttam, ők is meg akarják ölni a szörnyet.
- King nem keres szövetségeseket. Azért őrzi a kaput, hogy a saját világát megvédje, de a miénket el is pusztítaná, ha tehetné, hogy Rundow meghaljon vele.
- Na és Mack? Ő mit keres a hajójukon?
- Mack egy áruló. Meg akart innen szabadulni. Kingel keresik a megoldást, hogy pusztíthatnák el az otthonomat.
- Sajnálom. - leheltem.
- Én is. Régen a barátom volt. De ha legközelebb szembejön, meg fogom ölni.
Erre nem igazán tudtam mit feleljek. Nyilván egy világ megmentése feljogosít az ilyesmire, de elképzelni is képtelen voltam, hogy ezt megtenném Johnnal hasonló helyzetben.
- Na, hagyjuk ezt. - sóhajtott Vesper és felém fordult. - Mutasd a szemed!
- Erre semmi szükség. - kezdtem, ám ő fekvő helyzetbe lökött, és egy pillanat alatt a mellkasomon termett.
- Kicsit fájni fog. - közölte, majd ujjait a szemhéjamra nyomta, és erővel kifeszítette. Felordítottam, és küzdöttem, amennyire tudtam, de Vesper erősebbnek bizonyult. Lassan fényes pontok úsztak a szemem elé, a mögöttük levő világ pedig elsötétedett.

Amikor magamhoz tértem, a fájdalom már sehol nem volt. Legalábbis, ha a szememre gondolok. A bordáim, és a lábam ugyanúgy sajogtak. Persze nem is azokra volt szüksége különös megmentőimnek. Körbe néztem a helyiségben, de egyedül voltam. Egy nyitott ajtón kevés fény szűrődött ki, így felkeltem az ágyról, és odasántikáltam. Vesper hálószobája volt. Ő békésen aludt. Éjjeliszekrényén pislákolt az olajlámpás lángja, s megvilágított a szobában még valakit.
Mélyen ülő, fekete szempár villant rám. Egy alacsony, vékony lány állt a sarokban. Rövid, göndör haja vörösesbarna volt ebben a fényben. Mutatóujját vékonyka szája elé emelte, majd felém lendült. Ijedtemben hátra hőköltem, ő pedig utánam lépve, becsukta maga mögött Vesper szobaajtaját.
- Ki vagy? - suttogta. Láttam, amint a jobb szememre néz, és elfintorodik. - Miért hozott téged ide?
- A nevem Adam, és szüksége van rám.
Halkan felnevetett, és legyintett.
- Neki rád? - újra nevetett, de aztán hirtelen komorrá vált az arca. Gondolkodóba esett, újra a szememen felejtve pillantását. - Biztos van rá magyarázata.
- Te ki vagy? - kérdeztem vissza.
- A húga. - mutatott Vesper ajtajára. - Gau.
Nem tudom miért lepett meg a tény, hogy Vespernek van egy húga. Miért is kellett volna mondania nekem? Mégis gyanakodva körbepillantottam, van-e még szoba a házban, ami az övé lehet. Mielőtt összeszámolhattam volna az ajtókat, újra megszólalt.
- Gyere velem! - arcán lelkes mosoly látszott.
- Hová?
- Ahol nyugodtan beszélgethetünk. - közben mutató és hüvelykujja közé fogta még mindig nedves ruhám derekát, és alig érezhetően megrántotta. Mintha a kezeslábas tudta volna, mi a dolga, egyszeriben megszáradt.
- Köszönöm. - nyögtem meglepetten. - Ebben a világban mindenki tud varázsolni?
- Helyesbítenék. Mindenki ért a mágiához? De amúgy nem. Csak sokan. - mosolyogva vállat vont. - Na, gyere! Mesélj nekem a te világodról!
Aggódva Vesper hálószobája felé pillantottam. Nem tudtam, megláthatnak-e odakint, vagy, hogy egyáltalán szóba állhatok-e a húgával. De Gau nem hagyott sokat hezitálni. Megfogta a kezem. Az ujjait az enyéim közé dugta, és megszorította a kézfejemet.
- Még mindenki alszik. - súgta, hogy megnyugtasson. Végül engedtem neki.
