Rombadőlt

Kezemben szorítom a pengét
Mit tőled kértem, s vettem el erővel,
Hogy elhozzam ide, hol majdan én,
Kit sírva teremtettél, végem leljem.

Csak nevetek a könnyeken
Melyeket most én hullajtok el,
Hogy azt követve hazataláljak hozzád
S karomban ringassalak, mint egykoron.

Zokognak a könnyek, s megbújnak
Tudván, többé nem térhet haza
Ki elveszítve őket ment, kezében késsel
Az erdő közepe fele, nyomtalanul.

Megállok a fák közt, s térdre rogyok.
Ledobom elfásult arcom maszkját.
Fejemben kétely, kezemben fegyver,
S nézem, hogy folyik szét édes vérem.

Pár perc és vége. Hisz nem is fáj.
Zsibbasztó forróság lüktet végig
Kezemen akár karmok nyoma,
Sértett lelkem szakadt borítója.

Álmok képe reped végig, s robban széjjel,
Szilánkjaival borítva e tájat, s engem,
Míg zokogva borulok a lucskos földre;
Ne hidd ember, hogy megérte!

S majd ha fölém hajolsz, sirass!
Nevem vésd kőtáblába emlékül,
Te pedig élj, tanulj belőlem, s lásd:
A világ nem a menny, de nem is az alvilág.