5. Aaron és Hunter a folyóparton várt ránk. Még azelőtt osontunk ki a faluból, hogy bárki megláthatott volna engem. A házakból már hallatszott motoszkálás, de az utcán még nem járt rajtunk kívül senki.
Hogy megvédjem magam a migréntől, a bal szememet egyelőre letakartam egy vékony sállal, amit Vesper adott nekem. Fekete volt, apró, piros virágmintával. Nem valami férfias, de jobb, mint a rózsaszín, vagy a lila. A célnak megfelelt.
Amikor elértük a hidat, letértünk az ösvényről, és majdnem az erdőig sétáltunk, mire ráakadtunk a két férfira.
- Valaki tudja, hogy itt van. - jelentette egyből Vesper.
- Ki? - kérdezte Aaron.
Vesper furcsán nézett rá.
- Nem mintha ez neked bármit mondana, de Gau.
- Miért? Neked mond valamit? - kérdezett vissza a férfi.
- Persze… - nyögte a nő.
- Na, és veszélyes lehet?
- Talán nem. - lehelte Vesper.
- Csak talán? - kérdezett közbe Hunter. - Az nem túl kecsegtető.
- Akkor biztos. - vágott vissza Vesper. Nem értettem, mi ez a hirtelen színjáték a részéről. De arra jutottam, talán csak nem akarja elveszíteni társai bizalmát. Elvégre ebben a világban egyedül ő mutathat utat, és csak ő védhet meg minket attól, amit mi nem ismerünk.
- Mi a terv? - kérdeztem közbe, mielőtt Vesper még jobban belebonyolódik a füllentésébe.
- Te mondd meg. - Aaron megveregette a vállam.
- Én a tóhoz mennék. - mondtam elgondolkozva. - Hol máshol rejtőzhetne?
- Rendben, kezdjük a tónál. - A férfi úgy beszélt, mintha most közölték volna vele, hogy a polip amúgy vízben él, de ő nem vette biztosra.
Mind az erdő felé fordultunk. Láttam egy szűk, kitaposott ösvényt, Vesper pedig rá is mutatott.
- Csak az úton mehetünk.
- Miért? - kérdezte Hunter. - Ha átvágnánk a domb túloldala felől, sokkal hamarabb a tónál lennénk.
- Ez a saját védelmünket szolgálja. - felelte a nő. - Tilos letérni az ösvényről.
- Ha kifejted miért, már indulok is. - vágott vissza Hunter. - Egyébként időpazarlás.
- Nektek fontosabb, hogy ezt betartsátok! Az erdő egyfajta védőfal. A tónál Rundow kapuja hatalmas, és bárki átszökhet rajta. A faluig viszont nem érhet el.
- Szóval kinyírnak a növények, vagy mi? - erősködött Hunter, Vesper azonban válaszra se méltatta. Meghúzta a hátán levő táska szíjait, és útnak indult. Hátra se nézett, hogy követjük-e. Nem is volt rá szüksége. Mint a kiskacsák mennek az anyjuk után, úgy sorakoztunk fel mögötte.
Amikor elértük az ösvényt, az erdő újra elkápráztatott. Sűrű aljnövényzettől zöldellt a föld, a lombok felettünk egymásba értek. Az átszökő fénysugarak azt a hatást keltették, mintha éppen a mennyek alatt sétálunk volna át. De valami hiányzott. Illetve több dolog is, ami igazából logikus volt, tekintve, hogy ez csupán valamiféle hologram. Nem éreztem a friss virágillatot. A levegő inkább dunsztos volt, és nehéz. Nem volt semmilyen szellő, ami megmozgatta volna a fák leveleit, hogy értékes oxigént keverjenek fel. Mivel nem éltek itt állatok sem, teljes csend uralkodott. Leszámítva a mi lépteinket, ami így még hangosabbnak hatott. Egyre jobban érdekelt, mi lehet a védelmi rendszere ennek a helynek, ám nem én voltam a legkíváncsibb. Ahogy haladtunk előre, Hunter mellettem termett, és a könyökömnél fogva késztetett lassabb tempóra. Amikor kicsit sikerült lemaradnunk, a szememet takaró kendőre mutatott.