Kiléptünk a házból, és a kövezett úton azonnal felfelé indultunk. Ki se láttam a kőházak közül, olyan sűrűn épültek. Gau célja viszont éppen a dombtető volt, ahol egyetlen épület sem állt. Amikor felértünk értettem meg, amit Vesper magyarázott, mielőtt megkínzott volna. Míg jobb szemem ugyanazt a gyönyörű világot látta, addig bal…
A kőházakon nem látszott változás, de minden más halott volt. A föld száraz és repedezett. Csaknem szürke, az élettel teli fekete helyett. A fákat mintha tűz mardosta volna. Levéltelenül, elszenesedett törzzsel, rügytelen ágakkal meredtek a sötét, csillagtalan ég felé. Eltűnt a fű, a virágok. A helyükön még száraz kóró se maradt. Tejfehér köd szivárgott az erdőbe a tó felől, amit ezzel a szememmel nem is láttam a párától.
Minden egység - a falu, az erdő, a hegyek, a tó és a rét - felett, kékeslila fényű köröket láttam. Mindegyiknél duplán futott egymás mellett kettő, közte különböző jelekkel, amik az óramutató járásával megegyező irányban forogtak. Egyenes fénysugár kötötte őket a földhöz. A fényük világította meg a pusztuló tájat. Az volt a gyanúm, ezek tettek róla, hogy a többiek csak a szépet lássák, és talán egyben is tartották mindazt, ami egyébként már széteshetett volna. A maga módján gyönyörű volt. Csak sajnos élhetetlen.
- Jó ég… - suttogtam.
- Hihetetlenül szép. Igaz? - kérdezte Gau. Magamra eszmélve bólintottam.
- Sose láttam szebbet. - feleltem, és lehunytam a bal szemem, hogy csak azt lássam, amit a lány. Így őszinte lehetett a válaszom.
Gau leült a fűbe, és gyönyörködve nézte az erdőbe szaladó folyót.
- Mióta élsz itt? - kérdeztem, és én is helyet foglaltam a bal oldalán. Így kevésbé láthatta, hogy a bal szememmel nem nézek.
- Túl rég óta. - legyintett. - De mesélj a te világodról. Miben más, mint ez?
- Hát, nem vagyok itt elég ideje, hogy tudjam. De ennyi csillagot nem látni nálunk, az biztos.
A lány mosolygott.
- Igen, azt hiszem ez felülmúlhatatlan.
Pár percig csendben vizsgáltuk a tájat. Azt hiszem, Gau arra várt, hogy rájöjjek, mi különbözik még a hazai dolgoktól, de én teljesen másra figyeltem. Kinyitva mind a két szemem, a mágus két világa közti különbségeket próbáltam agyban elkülöníteni. Ekkora kontrasztot egyszerre látni, hasonlóan fejfájdító volt, mint Rundow látomása, és a pusztításának látványa. Nem is bírtam sokáig. Inkább hol az egyik, hol a másik szememet hunytam le.
- Minden rendben? - kérdezte hirtelen Gau. - Miért hunyorgatsz?
- Oh… csak valami a szemembe ment. - hazudtam gyorsan. Ő gyanakodva hümmögött, de hamar túllendült a témán.
- Na, és Vesper mit ad cserébe, hogy segítesz neki?
Váratlanul ért a kérdés. Beszívtam az ajkam, hogy ne feleljek egyből. Mégis mit mondhattam volna erre? Gau pedig érezte, hogy telibe trafált valamit. Szembefordult velem, és két tenyerét az arcomra szorította, hogy mozdulatlanul tartsa a fejemet. Ezúttal mélyen a jobb szemembe nézett.
- Remélem nem mondta, hogy ő megmentheti a pajzsodat. - suttogta.
- Nem. - vágtam rá. Gau nem eresztett. Várta a válaszomat. - Egy tündért ígért…
- Valóban? - a lány felnevetett. - És honnan szed olyat?
- A mágus udvarából? - Elbizonytalanított a lány. Úgy éreztem túl sokszor ébred bennem gyanú a nővel szemben, aki áthozott a világába.
- Drága Vesper túl bizakodó. - felelt Gau, és elengedett. - De ott nem talál tündért.
- Te ezt miért tudod jobban nála? Te is tanonc vagy?
- Dehogy. Tudod ki vágyik azok közé. - fintorgott a lány. - Én ismerek egy tündért, de a nővérem ezt nem tudhatja.
- Miért?
- Mert fűnek-fának odaígérné egy kis segítségért. - Gau morcosnak tűnt, ám amikor észrevette mennyire elkeserítettek a szavai, szelíden megsimogatta a hajamat. - Figyelj, rendes srácnak tűnsz.
- Köszi… - már épp folytattam volna, hogy ezzel sokra nem megyek, de a lány gyorsabb volt.
- Megmutatom neked, hogy találhatsz rá. De meggyőznöd arról, hogy segítsen, neked kell. Én nem ígérem, hogy megteszi. Rendben?
