Kísérts újra!

Recsegő, korhadó fapadlón
Árnyéka vetül elém a halálnak,
És csak állok, nézem, mint közelít,
Míg arcát gúny vigyora borítja el.

Keserű mosolyom tükrözik vissza
A képek, melyeken boldogok voltunk,
Ám a keret üvegén megtörő fények
Mostanra egészen eltakarnak téged.

Fáj az emlékezés. Milyen volt veled.
Kínkeserv az élet örökre nélküled.
Felidézem csókjaid, az érintésed,
És mintha szívembe kést döfnének.

Halállal lakoljon az elmúlás miattad!
Vétkét büntessék! Legyen a legrosszabb.
Hozzák vissza ki miatta veszett el!
Hadd öleljelek téged még egyszer!

Könnyek mossák arcom, kiáltásom
Rekedtes hangként foszlik széjjel.
Öklömmel ütöm a tükröt, a képeket,
Többé ne lássam se magam, se téged.

Csak fekszem a földön és érzem,
Figyelsz, mint régen, a napkelte
Megtörő fényében, de mosolyod
Most egyszeriben olyan élettelen.

Néma a ház nélküled, s a megsárgult falak,
Hol eddig képeink függtek, most üresek.
Oda minden emlék. Nem pótolja lényed.
Hát pusztuljon emléked is együtt veled.

Mégis itt vagyunk. Talán megőrültem.
Az alakod itt jár, itt kísért szellem álcájával.
Én pedig mozdulatlanul várom, hogy újabb
Ésszerűtlen jellel mutasd, mellettem vagy.

Elér az árny, és sötétséggel borít be.
Érzem a hideget, testem mégsem remeg.
S a vastag porban, mi engem is ellep,
Lassan megjelennek lépteid nyomai.