- Az előbb hallottam valamit. Szerintem ideje lenne körül nézned, mire számítsunk. - Láttam, hogy a másik keze egy pisztoly markolatán nyugszik. Nem is nézett rám, csak az erdőt kémlelte.
- Igazad lehet. - feleltem halkan. Lassan felhúztam a kendőt, és átcsúsztattam a másik szememre. A pusztuló erdő ilyen közelről még szomorúbb látványt nyújtott. Néhány levél ugyan próbálkozott kibontakozni, de a hegyük már feketedett. Az ösvényen apró, kékes fénypontok szálltak fel a földből, úsztak a levegőben, akár a szikrák, majd eltűntek az ég felé sietve. Helyettük újabb pöttyök tettek ugyanígy. Ezen kívül, minden kopár volt. A vészjósló csendben én is meghallottam, amit az előbb Hunter is hallhatott. Halk mormogás.
Egyszer sötétedés után jártuk az erdőt apámmal, és a közelben hallottunk egy vaddisznót motoszkálni. Ez a hang, pontosan arra az estére emlékeztetett. A hang irányába pillantottam, és egy másodpercre megállt a szívem. Valami fekete lény haladt mellettünk a halott fák között. Akkora volt, mint egy rinocérosz. A teste egy pumáéra, a feje leginkább egy gyilkos bálnáéra hasonlított. Szeme nem volt, orrlyukai viszont annál nagyobbak. A fogai kacskán meredtek ki összezárt szájából. Pontosan mellettünk haladt.
Előre szegeztem a tekintetemet, hogy ne is lássam a rusnya lényt, ám a távolban több árnyat is láttam itt-ott mozogni az erdőben.
Remegő kezemmel visszahúztam a sálat a bal szememre, és mély lélegzetet vettem.
Hunter nem látta, amit én. Oldalra pillantottam, és a zöldellő erdőben egyetlen levél se mozdult ott, ahol a lény lépkedett az előbb. Nem a növények rejtegették, hanem újabb varázslat.
- Na? Láttál valamit? - súgta Hunter.
- Igen, de nem akarod tudni, hogy mi az. - Szigorú pillantást vetett rám, amivel minden bizonnyal meg kívánta cáfolni a kijelentésemet. Újra oldalra pillantottam. Felhúztam a kendőt, hogy megbizonyosodjak róla, nem a szemem káprázott. A lény továbbra is mellettünk haladt. - Ez egy szörny. - feleltem elcsukló hangon. - Követ minket.
Hunter felszisszent.
- Nagyjából erre számítottam. Ahol egy szörny él, ott van több is. - fújtatott a férfi. - Egyedül van?
- Arrébb láttam még mozgást. - leheltem. Hunter ismét furcsa hangot adott. Talán egy elfojtott hörgés lehetett.
- Nem kellett volna átjönnöm.
- Akkor miért jöttél? - kérdeztem vissza.
Rám pillantott. Kissé lenézően, ami aztán szánakozássá változott.
- King bárhogy próbálja, nem tudja megölni Rundow-t. Még Mack megbűvölt rakétáival sem. Szerintem a mágustanonc hazudott, amikor mellénk állt, és valójában gyengíti a fegyvereinket.
- Szóval a saját kezedbe vetted az irányítást. - állapítottam meg. - Na, és mondd! Hogy létezik akkora véletlen, hogy egy másik tanonc éppen téged talál meg egy túlélővel, aki hajlandó beleártani magát mások harcába?
- Ez nem mások harca. - vont vállat Hunter. - A mi világunkban élőket zabálja az a dög. Vesper pedig mágusféle. Nyilván tudta, hogy találjon rám.
- Igazad lehet. - feleltem, majd a pisztolyra mutattam. - Azzal akarod kinyírni?