Lassan bólintottam.
- Miért segítesz? - kérdeztem értetlenül.
Ő vállat vont.
- Itt alig történik valami. Minden nyugodt, és rutinszerű. Talán a tündér is szívesen javítana pajzsot, hogy megtörje a monoton napokat.
- Köszönöm. - suttogtam.
- Add a kezed! - kérte, én pedig gondolkodás nélkül nyújtottam a jobbomat. Gau, a tenyerére fektette az enyémet, bal kezét pedig a csuklómra szorította. A hüvelykujja összeért a többivel, éppen az ütőér fölött, amibe enyhén belenyomta a körmeit. Felszisszentem, amikor kiserkent a vérem, Gau viszont nem törődött ezzel. Vörös vonalakkal rajzolt két kört a csuklómon, közéjük pedig apró jeleket írt a kisujja körmével. Nagyjából tíz centivel feljebb ugyanígy tett. A köztük hagyott üres helyre pedig hegyeket rajzolt, dombokat, erdőt.
- Ez egy térkép? - félig-meddig megállapítás volt, a hangsúly mégis kérdőre sikeredett. Gau csettintett, a minta pedig felizzott, és a bőrömbe égett. Két fekete pont is megjelent rajta. Egyik a falu fölött a dombon, egy pedig a hegyekben, az erdő fölött.
- Ahogy mondod. - felelte komolyan. - Használd jól! És ne feledd! Senkinek egy szót se! - azzal lehúzta a jelekre a felsőm ujját. - Főleg ne Vespernek. Ha elvezeted őket a tündérhez, ne is számíts a segítségére. Megértettél?
Bólintottam. Gau felállt mellőlem, közben végig simítva az arcomon.
- Ég veled, Adam! - intett egyet, majd egy szökkenéssel szaladni kezdett, és eltűnt a kőházak közt.
- Várj! - ugrottam fel én is, ám addigra Gau eltűnt. - Hogy találok vissza? - feszülten fújtam ki a levegőt. Felhúztam a pulcsiujjam, de hiába vizsgáltam a frissen kapott térképet, nem segített másban, csak hogy tudjam, a tündér nagyon messze van még tőlem. Elrejtettem hát, és elindultam lefelé, remélve, hogy ha meglátom, felismerem Vesper otthonát. Azonban nem lett rá szükség. A nő szembejött velem az utca felénél. Arcán aggodalom, majd düh látszott.
- Hol voltál? - sziszegte. Körbenézett, majd karon ragadott, és visszarángatott a házába. Bezárta mögöttem az ajtót, majd kérdőn fordult felém.
- Ne haragudj! Nem akartam gondot okozni. Csak itt volt a húgod, és… - Vesper feltartott mutatóujja megállított a mondat közepén.
- A húgom? - kérdezett vissza vörösödő fejjel.
- Igen… Én…
- Nekem nincs húgom. - szögezte le, én pedig éreztem, hogy nagy bajban vagyok. - Hogy hívják?
Újra azt éreztem, hogy falaznom kell valakinek, bár nem tudom miért. Fogalmam sem volt, hogy keveredhettem máris ilyen szituációba.
- Gau. - vallottam be, bár nem szívesen. Viszont úgy tűnt, nincs jelentősége. Vesper értetlenül nézett rám. Nem ismerte.
- Mit akart tőled? - faggatott tovább.
- Csak, hogy meséljek a világomról.
Vesper a fogát szívta.
- Ennyi?
- Ennyi. Egy kíváncsi lány volt.
- Tudja, hogy én hoztalak át?
- Azt hiszem, azt nem tudnád letagadni. A te szobádban találkoztam össze vele.
Ismeretlen nyelven született, szitoknak hangzó szavak hagyták el a nő száját. Szinte köpte őket, ezért is feltételeztem. Aztán rám villantotta a szemét. Izzott a dühtől. A keze remegett, ahogy felemelte. Attól féltem, lekever egy pofont. Ám végül csak megfogta a vállamat, ráfeledkezve egy pillanatra. Talán most jött rá, hogy ő is megszáríthatta volna, így azonban egy idegen lekötelezettje is lehetek. Gyanakvó pillantását elfordítva, a szobája felé indult. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, helyesen tettem, hogy a tündérről szót sem ejtettem neki. Bármennyire is aggasztott, hogy Gau nem az volt, akinek mondta magát, nem hittem, hogy rossz szándékkal tette.
- Készülj! A fiúk nemsokára csatlakoznak hozzánk, és indulunk.
- De még semmilyen látomást nem küldött Rundow.
- Majd útközben fog. - vont vállat a nő.