Ma

Könnyáztatta arcom idézem fel,
És emlékét fájdalmamnak, mely
Ma csendben elpihen, elmémben
Porosodva, lassan kopva, idővel.

Látom testem elestét, s meséjét
Szívemnek, mit magam vigaszának
Suttog a józanész, míg álom csitít,
Ringat, feledtet, míg te, lelkem, élsz.

Szemem előtt táncol a múltam, mit
Ringat a tengerbe alábukó, bősz vihar,
S midőn emócióm vággyal vezekel, az
Árát boldog boldogtalansággal fizetem.

Mert esőben virrasztó proletár vagyok,
Ki mozdulatlan a szélben, akár a szikla,
Belül mégis megrémiszt a vihar, amely
Az élet, s mint az, mindig kiszámíthatatlan.

Hisz tudod Te is, ma minden képlékeny.
Hogy hol leszünk holnap, ma reménytelen.
Álmodunk ezret, ám mind kihunyhat egyszer,
De még reménykedhetem, míg karod átölel.