Hunter mintha elvörösödött volna egy pillanatra. Hogy a méreg festette meg az arcát, vagy a zavar, azt nem tudtam megállapítani. Minden esetre válasz nélkül maradtam. Nem is feszegettem tovább a kérdést. Végül is nekem mindegy mit csinálnak, amíg nekem nem kell a frontvonalra állnom. Hunter ezután előttem haladt tovább, én pedig hagytam egy kis távolságot, hogy a csuklómba égett térképre pillanthassak. Meglepett, amit láttam, mert a tündért jelző pötty lejjebb ereszkedett a hegyekből. Olyan volt, mintha ő is az erdő felé tartana. Nem árt jobban szemmel tartanom, mielőtt elkerüljük egymást.
Nagyjából két óra séta volt az erdőn át, mire megpillanthattuk a tavat az ösvény végén. Gyönyörű arany tükörként terült el előttünk. Apró fodrozódás se látszott rajta, még ott sem, ahol a folyóval találkozott. A partjára érve leguggoltam, és a vízbe dugtam az ujjam, hogy lássam, egyébként hogy viselkedik. Apró vízgyűrűk torzították el a sötétbe vesző mélységet.
- Ideje ránézned a valóságra. - jegyezte meg Vesper, és úgy állt mellém, hogy az erdő nagy részét kitakarja a szemem elől.
Rettegve attól, milyen lényeket rejthet a víz, felhúztam a sálat a homlokomra, a jobb szemet pedig a tenyeremmel takartam el. Először a kaput láttam meg folyó torkolatánál, mely most is a mi világunk tengerére nézett. A zöld lángok egyre halványultak körülötte, és az Őrző nevű hajó képe hol élesen, hol alig felismerhető foltként látszott. Bátortalanul néztem az aranyló vízre. Vörös folt éktelenkedett ott, ahol a folyó a tóba érkezett, de nem terült el túl nagy részen. Emlékeim szerint Rundow a folyóra húzta át a hajót, de mostanra minden vérét idegyűjtötte az egyébként hullámok nélkül érkező víz. A vörös folyadék lassan süllyedt, így olyan volt, mint egy örvény, ami egy bizonyos pontból indult ki a mélyből.
- Ott egy barlang. - mutattam a víz alatti sziklafalon tátongó lyukra. A jelek szerint a sebesült óriás oda úszott be, és húzta maga után az áruló vörös csíkot. Elengedtem a jobb szemem, a barlang pedig elhomályosodott. Visszahúztam a sálat a helyére, a hasadék pedig eltűnt a látómezőmből. - Varázslat rejti el. - tettem a megállapítást, míg a többiek, nyakukat nyújtogatva próbálták látni a barlangot.
- Hogy jutunk be? - kérdezte Hunter.
- Innen sehogy. - vágta rá Aaron. - De biztos van másik bejárat.
- Miért lenne az olyan biztos? - kérdezte Hunter.
- Megérzés. - kacsintott az idősebb férfi.
- Azt hittem, az csak a nőknél olyan megbízható. - szúrtam közbe, mire Aaron szúrós pillantást vetett rám.
- Igaza van. - felelt Vesper. - Állítólag az egész sziget alatt barlangrendszer húzódik. De eddig egy bejáratot sem láttam soha.
- Sziget? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Amekkora ez a világ, éppen olyan, mint egy sziget az univerzumban. Nem? - magyarázta Aaron.
- Milyen költői. - jegyeztem meg.
- Volna egy kérdésem. - vágott közbe Hunter. - A mágus miért biztosít rejtekhelyet Rundow-nak?
Vesper csendben állt mellettem. Felnéztem gondterhelt arcára. Talán éppen új füllentésen gondolkozott, ám végül nem mondott semmit.
- Ha van még bejárat a barlangokba, és olyan fenemód titkosak, akkor az erdőben lesznek. - állapította meg Aaron.
- Vagy a mágus otthonában. - mutatott rá Hunter. Hátra fordultam, és a hegyen valóban ott pihent egy tornyos épület. Olyan volt, mint egy kisebb kastély. Kőből épült, mint a falubeli házak.
- Ez az ötlet jobban tetszik. - feleltem, és felegyenesedtem a víz mellől.
- Akkor menjünk! - Hunter válaszra sem várva vetette át karját a vállamon, és velem együtt indult a mágus otthona felé. A többiek tanácstalanul álltak még a parton, de ügyet sem vetettünk rájuk. Eszünk ágában sem volt az erdőben keveregni.