Kincsem

Mesevilágból fakadó szerelem
Melynek forrását ezüst erdőben
Szűk tisztáson romokban lelem,
Miattad tűrök ma is szüntelen.

Álomvilágban ébredő bús erő
Mit birtokomba veszek, s érted
Kiért meghalni érdemes, én is,
Mint oly sokan, harcba kezdek.

Kívánságokból szakadó szárnyam
Úgy kérted: szélesre tárjam föléd,
Így megteszem, s nézem arcod,
Ahogy rémület szikrája gyúl rajta.

Keserűségnek átka szállt rám,
Így csak várok. Érzem, terjed
Mit szavaid méregnek neveznek
S rémületed rám ragasztod így.

Félelemnek sötétsége vonta körbe
S fedte be szívem. És én védtem,
Mert rettegtem, hogy ha elmúlik
Védetlen marad gyáva létem.

Belőled áradó, gyengéd szeretet
Mi engedi, hogy lásd tépett lelkem
Véres mellkasomon át. És a szárnyam,
Mit feketére fest ezernyi bűn.

Te elviselsz és őrzöl, míg e világon élek.
Te, itt mellettem: baráti lélek.
Te velem vagy, bár nem kaphatlak meg.
Te, aki miatt még létezek.